Ízlésdiktatúra. Minimális szókincs, szöveg. Nézzük a próza felől. Mi az irodalom? Nyilván azt hinnéd a választékos beszéd, a helyzetet és a figurát jellemző megszólalás. Mit kapsz helyette? „Minimál-irodalmat. Ismert helyzeteket, amelyekből sehová nem vezet út. Nyoma sincs a katarzisnak. Állítólag tárgyilagos, ami szegényes. Miért olvassam, amit úgyis tudok, rábólintsak? Mit kell ezeken dicsérni? Újságcikk? Nem. „A postás harapja meg a kutyát”! Ugye ismerős? Az újságban legalább ennyi olvasható, ha nem mínuszos hír. (A politikát ne firtassuk.) Ez lenne az elvárás, a dögunalom? Aki gyorstalpalón akar íróvá válni és ehhez az ízléshez kell alkalmazkodnia – úgy kell neki. De a mentorok szegényes világa mögött sokszor diploma van. Ezt tanulták volna? Díjakat osztanak egymásnak és ösztöndíjakat. Korrupció vagy prostitúció? Ez merül fel benned, amikor a kontraszelekció alapja az, hogy „tekintélyhez” jártál fizetős tanfolyamra. Az én korosztályom – szerkesztői poszton – még elvárja az irodalmi nyelvet, az élet megemelt ábrázolását. És azt, hogy […]

A barátom beleolvasott és elcsodálkozott…
– Kézirat?
– Igen, novella, de lehetne regény is, annyira hihetetlen.
– Még nem volt elég a csalódás? A visszautasítás. Gyere fel a szőlőbe, a tavalyi termés…
– Előbb megírom, tiszta fejjel.
– Ugyan melyik írónak volt tiszta a feje! Absztinens lettél? Nem állok veled szóba!
– Előbb befejezem, nem hagy békén a téma.
– Miért írsz tulajdonképpen?
[…]

Ha egy új lapnak, új szerkesztőnek, aki felületesen ismer, csak annyit tud rólam, hogy ez a fickó a Magyar Írószövetség tagja, beküldök három prózát vagy öt verset, nyilván azt hiszi, összes műveimet rá akarom sózni.
Erről szó sincs, tizenegy kötetem van, harmincvalahány lapban publikálok, megkapom a jelképes honoráriumot. (Ezzel bizonyítom a páromnak, hogy nemcsak játszadozom a szavakkal.) Anyám művészettörténésznek készült, végül nyelvszakos lett és passzív zenebolond. Nem szerette a szecessziót. Nála Wagnerrel, Debussyvel, Ravellel és Kodállyal véget ért a zeneirodalom […]

Ágyszomszédom éjszaka utazni indult. Vezényelt a kirándulóknak: felszállni! leszállni! Olykor ingerült volt felemelte a hangját. Lehet, hogy ifjúkorában idegenvezetőnek, nagy felfedezőnek készült, aki egzotikus tájakon vezeti a karavánját. De csak könyvelő lett belőle. Igaz, elvégezte az egyetemet, ledoktorált, okleveles könyvvizsgáló lett, önálló irodát nyitott vagy harminc éve. Helyzeti előnyét erősítette, hogy értette a hivatali bikkfanyelvet. És segített könyvelni. Már ahogy egy ilyen trükkös országban illik. Nem is hagyta volna abba a kliensei boldogítását, szédítette volna élete végéig az adóhivatalt. De egyszer csak ő maga kezdett szédülni […]

Emelgetem a lábam vagy talán inkább csoszogok. Szó szerint lábadozom. Ez tegnap volt. Járkáltam, üldögéltem a parkban. Rám sütött Isten Napja, átfújtak a böjti szelek. Telik majd egyik vasárnap a másik után, egyik húsvét a másik után. Barka nélküli virágvasárnap. Felrémlik a negyvenkét évvel ezelőtti passió.   Most, Pilátusként, egymás után háromszor mosok kezet. Akkor csak elénekeltem, hogy olyan ártatlan vagyok ANNAK AZ EMBERNEK a halálában, AZ AZ EMBER MÉG MA IS ÉLHETNE! Na, nem. Ez utóbbit egy másik helytartó mondta. Öregszem, keverem a passiókat. Inkább egy ember haljon, mint az egész nép, vagy hogy is van fordítva. Inkább az egész nép haljon? Hiszen a birodalomhoz képest, ugyebár arányaiban… Egy ember is arányaiban, tíz millió húsvér ember arányaiban mindössze?   Most harminckilenc, hatszáz, tizenötezer – nem gondolattal fertőzött – fekszik abban a majdnem sírban. Majdnem ártatlanok. Tegnap még csak néhány műemléket akart látni néhány turistacsoport, valaki tartotta előttük villámhárítóként az esernyőjét. Vagy […]

Felöltöztem, mégsem tudtam elindulni. Siettem valahová, talán éppen ide. De a két kölyökmormotát sehogy sem tudtam a sárga szatyorba tenni, folyton kiugráltak, nem tudtam őket megfogni. Egyszerre a kettőt, sehogy se. Pedig a feleségem nem szereti a rendetlenséget. És a mormotákat sem, pedig bájos jószágok. Szerinte álmomban rúgkapáltam, ahogy fokozódott a felső lakó fürdőszobájából érkező zaj. Lakásfelújítás. Egyre nagyobb intenzitással verték a falat, már ketten is. Nem tetszett a régi csempe. Lehet, hogy én mormotának születtem, hogy nappal alszom? A feleségemnek igaza lehet, amikor kijelenti, hogy nem szereti a mormotákat! A régi kávéfőzőben háromszor forrt fel a víz és jutott vissza a szűrőben lévő kávén keresztül a sűrű fekete, anélkül hogy a csersavas és égett ízű lett volna. Nincs olyan álmos ember, aki a halk, majd egyre erősödő fütyülő hangtól meg ne részegülne, és ne rohanna oda a kávé illatát is megérezve. Még egyszer át kell olvasnom egy kötetet és […]

Barátommal leülünk annak a képzeletbeli kerthelyiségnek legtávolabbi sarkába, amelyben csak madárdal hallik. Meg a szomszéd káromkodása. – Látod – mondja a barátom – amikor valakinek az anyját az aktus miatt kárhoztatják, nem csoda, hogy fogy a népesség! Kénytelen vagyok igazat adni, bár kissé elkanyarodtunk az irodalomtól. Persze sörhabos szájjal miért kellene mindig leragadnunk az irodalomnál? Már éppen az erdő és madárdal jönne a számra, amikor barátom kapcsol. – Itt van egy vers – előhúzza – már nem trendi. Kérdő tekintetemmel találkozva magyarázkodásba kezd. – A mai világban, amikor a biotermesztők rájöttek, hogy a műtrágya káros, vissza kell juttatni a talajba minél több szerves anyagot, akkor tessék! Rábök egy verssorra. – Itt az anyagcsere-végterméket a költő pejoratív értelemben használja. Mi következik ebből? Nem tiszteli! Nem halad a korral! Bennem felmerül, hogy valami mást, valami emelkedett stílust várnék el a költőtől. – Tehát a hibás szóhasználaton túlmenően a társadalmi… – Mondd, kedves […]

Döbbenetes élményem volt 18-19 éves koromban, amikor mindenki fülig szerelmes. Abban az időben a szerelem és az udvarlás másként értelmezett fogalmak voltak. Ma nem is értenék. Nagy társaság volt együtt, többnyire költők. A házigazda barátnője medika volt. Ő tőle hallottam a döbbenetes mondatot: – Mi köze a szexnek a szerelemhez? Azóta – személyes tapasztalataim alapján – megéltem, hogy az ember, karajból és tarjából áll. Szalontüdő és töltött libanyak, más-más osztályra tartoznak. Szerencsére csak ritkán trancsíroznak, az elhatárolás elméleti alapom működik. De minden porcikánknak van egy istene, valóságos Olümposz! Érthető, hogy a szerelem, mint afféle őrültség, a pszichiáterre tartozik. Enyhébb estekben elég a pszichológus. Az apa azt mondja, légy férfi! Az anya az örök hűséget emleget, miközben a földgolyón minden mozgásban van. Mire az ember kinövi az ideáljainak kopott ruháját, kezd az orvosok fejével gondolkodni. Vagyis nem sokat, és máris az ágyon találja magát, lehetőleg pucéron. Ha még maradt egy kis […]

Brigitta futott, ahogy tudott, a rémítő zöld szempár egyre közeledett. Egyetlen lehetősége az volt, hogy valami rést találjon! Algernon hősként viselkedett, cincogva hívta be a bajba jutott lányt. Ezzel ugyan leleplezte a jelenlétét. A megvetemedett lakótelepi ajtó egyik sarka nem illeszkedett pontosan. Csak éppen akkora, hogy Brigitta befért rajta. – Hogy tehettél ilyet, nem érezted meg időben annak a vadállatnak, halálos ellenségünknek a szagát? – Nálunk, az én lakásomban tataroznak. Az az undorító festésszag! A bútorokat elhúzták a helyükről, fészkemet feldúlták és a munkások alig ejtettek el egy-egy morzsát, az is a festékfoltokra hullt. Inkább ittak, valami italt, amelynek szagától futnom, menekülnöm kellett. Lementem az ingatlanközvetítő irodájába. Mivel a gép nem volt bekapcsolva, megkóstoltam néhány hirdetést. Éhes és fáradt voltam, ez ízlett a legjobban, ez a cím, a szomszédé. Valaki szalonnás kézzel foghatta meg – fejezte be a jövevény. A megözvegyült Algernon megszaglászta és szemrevaló lánynak találta, így befogadta. Már […]

A tavaszi esték kelleme abban áll, hogy a napnyugta utáni percekben kell fényképezni. Még világos van, de a város távol lámpáit már felgyújtották, ott szikráznak egy domboldalon. A város eggyel magasabb szint, alapjaiban emeletes. Kíntornyának saját állomása van, biztattak. Egy öreg néne a szombat esti családi fogyókúra nyomait a nyitott konyhaajtóban törölgette el. – Erre kell menni a vasút felé? Jó estét kívánok! – Adjon Isten, galambocskám, csak az igaz utat ne hagyd el, a végén lesz egy körforgalom! Csak hatszáz méter – tette hozzá nyugtatgatva. – Aztán csak egyenesen a körforgalomban. – És hol lehet feljutni? – Azt bizony már nem tudom. Nem hagyta el soha a portát, csak a templom és bolt kedvéért, a kín tornyában harangoztak.  Ettől a kutyák vonyítottak, további útravaló bölcs tanácsait nem hallottam a kakofóniától. Talán arra biztatott, hogy legközelebb ne felejtsem otthon a biciklit! Szót fogadtam, pedig az igaz út görbe. A magyar […]