Nagy Zopán: fe-fe-fe-fe-fe-fe-fe: flexibilis fekete…

(feLugossy László: Fekete arc című festményéhez)

I.

Ha: két elválasztott sötétlő tócsa

egymáshoz érhetne: végtelen-rajza

meg nem szakadna

s Ionesco aktja,

groteszk alakja

jelzőtáblák táncát nem hiába

járná… Akkor a

szén-kátrány bálvány

„ikonok” felvonulását

a néző is szabadabban látná…

II.

Ó, a túlélők szakrális dombján:

ott ragyog a profán-fejű oltár!

S a felkelő Napra ráépült templom-rom:

geometrikus vágy, zaklatott jel-idom…

Az áttetsző rétegeken

Héliosz (röntgen-lion) kiöltött nyelve,

aranyló réz-nyalábja, varázs-intelme

ragyog át zord színtereket…

A Nap-arc negatívja álmodja újra

a sötétség rom-temploma által:

az új idolt, a nyalóka-ékes oltárt,

mely a meta-korok eljövetelének

titkos (ny)elveit formázza,

miközben játszin felrázza

a monológokba rejtett

látomások (b)elfelejtett,

melankolikus mikéntjét, komor báját,

transzformált derűjét, rezignált világát…

A fej gondja, gondolat-kiáradása:

sötétlő korok meta(morfikus) „mája”…

III.

Napnyelv-rítus: friss extázis,

sziesztázik a halál is…

A temetőkertet leárazták,

ott építkeznek az alkimisták…

(Kémcsöveket üvegcsékkel,

fiolákkal kereszteznek;

lombikokat, homunculust

fél-álomban becézgetnek…)

Szivárvány-lé fortyogása,

fény-háromszög mágiája,

hipnotikus láva-hártya:

belső utakat mutathat,

mutat, hat, feltár, matat, mutat, hat…

A két fekete szem-tócsa mellett:

tojás-elméjű, könyöklő angyal

heverész, körülötte: rész-egész

enyészet – s dolgavégezetlenül

él(énkül) a vég…