A szépség festője

MODIGLIANI,
MAGYAR NEMZETI GALÉRIA

Az első képe még nem ő, az utolsó pedig már nem az a Modigliani, akit ismerünk. A kettő között bő tíz év telt el, ennyi idő alatt született meg a 20. század eleji párizsi festészet egyik legegyedibb életműve.

A budapesti Modigliani-kiállításban persze az első kép nem az abszolút értelemben vett első kép, amit Amedeo Modigliani (1884–1920) még a szülőföldjén, Livornóban alkotott, hanem amit már Párizsban festett 1909-ben. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett tárlat két, a tér közepére helyezett portréval indul, mindkettő remek festőiségről árulkodik, de még egyik sem „modigliani”, a férfiportré például feltűnő Cézanne hatásról tanúskodik.

Modigliani le is áll a képekkel, mert szobrász akar lenni, a következő öt évben csak ez foglalkoztatja.  Rengeteget rajzol hozzá, főleg az antik művészet ihlette kariatidákat és nőalakokat, de kőbe leginkább fejeket vés. Olcsóbb és könnyebben kezelhető anyaggal nem érte be, ezért is hagyja majd abba, egyrészt, mert nincs pénze kőre, másrészt, mert korán szerzett tüdőbaja miatt az egészsége, illetve a fizikai állapota sem elégséges hozzá.

Pedig megrendítően szépek a hasáb alakú kőből kirajzolódó archaikus arcok, amelyek egyszerre viselik magukon az egyiptomi, a görög és az afrikai primitív szobrászat lényeget láttató formavilágát. Kicsit hasonlítanak Brancusi szobraira (ismerték egymást, a román származású művész hatott is Modiglianira), a végeredmény mégis más, mert egyedi. Mindenesetre itt már nyilvánvaló Modigliani ideája: az örökérvényű klasszikus eszmények párosítása az új, 20. századi formanyelvvel.

Ez lesz majd a festmények sajátja is, amikor a kőfaragást feladja, és visszatér az ecsethez. A fordulat 1915-ben következik be, s a Vörös fejen már feltűnik Modigliani egyik jellegzetessége, a felemás szempár. A művész arcképeinek legtöbbjén ugyanis csak az egyik szem éles, a másik ködös, álmos, magába forduló. Három évvel később egyik modellje s egyben barátja, az orosz származású festő, Leopold Survage rá is kérdez: „Miért kaptam csak egy szemet? Mert csak eggyel nézed a világot, a másikkal magadba tekintesz.” – válaszolta Modigliani.

Modigliani megfestette a barátait, költőket, festőket, támogató mecénásait, ám elsőre még sem ezek, hanem a nőalakokat ábrázoló képei jutnak az eszünkbe róla. A megnyújtott alakú és arcú, hosszú orrú, és még hosszabb nyakú, gyakran égkék szemű, ábrándozó, vagy egyszerű modell-tétlenségben nyugvó portrék és aktok, amelyek egyszerre sugároznak harmóniát és melankóliát.

Semmi más nem érdekelte, csak az emberalak. És még csak nem is komplikálta, modelljeinek a pózai se nagyon különböznek, a környezetük meg végképp nem érdekelte, talán még ügyelt is rá, hogy a háttér ne legyen zsúfolt. Ha volt valami mögöttük, például egy ablakszárny vagy bútor, éppen csak jelezte, de közömbösen, csupán kompozíciós színfoltokként, mert a tárgyak modellre vonatkoztatott közvetett jelentése, de még hangulati ereje sem volt fontos a számára.

És mégis csodákat művelt, talán azért is, mert – ellentétben avantgárd kortársai többségével – az ő művészetének az állítás, és nem a tagadás volt a lényege. Valamiféle belső, időtlen szépségeszmény megragadása hajthatta. Profánul hangzik, de a nem mindig makulátlan tisztességű modellek képi másait elnézve Modigliani nőeszményének legközelebbi rokonait a trecento Madonnáinak karcsú légiességében véljük megtalálni.

Modigliani 1917-től egy fiatal festőnövendékkel, Jeanne-nel élt, a következő év novemberében megszületett kislányuk. Jeanne portréin kissé bonyolódik az addig megszokott puritán beállítás, a nő alakja szinte manierista módon tekeredik, mozdulatai kifinomultak és kecsesek. Ez változik meg alapvetően a kiállítás (és élete egyik) utolsó képén, az 1919-ben festett, Modiglianitól meglepően nagyméretű Anyaság című művön. Jeanne alakja és arca bájtalan, öltözéke öreges, a környezet behatárolóan konkrét, a képen sok a tömény barna, szürke és fekete. Mintha örökre elszállt volna a könnyed és lágy, éteri szépség.

A kiállítás 2016. október 2-ig látogatható.

Ibos Éva

_{MTI fotó: Kovács Tamás}