A 100 éves dalnok

SIMÁNDY JÓZSEF

Simándy volt a legnagyobb hatású magyar operaénekes. Médiasztár volt egy olyan korban, amikor a média a mai értelemben még nem is létezett. Persze szép hangja volt, és jó technikája, és erős egyénisége. És még szép szál férfi is volt. Minden adottsága megvolt ahhoz, hogy nagy operaművész és sztár legyen. Mindkettőt beteljesítette.

1946 márciusában debütált Szegedi Nemzeti Színházban a Carmen Don Joséjaként. Vaszy Viktor szerződtette szólistának, előtte az Operaház kórusában énekelt. Jól választotta ki mind Simándyt, mind az első szerepet. Don José végigkísérte pályáját, csak Bánk bánt énekelte többször. Két év múlva már elvitte az Operaház. A Lohengrinben debütált, tovább énekelte szegedi szerepeit Don Josét és Turiddut, hamarosan beállt A trubadúrba, A nürnbergi mesterdalnokokba, 1953-ban énekelte először a Bánk bánt, s már abban az évben, 35 évesen Kossuth-díjat kapott.

A siker gyorsan jött, de mindvégig ki is tartott. Még nyugdíjasként is rendszeresen föllépett az Operaházban és az Erkel Színházban, én Bánk bán, Radames és Otello szerepében láttam-hallottam. 60 fölött is megőrizte daliás alakját, hangjának fényét. 1980-ban búcsúzott el a színpadtól, repertoárja egyik legnehezebb feladatát, Otellót énekelte kitűnően. Aztán még kétszer visszacsábult, két ünnepi alkalomra. 1984 szeptemberében a felújított Magyar Állami Operaház megnyitóján a Bánk bán II. felvonásának 1. képét énekelte (Tokody Ilonával és Melis Györggyel), 1986-ban pedig ugyanezt a felújított Szegedi Nemzeti Színházban, azon a színpadon, ahol 40 évvel korábban debütált. Később is föllépett még dalesteken, koncerteken, de akkor énekelt utoljára színpadon, jelmezben.

Simándy karrierje az úgynevezett „felszabadulás” után indult és az 50-es években élte első világkorát. Kitűnő művészi képességei mellett nyilván segítségére volt „megfelelő származása”. A szegény kistarcsai Schulder Jóska, akiből autószerelő lesz, de olyan szép hangja van, annyira szorgalmas és törekvő, hogy meghódítja az operaszínpadot – ez a történet nagyszerűen illett az akkor divatos ideológiába. Az sem véletlen, hogy a pályájának elején olyan nagy sikert arat A nürnbergi mesterdalnokokban. Stolzingi Walter, az ifjú lovag, aki messziről jött, és egészen máshogy dalol, mint az idősebb nürnbergi mesterek, de aki végül megnyeri a dalnokversenyt – Simándy joggal érezhette úgy, hogy ez az ő saját története. S ez a személyesség is hozzájárult az alakítás erejéhez.

Mindig nagyon fontos volt számára, hogy azonosulni tudjon a színpadi hőssel, akit meg kellett jelenítenie. Nagyon tanulságosak a „nem”-ek, amelyeket kimondott. Még Szegeden megtanulta a Bohémélet Rodolfóját, de végül soha nem énekelte el. Egyrészt fárasztotta a szólam állandó magas fekvése. Kitűnő, biztos magas regisztere volt, A trubadúr Strettáját számtalanszor megismételte, sistergős, diadalmas cékkel. A túl magas lágét azonban nem szerette. Másfelől a költőt férfiatlannak, nyafogósnak találta, s ez nem fért össze önképével. Ugyanezért idegenkedett a Rigoletto Mantuai hercegétől. A léha, könnyelmű alakot nem tudta hitelesen eljátszani. Nádasdy Kálmán kedvéért elénekelte néhányszor, de aztán visszaadta. Még Szegeden megtanulta a Tannhäuser címszerepét, akkor még úgy gondolta, Wagner-tenor lesz. Ám hamar rájött, hogy csak a könnyebb Wagnerek állnak jól neki, Lohengrin, Walter és a Hollandi Erikje. Siegfriedtől, Trisztántól távol tartotta magát. A Parsifalt szívesen elénekelte volna, de ezt a vallásos tárgyú darabot a szocializmus évtizedeiben nem tartották műsoron. Csak 1983-ban engedték meg Ferencsik Jánosnak, hogy bemutassa, de akkor 67 évesen Simándy már nem gondolt rá, hogy elénekelje.

Simándy hangja voltaképpen lírai spinto volt. Igazából nem a legalkalmasabb a hősi szerepekre. Ő mégis bátran elvállalt több ilyen, már pályája korai szakaszában is. Nagyszerű Manrico volt A trubadúrban, Radames az Aidában, no és Bánk bán, Otello. A hősi szerepek éneklését elsősorban kitűnő énektechnikája tette lehetővé. Tenorja nem volt sötét színű, ereje sem volt hatalmas, de koncentrált volt, fényes és kifejező. Ugyanakkor Simándy, maga kifejezetten drámai alkat volt, mindig akkor érezte legjobban magát, ha ő állt a drámai történések középpontjában. Az Otellóban nem hangorkánnal hatott, hanem az ábrázolás sokszínűségével, a lélek nemességével, megrendítő színészi és hangi eszközeivel. A harmadik felvonásban, amikor elűzte a hűtlennek vélt Desdemonát egy lépcsőn akart utána futni. Pár lépés után elbotlott, és erőtlenül lerogyott. A nézőtér az átélt fájdalomtól szinte fölsóhajtott (mint a Kékszakállú vára). Az utána következő monológot (Dio mi potevi scagliar – Vesd uram Isten reám sújtó kezed) alig tudta elkezdeni. Alig hallhatóan fogott bele, lassan tüzesedett át hangja, apránként tért vissza ereje, s a poklokat megjárva jutott el a monológot záró szenvedélyes magas B-ig.

A másik véglet az Anyegin Lenszkíje volt. Ez a fiatal poéta papírforma szerint túlságosan erőtlen és lírai volt Simándy hangához és egyéniségéhez. Ám mindig nagyon szerette, 1951-től 65-ig sokszor énekelte. „Hát az egy férfi! Meghal a szerelméért!” – adta meg a magától értődő magyarázatot.

Ezek a példák jól mutatják, hogy Simándy mennyire nem csak jó énekes, de ízig-vérig színpadi művész volt. Elsősorban a dráma felől közelített a zenéhez. Tehetségének sokoldalúságán túl ez az oka, hogy egyik szerepében sem volt rossz. Ha egy történettel, figurával azonosulni tudott, akkor a hangja hozzá idomult a drámai helyzethez és nyomban hiteles lett.

Volt azonban egy másik titka is. Életrajzírója, Dalos László ezt így fogalmazta meg: „egy költő az operaszínpadon”. Bármihez nyúlt, bármit kezdett énekelni, az azonnal művészetté nemesedett. Nem szerettem különösebben László áriáját Erkel Hunyadijából. A fiatal fiú ábrándozása a szerelméről. Sem drámailag, sem zeneileg nem túl izgalmas. (Mennyivel fölvillanyozóbb egy hasonló szituációban Radames románca: ha én leszek a vezér, és győzök, téged kérlek győzelmi díjként!) … aztán véletlenül elkezdem hallgatni Simándyt és azon kapom magam’, hogy rátapadok a hangszóróra. Mennyi kedves apró hangsúly, milyen tiszta, sallangtalan vonzódás! És még valami: milyen páratlanul értelmes és kifejező magyar éneklés. Legjobb operaénekeseink mind kitűnő szövegejtéssel énekeltek Székely Mihálytól Melis Györgyig, ám a bajnok mégiscsak Simándy volt.

Nem csinált igazán nagy külföldi karriert, mindvégig megmaradt magyar énekesnek, bár 1956 és 60 között állandó vendég volt Münchenben. Nemcsak kiejtésében, hangszínében is volt valami sajátos magyar szín. Kitűnő kortársát Ilosfalvy Róbert többek között azért is kapott több fölkérést, mert kifejezetten olaszos hangszíne és éneklésmódja volt. Simándy sem olaszos, sem németes nem volt.

A sztársághoz hozzátartozott, hogy a kezdetektől sok felvételt készített. Már az 50-es években megjelentek lemezei. Rendszeresen énekelt a Rádióban, később pedig a televízióban. Teljes rádiófelvételt készített például az Aidából és Turandotból (mindkettőt Vaszy vezényli), a Carmenből, az Álarcosbálból, a Bánk bánból. Tévéfilm készült vele a Bánk bán és az Otelló címszerepében, és a Fidelió II. felvonásáról. Később többek között A trubadúrban, a Toscában, a Parasztbecsületben, a Bajazzókban, a Hunyadiban, a Bánkban, hallhattuk hanglemezről és énekelt operettrészleteket és dalokat is.

Simándy ma is az egyik kedvenc énekesem. Lelkesen kutatom eddig ismeretlen élő felvételeit, de rendre előveszem az ismereteket is. Szeptember 18-án lenne 100. éves. Csak most látom: Diana napján született, aki a vadászok védőszentje.

Márok Tamás