Szabó Ábel festészetéről

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Deák Csillag:  Csendélettől a csendig

Nézem a pálinkás üveget, poharakat az asztalon, a fóliába csomagolt karalábét, a csirke­szárnyat. De hogy kerül a fegyver a konyhaasztalra (ak47, 2004)? Hogyan kerülünk innen a sivár gyárépületek közelébe, a kihalt utcarészletekhez és akár Manhattan felhőkarcolói elé? Szabó Ábel tudja a választ, a képeiről van szó, mindegyik az övé. Tizennégy éve fest, gyerekidő, de a képei felnőttek. Csendéletfestéssel kezdte művészi munkásságát. Utolsó kiállításának címe: a Csend. Csend élet nélkül? Első látásra akár ezt is gondolhatnánk.

Szabó Ábel az ipartelepek (Telephely III., 2011), a külvárosi látképek, a nagyvárosi felhőkarcolók, felül- és aluljárók világát festi meg vásznain, többnyire emberi alakok nélkül. A pusztulás, rozsdásodás, omlás, repedés, graffiti, vakolathiány, torzulás, kopás, bontás képein egy időpillanatot látunk, eldönthetetlen, hogy mi fog történni. Lehet, hogy semmi. Marad minden a régiben. Illetve nem marad, tovább kopik, vagy esetleg bontják. A befejezetlenség uralja ezt a világot. Szabó Ábel korrajza nem foglal állást a jelennel kapcsolatban, ám azzal, hogy a művészet eszközeivel formálja meg a látványt, alakít rajta, kiegészíti, elhagy belőle, a környezetet mégis fotó-naturalisztikusan jeleníti meg. Nem képeslapot látunk, emlékművet hoz létre, emlékezik a jelenre. Eltávolítja magától, miközben a környezeti világ képét nagyon is közel hozza.

Műemlékké válik a jelen, és azonnal múlttá is, ott az elavulás, az amortizáció. Aprólékosan kidolgozza, a hajszálrepedések, törések is látszanak (Rom, No.2, 2014). Ez közvetve utal az emberre is, ilyen környezetben az ember is elavul, amortizálódik, lemarad valamiről, a megújhodásról, elhal a jövő. A környezetbe állított emberek ellenére sem érezzük, hogy egy másik világba kerültünk vagy másik világban volnánk. Ez az otthontalanság érzetét adja, és egyfajta vonzalmat is a rideg, személytelen felhőkarcolók iránt. Mert mégis az emberi nagyságot mutatják, hogy mire képes az ember, a tudomány, az építészet New Yorkban (Október, 2012), Dubaiban. Ellentmondás ez, amit Szabó Ábel sem old fel, de nem is feladata. Ezek emberi csapdák, ilyen világban élünk. Csend uralkodik a képeken, mintha dugót tettek volna a fülünkbe, ugyanakkor érezzük, szinte halljuk, hogy valahol ott dörömböl az élet, miközben az utcán egy ember se jár, autók képe, zaja se veri fel a várost. Ez a kettős érzés, a felszín mögött megbúvó feszültség is adja a művek magával ragadó erejét (Baross tér, 2007).

Mintha ledobták volna a neutronbombát és nem maradt élőlény, természet, csak ember alkotta tárgyak, épületek. Valami félbeszakadt, mintha az idő dimenziója kapcsolódott volna ki, de mégis van egy tanú, és ezek mi vagyunk, akik nézik és látják is a képet (Ideális táj, 2010). Mégse tudjuk, mennyire vagyunk részesei a látványnak. Raszter világ, kiosztva, beosztva. Nincs menekülés, fal után fal jön. Korlátok, pontosak, kimértek. Az ember megkísértése, Bergman és Passolini világa elevenedik meg. A valós világ és az ezen túli világ kapcsolatát ragadja meg Szabó Ábel. A kettősséget, hogy sem itt, sem ott nem vagyunk otthon, vérfagyasztó türelemmel és pontossággal ábrázolja. Az idegenszerűség, az idegenszívűség fogalmát itt megtanulhatjuk. A látszatot. Valami megmagyarázhatatlan. Color Twilight. Az ember által ismerteken túl létezik egy ötödik dimenzió is. Egy dimenzió, amely hatalmas, mint a világűr és időtlen, mint az örökkévalóság. Középen fekszik, a fény és árnyék, a tudomány és babona, az ember félelmeinek verme és tudásának sziklája között. Ez a képzelet dimenziója. Egy terület, melyet Szürkületi Zónának nevezünk (Twilight Zone, http://lfg.hu/14766/ismerteto/twilight-zone/).

Mintha rémálom gyötörné a nézőt (Drogos tanya, 2014), hová is született, itt élt, vagy inkább itt halt meg? És szellemutas lett. Hol vagyunk már Szerb Antal Utas és holdvilág című opusától? Időutazáson veszünk részt. Hol van itt már a József Attila-i mérnöki tudata és szemlélete (az adott világ/ varázsainak mérnöke),/ tudatos jövőbe lát/ s megszerkeszti magában, mint ti/ majd kint, a harmóniát./)? A város peremén sorai visszhangoznak Szabó Ábel képein, csörömpölnek a tárgyak, a csövek, a huzalok. A szürke megszámolhatatlan árnyalatát látjuk, és mégsem csak füstös tájat, felszáll a füst, és a köd is, becsillannak az ablakok, a fényt nem lehet kizárni.

A csendélet, a tájkép Szabó Ábelnél is festészeti kihívás. Nem létezünk időn kívül, bárhogy is szeretnénk. A bordás medúza sok-sok egyedi kis élőlény összekapcsolódásából épül fel. Szabó Ábel képi világa is sok-sok tárgyból alkot hálózatot, szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A kapcsolódás maga az idegrendszer (Vasgyár II., 2015). A tárgyak így válnak élőlénnyé, a holt tárgyak nem holtak. Elevenek. Képei rendre a tükörnek felelnek meg, mert a fény különböző változatait, formáit látjuk, ezek öntükrözések, a kép saját magára reflektál, a kép belső részlete válik láthatóvá a kép egy másik részletén. Képei városi portrék és tájképek egyszerre. A tárgyak helyettesítik az emberi testet. Testfestő, csak a test egy épület (Kelenföldi pályaudvar, 2004), egy bála.

Tarkovszkij a Stalkert tekintette legjobb filmjének, mert nincs benne semmi fölösleges. Szabó Ábel képein sem láthatók felesleges részletek, minden a helyén van. A tárgyak a képein metaforák lesznek, elvesztik konkrétságukat. Ha csak azt látjuk bennük, amik, akkor tévedünk. Itt nem a valóságról van szó. Hanem az emberről. Önmagunkról, miként is látjuk önmagunkat, vágyainkat. Lelkünk sötét bugyrait térképezi fel a művész. Sarokban a piszok, oda nem szívesen nézünk, vagy oda lapátoljuk a szemetet, amit összesöprünk néha. Az idő lassan elszivárog,/ nem lógok a mesék tején,/ hörpintek valódi világot,/ habzó éggel a tetején. – írta József Attila (Ars poetica). Szabó Ábelnél nem szivárog semmi, időtlenné válik. A való világ is megszűnik, miközben azt látjuk, hogy ez a való. Paradoxon. Az igazat mondd, ne csak a valódit.

Szabó Ábel nem romantikus festő, de festészetének számos romantikus vonása van. Régen a várromok, a táj egy-egy részletének aprólékos megfestésével igyekeztek a külső világot szemünk elé tárni, addig ma Szabó Ábel megfesti a kelenföldi, a ferencvárosi pályaudvart, ami már nem olyan, mint József Attila korában. A teherpályaudvaron/ úgy lapultam a fa tövéhez,/ mint egy darab csönd; szürke gyom/ ért számhoz, nyers, különös-édes./ (József Attila: Eszmélet). Érezni a festményekből áradó erőt, világosságot, fényt, mert Szabó Ábel a fény festője is. Nincs olyan műve, ahol a fény ne kapna fő- vagy fontos szerepet. A málló fal szürkéjébe belehasít a fehér szín, amely már alig látható. A réz-, acélbálák görgetegéből is a fény az, ami szemünkbe tűnik. Szabó Ábelnél a valóság lesz fikcióvá, nem a fantáziából teremti meg a nagyvárosi miliőt, hanem fordítva. Az urbanizáció tömegvárosai, épületei (Gyár, 2007) az ember fölé nőnek, itt már alig találunk otthonra, otthonosságra. Még akkor sem, ha épp egy stadion mellett vagyunk (MTK Stadion, 2011), ott falazunk. Ezekről a képekről az elmúlás iszonyata az, ami szembetűnik, hogy valami egyszer elmúlik, hacsak már el nem múlt. Múlt időben élünk. Az utak, a pályák ugyanakkor valaminek a működését is mutatják. Valami él, mozog, lüktet. Emberek lakják, de tudjuk, hogy ezek az irodaházak munkaidő után üressé válnak.

Néhány munkájában mégis megjelenik a természet. A Bála, mint egy hatalmassá nőtt hólabda uralja a képet, fölénk nőtt. A gépesített természet gurul felénk, zárja el a kilátást, szinte szögesdrót tekercsnek hat, távolban fekete sziluettek. Szénrajz. A szén az élővilág számára nélkülözhetetlen. Nem hallani a gépek zaját, csak valahol az agyunk mélyén. Betakarítás, volt. Csend, van. Élet, lehet. Igazi csendélet. Nature morte. Halott természet. A hely illatát mindenki érzi, ott van az orrunkban, az agyunkban. Szénanáthát mégse kapunk. Szabó Ábel kicsomagolja a tárgyakat, mintha játszani készülne, a karácsonyi játék, összerakós, kirakós. Súlyos formákkal, színekkel. Raktárosi kiképzést kaphatunk, hogyan lehet a formákat egymásra rakni. (Bálák). Egyik nyomja a másikat, mindegyik determinált. Standardizált világ. Gyűjtünk és elhagyunk valamit. Ám a hely őrzi, megőrzi a tárgyakat, az épületeket. De már nincs ott az ember. Csak időnként, csak nagy néha. Profitot termelnek, embereket használnak el. A még nagyobb profit érdekében használható épületet is lebontanak (Irodaház rom, 2014).

A tárgyak nem mozdulnak, a mozdulatlanság apoteózisát látjuk. A hideg csendet. Mit kezdjünk önmagunkkal e tárgyak világában, nélkülük vagy velük? Szabó Ábel extrém utazásra hívja a nézőjét. Karon fogja, vagy csak kíséri, hol mögöttünk van, hol előttünk. Helyszínein született meg a modern ember, az ipari társadalom embere. Ez az öröksége, herdálja, mert teheti, illetve nem tehet mást, herdálni kénytelen. Madáchot idézzük? A Londoni színt? Tamási Áron Ábel a rengetegben című könyve, mint a természet, mint az ember találékonysága, fürgesége, valahol elveszik. Az ipari táj is rengeteg. Rengeteg a tárgy, a cső, a huzal, a rámpa, a fal.

Szabó Ábel realista, közvetlen és tárgyilagos, nem játszik szembekötősdit, nem titkol semmit, ha csak azt nem, mi végre itt minden? Mintha egy csendéletet látnánk a német-alföldi festőktől. Csak nem ollós rákokat, nyulakat, őzeket látunk, hanem abroncsokat, huzalkötegeket, traverzeket, darukat, épületeket. Ikonokat is alkot, nem emberi ikonokat, hanem a tárgyak ikonját. Ezzel is az időtlenséget és az örökkévalót fejezi ki. A tökéletességet keresi, kutatja, és szemünk elé tárja a tökéletesség embertelenségét, hidegségét is.

Egy vödör víz, 2010. Egy csepp a tengerben. De benne van az egész óceán.

Kölüs Lajos:  A kiterített kék dzseki, avagy a valóság felfedezése

Szabó Ábel csendéletei és tájképei, portréi változatosak, tüdőt tágítók és szívet szorítók, olykor félelmes horizontokkal. Passzív fények ragadják meg a néző pillantását. A szédület pillanatai. Magyarázat nincs, kétségek között hagy minket nézőket a művész. Andante espressivo. Érzéke van a történelemhez, praktikus képe van a jelenről és a közelmúltról. Egy utca-, egy telep, egy város részlet üres világába lépünk, ami körül vesz, magába szippant bennünket. Kisimíthatatlanul gubancos sötétben, szürkeségben igyekszünk tájékozódni. A vágyódás földi csúcspontjaivá válnak a magasba szökő épületek. Megvalósítható és meghódítható világ, hogy szerethető-e, nekünk kell eldönteni. Egy olyan térbe sodródunk, amely fikció, a festő képzelete teremtette, nyitva tartja, mint egy álmot, amely nem hagyja nyugodni. Szemünk már hozzászokott a valóság látványához, mindennap látjuk és halljuk az utcát, a gyári telep zajait, a város nyüzsgő forgatagát. A zöldből tucatnyi szürke és fekete lett. Revelációként hatnak a tompa, elmosódott színek. Ilyen lenne a szabadság világa? Látjuk a rendet, a bálák egymáshoz simuló tömbjét, sorozatát, a pályaudvart (Ferencváros, 2014), a színes vagonokat, a rozsdálló vastraverzeket, a málló falakat.

Az üres, be nem lakott teret, az alábukást és a felívelést (Lépcső, 2008) látva rádöbbenünk a sivárságra, a múlandóságra, emberi életünk kereteire és korlátaira. Nézem az aluljáróban hagyott kék dzsekit (Aluljáró, 2007), mintha valaki levetné a bőrét, és új bőrt növesztene, akár a kígyók. Átváltozás van, csak nem látjuk az egyedet, elbújt, védi magát, mert pőre, mert védtelen és kiszolgáltatott. Lehet, hogy bűntény történt? A kék szín üde, tiszta foltként hat a szürkeségben. Én nem leszek a szürkék hegedőse, írta Ady. Szabó Ábel sem, gondolom én. Nincs végítélet, de valami hasonló érzés fog el a kép láttán.

A szemlélő, Szabó Ábel horizontja nem változik. Lehet New Yorkban, Dubaiban, Budapesten. Az ember fölé magasodnak a tárgyak, az épületek, kerítések, buszmegállók, telepek. Ritka a felülnézeti látás, kivétel a Ferencváros, a pályaudvar, ahol nem szalad egér a vagonok tetején. Szép embertelenség, írja a költő a Téli éjszakában. A teherkocsik fagyos tetején,/ mint kis egérke, surran át a fény,/ a téli éjszaka fénye. Szabó Ábel képei nappali fényt árasztanak, szürkén, füstösen. Dacolnak az idővel, ellenállnak a gyors pusztulásnak, még a bontás során is fölfelé magasadnak a romok (Irodaház, rom, 2014).

Kihez tartozik ez a táj, kihez tartozik a csend, a levetett kék dzseki? Kevesen tudják, titok. Művei titkos kapcsolatkeresések, azonosítások is. Szabó Ábel kiváltságos szögből nézi a világot. Végtelenül kortárs. Diszkréten derengő tárgyi világa tárul elénk. Szabó Ábel a fény- és az árnyékolástechnikát, a mélységet és a dimenziót vizsgálja (Periféria, 2012). Nem csak gondolatban rendezi át a tájat. Elhagy, kihagy, hozzátesz. Mintha csendéletet festene. Szabadon variálja a fényviszonyokat, a fény erősségét, minőségét és irányát (tónusokat, színértékeket), hogy maga uralhassa a fény-árnyékhatásokat a kompozícióban. Meglepőek, sőt megrendítőek a színharmóniái, még akkor is, amikor a pusztulásról van szó.

Festészete visszanyúlik a reneszánszig. A perspektivikus ábrázoláshoz, a természeti háttérhez, az élénk, gazdag színvilághoz, a mindennapi élethez, a tudományok tiszteletéhez, a mozgásokhoz, az érzelmek természetességének visszaadásához. A mai világunk fetisizált világ, a tárgyak imádatára, szeretetére épül, kevésbé az ember és az emberi tulajdonságok szeretetére. Itt nincs szó a köznapi fölé emelkedett lelki állapotról, de változatlanul nyomon követhető a művész törekvése arra, hogy műveiben megjelenjen a forma szépsége és kifejező ereje, a kompozíció tökéletes egysége és gazdagsága. Petrarcáról feljegyezték, hogy először mászott hegyre azért, hogy onnét körülnézve a látvány szépségében gyönyörködjön. Szabó Ábel képeiben is tetten érhető az élet igenlése, a látványba merülés. Csajkovszkij Olasz capriccióját hallom Budapesten, a Rákóczi úton (Naplemente a Rákóczi úton, 2007).

Hogy mégis az ember és természet ideális viszonyát kérdőjelezi meg? Ez festészetének paradoxonja. Látszólag semleges, ám ezzel a látszólagos semlegességgel vonja be nézőjét a tájba, illeszti be az onnan hiányzó emberi tekintetet, lármát, nyüzsgést. Bukta Imre tájképei más módon, ugyanezt a kérdéskört járják körül, feszülnek ellen a közhelyeknek, téves ideáknak.

Szabó Ábelnél a táj már nem az elidőzés, a szemlélődés, a társas együttlét, az agora, a szórakozás színtere (Csajkovszkij Olasz capriccióját emlegetni képei láttán ennyiben túlzás). Az ember, a szemlélő, de talán maga a festő is magányos a természet, a városi épületek nagyságával, erejével, végtelenségével szemben. Mintha hódolnánk a környező világ jelenségei előtt (FÉG, 2013). Nincs visszatalálás a természet rendjébe, képeit felfoghatjuk úgy is, hogy egy útkeresésről szólnak, a visszataláláshoz. Hogy ez hiábavaló törekvés lenne? Idővel minden romos lesz, megszűnik? És ez elkerülhetetlen? Sőt törvényszerűen következik be? Nincs egyértelmű válasz.

Szabó Ábelt, mint a SENSARIA Képzőművészeti Egyesület tagját, a többi taggal együtt nevezték már radikális neokonzervatívnak (Sturcz János: Konceptualitáson átszűrt festészet. Az akadémikus hiperrealizmustól a radikális konzervativizmusig. In.: Műértő, 2003/11. 7.). Tiziano műhelye viselte a Sensaria nevet. Az időben való visszanyúlás és az örökség vállalása az empirikus valóságra helyezi a hangsúlyt. Tudjuk Ady óta, hogy minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban. Szabó Ábel a rész egészként való felmutatásával őrzi a teljesség igézetét, a táblakép varázsát, a magasba ívelő hagyományt, nosztalgia nélkül. Radikális és neokenzervatív? Művészeti törekvésének eredményeit látva inkább nevezném realistának, többfajta izmus hatását ötvözőnek. Látjuk a művész útját, nem látjuk a jövőjét, amely a műteremben dől el. Szociális reflexivitása nem tagadható. Vizuális szemlélete és emlékezete, gyakorlata az uniformizált jelent leplezi le, mutatja fel, radikálisan. Hogy ez az út meddig járható, nem tudni. Kötődőse Hódmezővásárhelyhez, Makóhoz, közismert. Valahol otthon van, otthon érzi magát. Ez a kötődés erőt és hitet ad számára, hogy érdemes alkotnia, figyelnek rá, ösztönzik.

Különös vonása Szabó Ábel képeinek az, hogy erotikusak is, minden látszat ellenére. A ko­­vácsoltvas kapu (József krt. 2., 2009), a felhőkarcoló, az ablakok, aluljárók oszlopai, terei – mélyen gyökerező, elemi emberi érzéseket foglalnak magukban. A város erotikus értelme társadalmi és térbeli fáradhatatlanságából táplálkozik. A terek sokaságának összességeként a város olyan sok rétegben és kapcsolatban öleli körül magát, hogy az már nem is felfogható. (Papp László: Városunk erotikus értelme, http://www.gyulaihirlap.hu/108301-varosunk-erotikus-ertelme). Felfogjuk, hogy Szabó Ábel képeinek vizuális komponálásával elkerülhetetlenül utal a férfiasságra, miként a rejtett zugok, aluljárók megidézik az anyaméhet, annak sötétségét. A születést és a halált.

A képeket látva felvethető a hit kérdése, hit és valóság viszonya. A külvilág burkait viszi vászonra. A látszatot, a tér ürességét és súlyos tömbjeit. Nem tagad, csak állít. A nemlét, a meg nem nevezhető hiány sugárzik a képeiről. Nincs tettes, csak tett, következmény. Az én passzivitása rejtett, messze hangzó, messze szivárgó (Mocsári László, fűtésszerelő, 2010). Nem letéteményese a világnak, az emberi fájdalmat a tárgyak hordozzák, állapotukban, formájukban jelenik meg. A nem-látást szólítja meg, kérdőjelezi meg a meglévő tapasztalata által (Varga Péter szobrászművész, 2010). Valami felfüggesztődik, egy gondolat, egy álom, egy cselekvés. Talán a hit is. A képi szimmetria folyton megtörik, töredezett és hiányos. A kimondott én nincs jelen vagy rejtőzik, sőt bujdosik. Mintha egy halott szólalna meg, az élő néma, tilos beszélnie, a magasabb rendű lét hiányában. Ez az, ami Szabó Ábel műveiben rendre ott van, tárgyiasítva. Valami eltöröltetik a természet akaratából? Vagy az ember által? Melyik látható és melyik láthatatlan? A láthatókat megismerhetjük értelmünkkel és érzékszerveinkkel, a láthatatlanokat csak a hitünkkel. Szabó Ábel tompult, sérült érzékszerveinkre hat képeivel. És ránk bízza hitünk valóságát, a megismerés és a megértés módját, annak súlyos terhét. Magát az ént.

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/2. számában)}