03.09.
| REÖK – Rendőrség – avagy a helyzet egyre hülyébb >>>
03.06.
| Trafó – Artman vol.7. – 20 kép >>>
03.04.
| Grecsó Krisztián Szegeden is bemutatja Verát >>>
02.28.
| Asztali beszélgetések… – Európa | Iszlám és kereszténység? >>>
02.23.
| Pannon Filharmonikusok – Vidovszky 75 >>>
02.22.
| Kötetbemutató – Nagy Zopán: Felhő regény >>>
02.16.
| Deák17 – Gyermekrajzok bőröndökben >>>
02.14.
| Jazz Kocsma – Deres Kornélia Bábhasadás című kötetének bemutatója >>>
02.14.
| Asztali beszélgetések… – Street art, graffiti, szakralitás. A kibékülés terei? >>>
02.07.
| OSZK – Zárul a Corvina Könyvtár budai műhelye című kiállítás >>>
02.18.
| Átadták az Artisjus-díjakat >>>
02.15.
| Imre megnyitotta Bélát, Béla megnyitotta Imrét >>>
02.15.
| Crescendo Nyári Akadémia és Fesztivál 2019 >>>
02.12.
| Takács Zsuzsa az Artisjus Irodalmi Nagydíjasa >>>
02.05.
| Újabb országos toplistára került fel a REÖK >>>
02.01.
| Szegedi Szabadtéri – Sztárok a Titanicon >>>
01.31.
| Marno János Tiszatáj-díjas >>>
01.24.
| Lendület program: három kategóriában várja az Akadémia a fiatal kutatók pályázatait >>>
01.18.
| Újabb sztárfellépők a 39. Budapesti Tavaszi Fesztiválon! >>>
12.18.
| Elhunyt Grendel Lajos >>>

Shrek Tímea, Szakács Réka prózája

Horváth Veronika, Kovács L. Zsolt, Mohai V. Lajos, Németh Zoltán, Olty Péter, Siska Péter, Veszprémi Szilveszter versei

Rácz Lajos beszélgetése Konrád Györggyel

Borsodi L. László, Hajnal Géza, Nagy Csilla tanulmánya

Nádas Ale­xandra festményei

Diákmelléklet: Sebők Melinda Babits Mihályról

>>>

BESZÁMOLÓ A MADRIDI DISNEY-KIÁLLÍTÁSRÓL Disney neve hallatán kinek ne jutna eszébe az a meserengeteg, melyet Mickey egér teremtője és Disneyland megalkotója stúdiójában vászonra ne vitt volna. Az 1923-ban megalapított filmstúdió több mint 600 alkotást tudhat maga mögött. Tekintve, hogy a mozi a huszadik század uralkodó médiuma volt, a mesemondás szerepét […]

>>>

A gyömbércsík nyugtalanító íze
2016.10.02 - tiszatáj

BARTÓK IMRE: LÁTTAM A KÖDNEK ORSZÁGÁT

„Kilencszáz négyzetméternyi falszakasz, számtalan polc, különböző színekkel jelölt ösvények, alanyiság, természettudomány, gyerekkönyv, krimi.” (242) Bartók Imre legújabb regényének olvasója olyan, mint a könyvesboltba betévedt főszereplő: egy szöveglabirintusban tapogatózik, számos beszédmód, műfaji mintázat, történetcsíra között próbál tájékozódni anélkül, hogy egymásba futó ösvények közül megtalálná azt, amelyik kivezet belőle. Vagy már ezzel is túl sokat mondtam? Azért nem könnyű feladat rövidkritikát írni a könyvről, mert az embert folyamatosan az az érzés kerülgeti, hogy egy-egy mondatával spoilergyanús területre téved – miközben többszöri olvasás után sem tudom eldönteni, hogy pontosan melyik megállapításom is minősülhetne spoilernek. Elöljáróban mindenesetre fogalmazzunk úgy, hogy a Láttam… egy, az európai könyvipar díszletei között játszódó, a metafizikai krimi és a pszichothriller cselekménysémáiból építkező regény, mely szatirikus képet fest a napnyugati kultúra válságáról,  és fontos kérdéseket tesz fel arról, hogy mi is az irodalom.

Habár ebben a műben is sok szó esik a válságról, az apokalipszis nem ölt olyan wagneri méreteket, mint a szerző monumentális trilógiájában – először csak a könyvpiaci mutatók között lappang. Bartók szerencsére nem a jellegzetes, önsajnálattal átitatott bölcsészkliséket használja fel a díszletezésnél (éhező írók, omladozó kiadói épület, turkálóból öltözködő szerkesztők stb.), hanem egy valószínűtlenül csillogó-villogó, high-tech cégként jeleníti meg a kiadót, ahol az én-elbeszélő könyvügynökként dolgozik.  Hősünk munkája részeként Európa nagyvárosai között repked, egy-egy könyvfesztivál alatt sokcsillagos hotelekben száll meg és pezsgőt hozat a szobaszervízzel, miközben Kindle-jét böngészgeti, lassanként azonban valamiféle titokzatos nemzetközi összeesküvést érzékel maga körül, melynek egy frissen előkerült Swedenborg-kézirathoz van köze. A Láttam… legfontosabb hatáseffektusa a rejtély-kód szándékolt túlpörgetése: a mellékszereplők szájából állandóan többértelmű figyelmeztetések hangoznak el, a makacsul ismétlődő motívumok rejtett összefüggéseket sejtetnek, egymás után sorjáznak a horrorfilmes kliséket idéző történések, és mindezt tetézik azok az enigmák, melyeket a főszereplő saját elméje termel. Történetmondását ugyanis rendszeresen álomleírások szakítják meg, melyek (nem véletlenül származik a mottó az Inland Empire-ből) a Lynch-mozik szorongató atmoszféráját hívják elő. A főszereplő rémálmai és az elbeszélés világának valósága között egyre nehezebbé válik a különbségtétel, ráadásul az általa idézett kézirat-részletek és saját önéletrajzi elbeszélése is szétbogozhatatlanul egymásra montírozódnak. Arra, hogy miért veszti el világérzékelésének támpontjait, a regény felkínál egy lélektani magyarázatot, hiszen, mint a legelején megtudjuk, a férfi öt éve nem tudja kiheverni öccse nyomtalan eltűnésének sokkját. Többről van azonban szó egy személyes identitásválság lenyomatánál: a műben senki és semmi, azaz a helyszínek, a kéziratok és a mellékszereplők sem identikusak önmagukkal. A Láttam…-on töprengve arra ébredtem rá, hogy egy általam réges-régen forgatott Bret Easton Ellis-könyv, a Glamoráma olvasása közben ért hasonló tapasztalat. A karakterek üressége, az utazás bármiféle célképzetet vagy változást nélkülöző megjelenítése, az ismétléses szerkesztésmód, a fikció matrjoska babaként egymásba rakódó szintjei, a szöveg önmagára visszahajló mozgása, a referenciapontok állandó elcsúszása mind-mind erre a regényre emlékeztetett, anélkül, hogy Bartók műve egy pillanatig is Ellis-utánérzésként hatna.

A könyvet behálózó reflexiók azt az irodalmi mezőt is érintik, amelybe maga is beágyazódik. Akadnak olyan kiszólások, melyekben egyértelműen jelenünk bestsellereire ismerhetünk („Legyen szó vámpírokról, Provance-ba szökött háziasszonyokról, vagy az első szerelmet kereső fiatalokról… Azt hiszem, minden hősömben van egy csipetnyi belőlem.” 20), máshol az én-elbeszélő töprengései összevágnak azzal, ahogy a szerző interjúkban nyilatkozik a magyar próza túllépésre váró tendenciáiról („ha ki szándékozunk mászni […] a húsleves, Isten és a nyomor Bermuda-háromszögéből” 159), de a legizgalmasabb számomra az volt, ahogy a Láttam… az eddigi Bartók-életművet (öt publikált regény esetén már bátran használhatjuk ezt a kifejezést) értelmezi újra. Nemcsak az egyértelmű kikacsintásokról van szó (lásd A Sáska évszázada című regényt és a kiadónak állandóan gondot okozó hibbant szerzőjét), hanem sokkal inkább arról, hogy Bartók által művelt, a kortárs magyar prózában kifejezetten kísérletezőnek számító epikai világlétesítő stratégiák a regény által vizionált világban mintha a mainstream irodalom részét képeznék. A kiadók között eladásra vagy megvételre kínált kéziratok répák, fák, tengeri malacok, nácik, erszényes állatokká átalakuló városlakók életét mutatják be, műfaji tekintetben pedig maguk is hibridek, magas- és zsánerirodalmi mintázatokat vegyítő szövegek. „[F]élig horror, félig romantikus kísérleti regény”, „pszichedelikus álszocio-dráma”, „kisállat-gótika”, „biohorror”: sorolhatnám még műfaji megnevezéseiket, melyek valamiféle kombinatorikus logikát követve egyre groteszkebb összetételekbe rendeződnek, szüzséik pedig egyszerre tűnnek önparódiáknak és zseniális ötletek tárházának.  A Láttam… tehát voltaképp a szerző nevével fémjelzett írásmód (és a bele kódolt világhoz való viszony) dilemmáival vet számot. „Ezek a mesék az elváltozott emberről lényegében variációk a Lassie hazatérre.” (151) – mutat rá a főhős a maga száraz humorával arra a korlátra, amelyet a poszthumán látásmóddal kacérkodó poétikáknak sem feltétlenül sikerült átlépnie.

Habár a regény által megrajzolt közegben egyértelműen szimpla fogyasztási cikként kezeli a könyveket, a munkatársak szólamában olykor mégis ott kísértene a rég letűnt „valódi” irodalom vágyképe. Elbeszélésének nyitányában a főszereplő szomorúan konstatálja, hogy „milyen messzire kerültem mindattól, amiért egykor fontos volt számomra az irodalom.” (10.) A regény végére érve főnöke bejelenti, hogy kilép a cégtől, és innentől azt csinálja, amit tényleg „fontosnak” tart: áttér a lírára. Az elbeszélő egyszer azt is kifejti, hogy „a receptkönyvben árult narratívák működtetésének vagy a bűbájos klapanciákba szedett szerelmi sirámoknak éppoly kevés közük van a valódi irodalomhoz, mint a nyolclábú borjúnak az anyatermészethez.” (96) Csakhogy a többi könyvügynökkel együtt mintha csupa ilyen nyolclábú borjút igyekeznének egymásra sózni. Sőt a benne ábrázolt kéziratokhoz helyenként kísértetiesen hasonuló, műfaji klisékből összeszőtt regény sem az „anyatermészet” tisztaságát hirdeti. Adódik tehát a kérdés: hol helyezkedik Láttam…  a szörnyszülöttekhez és a „valódi” irodalomhoz képest?

Nos, a krimiről folyó metadiskurzus, a hermeneutikai zsákutcákba csalogató effektusok háromszáz oldalon keresztül valószínűleg nem tudnák fenntartani a befogadó figyelmét, ha nem lenne olyan az elbeszélés nyelve, amilyen: hol minimalista, pontos és szikár, máskor reklámszövegeket imitáló, de ugyanakkor megdöbbentően lírai és eleven. Nem is a látomásos szövegrészek megalkotottságát emelném ki (erre irányuló tehetségét Bartók már a regényhez sok szálon kapcsolódó Fémben megcsillantotta), inkább a látszólag köznapi történések elbeszélésébe bevitt különös ízeket. Egészen pontosan az ilyen mondatokra gondolok: „Az étel remek, a rántotta ízletes, a felvágott a regionális hústermelés fontosságára emlékeztet, a kiterített gyömbércsíkokat azonban nyugtalanítónak találom.” Nyugtalanító – igen, épp ezt érzem, amikor olyan metaforákra bukkanok, hogy „[n]éhány óra múlva ilyenkor már a fesztiválon imbolygok, tömör robotporszívóként, buzgón bólogatva.” Vagy amikor a regény csúcspontját jelentő szeretkezési jelenetben ezt olvasom: „Combjának íve feszes, lüktető korallzátony. […] A feneke két egymáshoz csavarozott, zsírral teli ónedény.” (167.)  A Láttam a ködnek országát ismét csak azt bizonyította számomra, hogy Bartók Imre prózája az a bizonyos gyömbércsík a kortárs magyar irodalom jól ismert ízekkel teli svédasztalán.

Balajthy Ágnes

 

bartoki_lattamakodnekJelenkor Kiadó

Pécs, 2016

320 oldal, 3499 Ft

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , , ,
2019.02.19 - tiszatáj

MÉSZÁROS MARIANNA ÚTJAIM C. KIÁLLÍTÁSA
A spanyol zarándokúton készített tömérdek fotóanyagot rendszerezte és napokra bontva kiválasztott egyet-egyet, hogy grafikusként kedvenc technikájával rézlemezre karcolja vizuális emlékeit. Alkotó minőségében más szemmel használja fényképezőgépe ablakát, merész képkivágásokkal vonja be a nézőt művészetébe. Minden munkája érett technikai tudásról ad számot. A sokszorosító grafikát láthatóan előtérbe helyezi az egyedi képpel szemben… – ALE ILDIKÓ MEGNYITÓJA

>>>
2019.02.19 - tiszatáj

BORSODI L. LÁSZLÓ:
MASZK ÉS SZEREPJÁTÉK
Egy időtálló költői életmű léte dinamikus, folyamatosan dialógusképes, hiszen állandóan megújuló értelmezéseiben létezik, ilyen értelemben soha nem lehet lezárt, befejezett – tartja az irodalomkritika egyik alaptézise. Igaz ez a dinamikus lét Baka István életművére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy újabb fontos állomásához érkezett a Baka-kritika: Nagy Gábor 2001-es monográfiája után ismét egy szintetizáló jellegű mű látott napvilágot… – NAGY MÁRTA KRITIKÁJA

>>>
2019.02.17 - tiszatáj

DOBÓ KATA FILMJE
A Kölcsönlakással bármilyen kapcsolatot tartó bohózatok közös gondja nem a hihetőség, hanem az, hogy a történet a szükség- és törvényszerű csavarokat, kalamajkákat, félreértéseket és egyebeket miként tudja tálalni. Természetesen érdemes mindazt, amit látunk, a saját tapasztalatainkkal összevetni, a néző ezt rutinszerűen megteszi, de készek vagyunk minden olyasmit nevettetőnek látni, ami mégiscsak szokatlan, mégiscsak olyasmi, amivel nemcsak hogy nem találkoztunk soha, de még elképzelni sem tudjuk… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A tárlat előkészítését egy 2016 márciusában megalakult munkacsoport (Passuth Krisztina, Pataki Gábor, Radák Judit, Boros Lili, Petőcz György és Szabó Noémi részvételével. A kiállítás vezető kurátora Szabó Noémi, a Ferenczy Múzeumi Centrum Művészeti és Muzeológiai Főosztályának vezetője) végezte. A kiállításon visszaköszön a gondos és elmélyült előkészítés, a tárlat az életmű teljességét mutatja meg. Párhuzamosan látható Vajda Lajos felesége, Vajda Júlia festőművész tárlata a Szentendrei Képtárban Mégis legyen kiállítás… címmel […]

>>>
2019.02.16 - tiszatáj

OPERAHÁZI BOHÉMÉLET SZEGEDEN
Elvileg koncertszerű előadásban, gyakorlatilag előadásszerű koncerten turnéztatja a Magyar Állami Operaház Puccini Bohéméletét. A budapesti amúgy alighanem a világ legrégebben futó operaprodukciója, 1937-ben állította színre Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A főszerepeket akkor többek között Osváth Júlia, Pataky Kálmán, Losonczy György és Székely Mihály énekelték. Az Operaház vezetői nagyon büszkék erre a produkcióra… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NOVÁK ÉVA KIÁLLÍTÁSÁHOZ
Ébredő kavicsok,
opálos hajnalok,
ismeretlen mantrák,
tarjászkodó macskák…

Optikus álmok,
verses látomások…

Kavics, kő, kőzetek…
Nem bauxit, sem hegyek,
nem sziklák, nem képzelet:
hajnal-pára, álom-varázs,
mozaikok, belső parázs,
meglátás és precizitás…
[…]

>>>
2019.02.11 - tiszatáj

NE ÉRINTS MEG!
Keresve sem találnánk jobb filmet a hazai mozikban épp futó munkák közül a cinema du corps-irányzat demonstrációjához, mint Adina Pintilie tavalyi, a legjobb filmnek járó Arany Medvével honorált szerzői ujjgyakorlatát. A Vasárnap hat órakor és A helyszíni szemle című román klasszikusokkal új csapásirányt mutató direktorhoz rokoni szálakkal nem kötődő fiatal rendezőnő debütje nemcsak a test fizikai tapasztalatát, hanem azon keresztül a bőrhöz, csonthoz, tapintáshoz köthető mentális-érzéki benyomásokat vizsgálja – témafelvetése rögtön csettintést érdemel, kidolgozása azonban rengeteg kívánnivalót hagy maga után… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.02.10 - tiszatáj

PÁSZTOR BÉLA ÉS KÖLTÉSZETE
A magyarrá lett zsidóság rövid, de annál intenzívebb ittléte a magyar nyelvben dokumentálható a leglátványosabban, s ugyanakkor a legláthatatlanabbul. Itt eresztett gyökeret és bontott tobzódón virágot az anyagban, ahonnan fizikai, társadalmi „kiszántása” ellenére oly jeltelenül, de annál át­hatóbban ittélőnek, itt maradt. Nincs még egy olyan nép, amely­nek az irodalmában, vagy leszűkítve a költészetében, ennyi zsidó vett volna részt, s ilyen nívón […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő