Demus Gábor versei

lehetnék egyedül,

de nem vagyok, még magamban

sem, olykor csapat

madár riad kívül-belül (vagy

mindenütt s egyszerre „bent“,

belül is), vagy hogyan mondjuk?

mondjuk, dérlepte rét, volt

a hatalmas, párálló mén, tömött, bimbó-

ba nyílt fasszal, esetlen

ugrott hármat-

négyet, a kanca combja kettős halmába

csúszott, hangtalan arcukon semmi. (mindig is zavart,

hogy a mellső pata karistolhat és hogy ekkora teher

nehezedik a hátra.) amiről

beszélni

dupla, ha nem hármas vétek, noha látja, s tudja is

egy gyerek, s azt is, hogy ő

nem ló,

elejti, mintegy véletlen a

képet.

vagy ahogy emelik a farkukat, s a tökéletes

far tökéletes vulkánjából dől

a szar vagy a ruganyos vulvából bugyog, körül

csorog a lé, miként simogatná,

fúrná az arcát, annyira szép.

a kutya, ha inni beesik

a margitszigeti halastóba,

kétségbeesetten kaparja a partot,

mert a tó tavaszra fölgyűlt iszapja több

mint a víz, melyben úszhatna.

rajtod szinte semmi, nagyon is meztelen

vagy (mint kínos kis álmaidban), amint a fölkavart

sárból kisegíted. mintha nem is a te kutyád

lenne, hátrébb lépsz, nevetnek

a könnyű ruhájú kirándulók,

míg meg nem rázza magát.

a kutya, ha a tiéd, s te az övé vagy,

nem lehetsz okos,

ha ürít, az természetes,

s az is, hogy az embernek, neked, van kutyád.

az aszfaltról kifordított zacskóval kotorni össze:

a bármennyire is gyakorlott mozdulatot átható fintor

óhatatlan, akár a város.

_{(Megjelent a Tiszatáj 2016/2. számában)}