Ha Charles herceg írna monográfiát Bodor Ádámról vagy Kányádi Sándorról. Nem a titulusok érdekelnek itt. De aki erdélyi vagy magyarországi, az rögtön a Ceaușescu-diktatúrára gondol, meg Trianonra, Kolozsvár sanyarú sorsára a második világháborúban és az után, a megváltozott nemzetiségi mutatókra, a Kárpátokra, Máramarosszigetre, a Duna-deltára, a transzilvanizmusra, és ki tudja, még mire. Egy angol herceg viszont nem alél el, ha azt hallja, fenyvesek, vagy azt, Erdély, vagy azt, hogy a nem-tudom-milyen hágó, és nem fogja azt mondani, hogy én is jártam a Radnai-havasokban. Ne legyen Charles herceg, hanem legyen Charles Doe, egy akárki, egy ismeretlen, de még a nagyanyja se legyen magyar semmi szín alatt, vagy tényleg csak a nagyanyja, távoli emlékei legyenek csupán a magyarokról és a magyar kultúráról, hogy ne keverjen bele a monográfiába semmit, ami egyértelműnek tűnik. És ne legyen valamely elmélet zelótája sem, Derrida, Gadamer, Paul de Man, Jauss, Badiou papja, ami persze nem azt jelenti, […]

SEBASTIÃO SALGADO FOTÓKIÁLLÍTÁSA A MŰCSARNOKBAN
Ha nem tudod eldönteni, hogy giccs vagy nem giccs, akkor már giccs – mondta egyszer egy nagy magyar irodalomtudós egy nagy magyar regény kapcsán, és akkor, húsz évvel ezelőtt, egyetértettem vele. Aztán telt-múlt az idő, és sokkal bizonytalanabb lettem a magabiztosságaimat illetően. Most, amikor megnéztem Sebastião Salgado kiállítását a Műcsarnokban, már egészen biztos vagyok benne, hogy a giccs átalakult, a művészet beszippantotta… – DEMÉNY PÉTER ÍRÁSA

Olykor egészen lenyűgöz egy portréfilm. Bizonyára mások előtt is ismerős érzés: odakattintasz, és nem tudsz tovább klikkelni. Most is csak néztem és néztem a George Brassens-ről szóló összeállítást, hallgattam Agathe Fallet, René Fallet feleségét, aki elmesélte, hogy Brassens már annyira unta a hírnevet, annyira fárasztotta az egész felhajtás körülötte, hogy egyszer azt mondta az írónak, legközelebb búvárruhában megy az utcára, akkor nem ismeri fel senki. Mire René viszont azt válaszolta, igen ám, de abban feltűnő leszel, és akkor az lesz a baj. Archetipikus helyzet: két barát szórakozik. Elképzelem, ahogy pipáznak, valamilyen francia bort iszogatnak, és közben azon vitatkoznak, mit kellene tenni ezzel vagy azzal a dallal. Fallet írt egyszer egy kritikát Brassens egyik lemezéről, és azóta barátok voltak. Az ember nézi a filmet, és közben gondolkodik. Brassens a tengerparton a barátaival, és bejátsszák a Les copains d’abord című világszámot. Brassens azt nyilatkozza, azért nem nősült meg soha, mert ő dalokat […]

Évente visszajárok Barthes könyvéhez, a Világoskamrához. Nem tudom, mióta van meg, talán már tíz éve is. Szeretem a szellemességét, a mozaikosságát, a sorok közt megbúvó melankóliáját, ahogy okosan, de nem fontoskodva elmagyarázza a fénykép művészetét, pontosabban azt, hogy miért szeret bizonyos fényképeket. Én nem tudom, miért kezdtem el fényképezni. Már azt sem tudom, miért kezdtem el úgy érezni, hogy fényképezek. Barthes azt mondja, ő túlságosan türelmetlen hozzá: azonnal látni akarja a végeredményt. A polaroid, teszi hozzá, kiábrándító, kivéve, ha nagy művészek használják. Nem vagyok nagy művész, de hirtelen fontossá vált, hogy a fényképeim ne csak dokumentumok legyenek, hanem művek is valamiképpen. Lassan tanulom a telefont, a különféle módozatokat (panoráma, portré stb.), a szememet és a képernyőt azonban úgy állítom, hogy valami „szép” legyen a keretben. Óvakodom a giccstől, nem hiszem azonban, hogy egészen megúszhatom. És ha egészen nem, akkor nem. Mióta Marosvásárhelyen élek, és mióta egy képzőművésszel. A kettő majdnem […]

Az 1989-es felszabadulásnak az lett a következménye, hogy kialakult a háborús értelmiség. Nem szeretnék apokaliptikus trombitákat fújni, de ha meggondolom, milyen reményekkel indultunk útnak, hogy azt sem tudtuk igazán, hogy útnak indultunk, csak szálltunk, éltünk, reméltünk, hiszen 1989 előtt a legsötétebb diktatúrában éltünk. És a környék is diktatúrákban élt, ha nem is a legsötétebben. Reméltünk jobb életet, az egyenjogúság és a privatizáció csodáit, magas életszínvonalat és főleg, legalábbis én, nagyvonalúságot. Ehelyett jött a korrupció, az egyenlőtlenség (mely, tévedés ne essék, nem nagyobb katasztrófa és képmutatás a demagóg egyenlőségnél), az ostobaság, az elkeseredés, a rasszizmus és a nácizmus. Mindennek következményeként kialakult a háborús értelmiség. Eliade, Cioran, Szabó Lőrinc, Gottfried Benn, Pound, Celine – egészen káprázatos emberek mondtak égbekiáltó marhaságokat és galádságokat a második világháború előtt is. Úgy látszik, a mechanizmus mindig ugyanaz: jön egy pojáca (sok pojáca, de mindegyik országban egy, aztán egyetlen hatalmas), és karizmatikus blöffjeivel meghódítja azokat, akik szellemileg […]

Tegnap ismét a youtube-on kalandoztam, és megnéztem az 1998-as Moby Dick végső vadászatjelenetét. Valósággal lenyűgözött, amin mindig is gondolkodtam, de még soha nem írtam le. Mire gondolok? Arra, hogy ez a bálna mehetne, amerre akar ebben az óriási óceánban, üldözői soha nem találnák meg. És mégis ott fújtat előttük, nem merül alá, nem változtat irányt, nem rázza le őket. Bármilyen különös, azt gondolom, hogy a zsákmány(nak remélt) állat útvonalát a vadász szabja meg, s erre éppen a bálnavadászat a legjobb bizonyíték, hiszen a szárazföldön nincs hova bújni, míg a vízben nagyon is van, főleg az emberrel szemben, aki képtelen úgy üldözni a bálnát, mint egy kardszárnyú delfin. Illetve lenne hova bújni, ha az állat még tudna gondolkodni. Erre azonban még egy olyan fenevad, mint Moby Dick a maga „pokolian eltökélt vadság[ával]”, még az sem képes. Mert a vadászatban az a rettenetes és érdekes, hogy a vadász szabja meg. Nem a […]

„Te kilenc évig tartsd vissza művedet.” Sokáig Horác felszólításának bűvöletében éltem. Emlékszem, egyszer még előadást is tartottam a „versenylovak” és „teknőcök” közötti különbségről. Az elaborátum Selye János megfigyelésein alapult, és magamat gőgösen a teknőcökhöz soroltam: azokhoz, akik lassúak, alaposak, megfontoltak és a minőség bűvöletében éltem. Babits volt a teknőcök, Kosztolányi a versenylovak ikonja – innen is látszik, mekkora őrültség egy ilyen kategorizálás. Kilenc évig természetesen már akkor sem vártam, de próbáltam lassú lenni, hosszan pihentetni az írásaimat, büszke voltam arra, hogy a második és a harmadik verseskötetem között tíz év telt el, és lenéztem azokat, akiknél kevesebb. Weörest amolyan kedves bohócnak tartottam, aki vidáman ripacskodik, miközben mi, többiek komoly dolgokkal foglalkozunk. A Visszaforgatáson hat évig dolgoztam, ezt megjegyeztem és hirdettem is, ahol lehetett. Az elmélethez való hűségben persze a világ is segített. Indulásom idején, a kilencvenes évek elején, még alig volt internet és mobiltelefon (az első laptopomat 1996 környékén, az […]

NORMAN MANEA: KÖTELEZŐ BOLDOGSÁG
Norman Manea vívódó, reflexív író, s erről a főműveként számon tartott A huligán visszatér című regénye és esszéi mellett már csak az is sokat sejtetően árulkodik, hogy a Vallasek Júlia fordította, 260 oldalnyi kötetben mindössze négy rövidpróza olvasható. Az Amerikában élő román szerző itt nem a poentírozott, tömören érzékletes novella, hanem a ráérős, kitérőkkel dúsított elbeszélés mestere… – DEMÉNY PÉTER KRITiKÁJA

„A bárka negyvennyolc méter hosszú, a házikó harminckét méter hosszú. Az indiánok úgy tervezik, hogy halkan, titokban lepottyannak a behajló facsemetéről a házikóra, ahogy a bárka elvánszorog alatta a másfél kilométer per órás sebességével, és lemészárolják a családot. A bárkának másfél percébe telik, mire elhalad az ág alatt. A harminckét méteres rönkházikónak egy percébe telik. Nahát: mit tesz a hat indián? Önök talán harminc év alatt sem találnák ki, és gondolom, még úgy is feladnák. Ezért én elmondom, hogy történt. A törzsfő, aki Cooper indiánjaihoz mérve kimagaslóan értelmes személy, gondterhelten figyelte, ahogy a sétahajó beszuszakolja magát alá, és mikor a számításai szerint, amennyire meg tudta ítélni, végre eljött a legtökéletesebb pont, elengedte az ágat, és leugrott. De elvétette a házikót! Hát, ez történt. Elvétette a házikót, és a dereglye tatjára esett. Nem volt olyan nagy esés, de őt kiütötte. Ott feküdt eszméletlenül. Ha a ház harminchárom méteres, akkor sikerült volna […]

DEMÉNY PÉTER: PORTRÉVÁZATOK A MAGYAR IRODALOMBÓL
A magnéziumos vaku jut a recenzens eszébe a fényképezés őskorából Demény miniportréit olvasva, amikor a főszereplő kattint, rögzít, fotográfiát készít, robog tovább. A szemtanú, aki kívül a szögön, csodálkozva ül egy ideig, szagolja a szalagosan oszló füstöt, folyamatában nyolcvankétszer figyeli meg a művelet, ennyi írót szerepeltet a kötetben… – ONAGY ZOLTÁN KRITIKÁJA