– Janikám vedd át a kocsit, a kesztyűtartóban találod a munkalapokat! Bélát szabadságra engedtem.
A dolgok rendeződtek. A büdös ágazatot Józsi eladta jó áron. Már egy ideje külső létszámmal üzemeltette, de egy ízben foglalt mozgóvécét emeltek a platóra. A rendezvény szervezője azonnali hatállyal felmondott a cégnek. Megtette, noha a vendég tökrészegen aludt benne, észre sem vette.
Ezt az aranybányát nagyobb haszonnal adta el, mintha üzemeltette volna.
Ment miden, mint a karikacsapás.
Béla visszakapta a jogosítványát. Megint új és elegáns kocsi kellett. 
De ma Béla nem jött be.
[…]

Nehezen ébredt a nappal. A felhők vastag szempillái alól sehogy sem látott ki a fiatal nap, hát így maradt. Érezte, hogy megvirradt, de semmi dolga nem volt, főleg ilyenkor. Tegnap mára is megfőzött. Lődörgött egy darabig a lakásban. Lusta volt fényt gyújtani, ismerte a járást. Meg aztán a függönyt is félrehúzta. Megszokta, hogy nem alszik sötétben. Városon még redőny mögött se nyugszik az éjszaka dörmögő világa. Hogy hová eszi ezeket a fene éjfél után is? […]

Éjfél, mindig misztikus fogalom volt az éjfél. Az emberek dolgoztak, ki-ki hajnalban kelt. Kivétel talán a lagzi volt, amely akár három napig tartott. Persze nem dologidőben. A farsang inkább a városokat hozta lázba, ott is csak azt, aki tehette. Tehetősnek is hívták, aki megtehetett mindent. A paraszt élete a Nap órájához igazodott, meg a jószág is megkövetelte a jussát. A jószághoz sötétben is fel kell kelni, nem vár. Így az éjfél a csillagok órája volt és a betlehemi csillagé. Mert az egyetlen szent éjfél, a kivétel, az éjféli mise, csizmaszárig, térdig érő hóban. Mert tél volt karácsonytájt, kemény tél. Már korán beköszöntött, nem volt elég a bekecs. Tél volt, mégis eljött a Gyermek. Nem fázott, nem késett, csak háborúk, járványok idején siratta a népét. „Fel nagy örömre” és “Mennyből az angyal”. A csendes éjben messzire elszállt a hívogató harang szava. Tulajdonképpen lélegzet visszafojtott éj volt, akkor is, ha a szél […]

Ízlésdiktatúra. Minimális szókincs, szöveg. Nézzük a próza felől. Mi az irodalom? Nyilván azt hinnéd a választékos beszéd, a helyzetet és a figurát jellemző megszólalás. Mit kapsz helyette? „Minimál-irodalmat. Ismert helyzeteket, amelyekből sehová nem vezet út. Nyoma sincs a katarzisnak. Állítólag tárgyilagos, ami szegényes. Miért olvassam, amit úgyis tudok, rábólintsak? Mit kell ezeken dicsérni? Újságcikk? Nem. „A postás harapja meg a kutyát”! Ugye ismerős? Az újságban legalább ennyi olvasható, ha nem mínuszos hír. (A politikát ne firtassuk.) Ez lenne az elvárás, a dögunalom? Aki gyorstalpalón akar íróvá válni és ehhez az ízléshez kell alkalmazkodnia – úgy kell neki. De a mentorok szegényes világa mögött sokszor diploma van. Ezt tanulták volna? Díjakat osztanak egymásnak és ösztöndíjakat. Korrupció vagy prostitúció? Ez merül fel benned, amikor a kontraszelekció alapja az, hogy „tekintélyhez” jártál fizetős tanfolyamra. Az én korosztályom – szerkesztői poszton – még elvárja az irodalmi nyelvet, az élet megemelt ábrázolását. És azt, hogy […]

A barátom beleolvasott és elcsodálkozott…
– Kézirat?
– Igen, novella, de lehetne regény is, annyira hihetetlen.
– Még nem volt elég a csalódás? A visszautasítás. Gyere fel a szőlőbe, a tavalyi termés…
– Előbb megírom, tiszta fejjel.
– Ugyan melyik írónak volt tiszta a feje! Absztinens lettél? Nem állok veled szóba!
– Előbb befejezem, nem hagy békén a téma.
– Miért írsz tulajdonképpen?
[…]

Ha egy új lapnak, új szerkesztőnek, aki felületesen ismer, csak annyit tud rólam, hogy ez a fickó a Magyar Írószövetség tagja, beküldök három prózát vagy öt verset, nyilván azt hiszi, összes műveimet rá akarom sózni.
Erről szó sincs, tizenegy kötetem van, harmincvalahány lapban publikálok, megkapom a jelképes honoráriumot. (Ezzel bizonyítom a páromnak, hogy nemcsak játszadozom a szavakkal.) Anyám művészettörténésznek készült, végül nyelvszakos lett és passzív zenebolond. Nem szerette a szecessziót. Nála Wagnerrel, Debussyvel, Ravellel és Kodállyal véget ért a zeneirodalom […]

Ágyszomszédom éjszaka utazni indult. Vezényelt a kirándulóknak: felszállni! leszállni! Olykor ingerült volt felemelte a hangját. Lehet, hogy ifjúkorában idegenvezetőnek, nagy felfedezőnek készült, aki egzotikus tájakon vezeti a karavánját. De csak könyvelő lett belőle. Igaz, elvégezte az egyetemet, ledoktorált, okleveles könyvvizsgáló lett, önálló irodát nyitott vagy harminc éve. Helyzeti előnyét erősítette, hogy értette a hivatali bikkfanyelvet. És segített könyvelni. Már ahogy egy ilyen trükkös országban illik. Nem is hagyta volna abba a kliensei boldogítását, szédítette volna élete végéig az adóhivatalt. De egyszer csak ő maga kezdett szédülni […]

Emelgetem a lábam vagy talán inkább csoszogok. Szó szerint lábadozom. Ez tegnap volt. Járkáltam, üldögéltem a parkban. Rám sütött Isten Napja, átfújtak a böjti szelek. Telik majd egyik vasárnap a másik után, egyik húsvét a másik után. Barka nélküli virágvasárnap. Felrémlik a negyvenkét évvel ezelőtti passió.   Most, Pilátusként, egymás után háromszor mosok kezet. Akkor csak elénekeltem, hogy olyan ártatlan vagyok ANNAK AZ EMBERNEK a halálában, AZ AZ EMBER MÉG MA IS ÉLHETNE! Na, nem. Ez utóbbit egy másik helytartó mondta. Öregszem, keverem a passiókat. Inkább egy ember haljon, mint az egész nép, vagy hogy is van fordítva. Inkább az egész nép haljon? Hiszen a birodalomhoz képest, ugyebár arányaiban… Egy ember is arányaiban, tíz millió húsvér ember arányaiban mindössze?   Most harminckilenc, hatszáz, tizenötezer – nem gondolattal fertőzött – fekszik abban a majdnem sírban. Majdnem ártatlanok. Tegnap még csak néhány műemléket akart látni néhány turistacsoport, valaki tartotta előttük villámhárítóként az esernyőjét. Vagy […]

Felöltöztem, mégsem tudtam elindulni. Siettem valahová, talán éppen ide. De a két kölyökmormotát sehogy sem tudtam a sárga szatyorba tenni, folyton kiugráltak, nem tudtam őket megfogni. Egyszerre a kettőt, sehogy se. Pedig a feleségem nem szereti a rendetlenséget. És a mormotákat sem, pedig bájos jószágok. Szerinte álmomban rúgkapáltam, ahogy fokozódott a felső lakó fürdőszobájából érkező zaj. Lakásfelújítás. Egyre nagyobb intenzitással verték a falat, már ketten is. Nem tetszett a régi csempe. Lehet, hogy én mormotának születtem, hogy nappal alszom? A feleségemnek igaza lehet, amikor kijelenti, hogy nem szereti a mormotákat! A régi kávéfőzőben háromszor forrt fel a víz és jutott vissza a szűrőben lévő kávén keresztül a sűrű fekete, anélkül hogy a csersavas és égett ízű lett volna. Nincs olyan álmos ember, aki a halk, majd egyre erősödő fütyülő hangtól meg ne részegülne, és ne rohanna oda a kávé illatát is megérezve. Még egyszer át kell olvasnom egy kötetet és […]

Barátommal leülünk annak a képzeletbeli kerthelyiségnek legtávolabbi sarkába, amelyben csak madárdal hallik. Meg a szomszéd káromkodása. – Látod – mondja a barátom – amikor valakinek az anyját az aktus miatt kárhoztatják, nem csoda, hogy fogy a népesség! Kénytelen vagyok igazat adni, bár kissé elkanyarodtunk az irodalomtól. Persze sörhabos szájjal miért kellene mindig leragadnunk az irodalomnál? Már éppen az erdő és madárdal jönne a számra, amikor barátom kapcsol. – Itt van egy vers – előhúzza – már nem trendi. Kérdő tekintetemmel találkozva magyarázkodásba kezd. – A mai világban, amikor a biotermesztők rájöttek, hogy a műtrágya káros, vissza kell juttatni a talajba minél több szerves anyagot, akkor tessék! Rábök egy verssorra. – Itt az anyagcsere-végterméket a költő pejoratív értelemben használja. Mi következik ebből? Nem tiszteli! Nem halad a korral! Bennem felmerül, hogy valami mást, valami emelkedett stílust várnék el a költőtől. – Tehát a hibás szóhasználaton túlmenően a társadalmi… – Mondd, kedves […]