Tiszatájonline | 2016. szeptember 29.

Hogy történik a csoda?

A GOLGOTA GOSPEL KÓRUS KONCERTJE

Mondhatnám azt, hogy fogalmam sincs, miként jutottam el a Golgota Gospel Kórus koncertjére, de hát az ok elég prózai, üres szombat délutánomat szerettem volna megtölteni valamilyen programmal, és keresgélés közben jött a felismerés: nálunk is van gospel! Jó, utóbbit nyilván tudtam, viszont valamiért azt hittem, ez csak a kevesek műfaja, a beavatottaké, mert mi mégsem Amerika vagyunk, ahol minden hitközösségnek és templomnak saját gospelkórusa van… – GERA MÁRTON BESZÁMOLÓJA

A GOLGOTA GOSPEL KÓRUS KONCERTJE

Mondhatnám azt, hogy fogalmam sincs, miként jutottam el a Golgota Gospel Kórus koncertjére, de hát az ok elég prózai, üres szombat délutánomat szerettem volna megtölteni valamilyen programmal, és keresgélés közben jött a felismerés: nálunk is van gospel! Jó, utóbbit nyilván tudtam, viszont valamiért azt hittem, ez csak a kevesek műfaja, a beavatottaké, mert mi mégsem Amerika vagyunk, ahol minden hitközösségnek és templomnak saját gospelkórusa van, meg ahol minden harmadik filmben azt látjuk, hogy csodálatos és kevésbé csodálatos hangú énekesek énekelnek áhítattal valamiről a templomban.

Azt hiszem, itt van a félreértésünk: persze, viszonylag kevés gospelkórus van itthon, de éppen az a lényeg, hogy ez nem a kevesek műfaja, és néha csak egy lépést kell tennünk, hogy csodákat lássunk. Mert talán van itt egy másik félreértés is, hogy tudniillik a gospel csak az adott vallás híveinek szólna. Tévedés, hatalmas tévedés, és ahhoz, hogy erre ráébredjünk, tényleg kell tenni néhány lépést. Az én lépésem nem volt túl nagy, mindössze egy békásmegyeri közösségi házig tartott, és kétségkívül van abban valami, hogy az ember úgy megy koncertre, hogy fogalma sincs, tulajdonképpen kit fog hallani, mit fog látni. Persze, valahol erről is szól a zene: a meglepetésekről és a ráébredésekről.

Csak egyet mondok: elég meglepetten éreztem magam, amikor megláttam a közönséget, tele fiatallal és időssel a terem, van, akit babakocsiban, van, akit kerekesszékben tolnak be. Mintha ez volna a gospel egyik nagy csodája, összehoz minket, és néhány perc múlva már azon kapjuk magunkat, hogy széles mosollyal tekintünk a mellettünk ülőre. Szellemeskedhetne az ember, hogy mindenki a rokonához jött, aki ott van a kórusban, de egyfelől nincs kedvem szellemeskedni, és különben is, ha jól érzékeltem, sok hozzám hasonló látogató volt.

Ami a zenét illeti, az most talán nem is annyira fontos. Vagy legalábbis azon kapja magát az ember, hogy nem a hamis hangokat kezdi el keresni, nem azon kezd fennakadni, hogy ez kicsit magas, az most kicsit mély. Mintha mindez mit sem számítana, mert igazából az a fontos, hogy van itt néhány tucat férfi és nő, akik felmennek a színpadra, nagyon színes pólókban, majd valami olyanról énekelnek, ami fontos nekik, én pedig nem tudom kivonni magamat a hatásuk alól. Mondjuk, nem is akarom. Holott a számok nagy részét hallottam már, nem ismeretlen az Oh Happy Day vagy a Te Amo, és mégis, ott ülök, és néha az államat keresem. És közben hallom, hogy egy-két hang azért félremegy, de minden kekeckedés hiábavaló.

Hiszen érzem, hogy akik fent vannak a színpadon, azok a lehető legkülönbözőbb korú emberek, mindent beleadnak, ül a mosoly az arcukon, és valahogy azzal sem tudok vitatkozni, amikor a stand-uposokat megszégyenítő humorral megáldott karmester azt mondja, hogy próbáljuk meg hazavinni az érzéseket, próbáljunk örülni. Nem találok jobb kifejezést: szívvel-lélekkel csinálják. És egyet biztosan tudok: nekik van igazuk.

Gera Márton

Békásmegyeri Közösségi Ház, 2016. szeptember 17.