Maria Grech Ganado versei

nevek

 

itt az idő, hogy megtanuljam virágneveket,

ezek, a közepe felé sötétedők például,

a francia vőm szerint fehérnek születnek.

ismerem a muskátlit, a lantanát, a hibiszkuszt, a leandert,

a bougainvilleát. de ezeket nem.

egy aprócska szellő belefújja őket a vízbe.

az öt szirom úgy siklik felém, mint nyitott tenyér

törékenyek, mint a nyári emlék, és lágyak, mint a mulandóság.

lebegnek egy darabig, mint a férfiak neve, akiket szerettem,

aztán tisztán tovasodródnak, összecsavarodnak a széleken

és feltorlódnak a medence oldalán.

később megtudtam, kis téli zöld vagy meténg

lökés

néha a szív feljajdul.

semmi különös nem történik, egyébként normálisan ver,

csak egy hirtelen lökés. az EKG sem érzékeli.

néha a szobád váratlanul felfordul.

a könyveid, a DVD-k, lim-lomok,

mindenki mondja, meg kell tőlük szabadulnod

csak porfogók – rég saját életüket élik.

mi történt a kifinomultságoddal,

ami volt? hol a rendszeretet? Hogy lehet,

hogy így élsz? Te még mindig én vagy?

benned is néha a por felhalmozódik.

a szív feljajdul, figyeled a jeleket.

már jól tudod, mielőtt a por lerakódna

a szél örvénye megrepteti

Együttalvás

Alszom kezeddel a melleimen,

hátammal hozzásimulva, karod átölel, átfogja

mellkasom, kezed a melleimen.

Ezek nagy kezek, az én kicsi melleimhez.

ujjaid mellbimbóimon játszanak,

felbújtatod őket, kényeztetésért sóvárognak.

De ma este fáradtak vagyunk, válaszul

combomhoz dörzsölődsz, én mosolyogva

gördülök álomba, tudom, nem ébresztesz fel.

Semmire sem emlékszem

az arca, mint a szó, amire nem emlékszem,

felkavarta a szél

a port, ami összegyűlt az új házban

amit építettünk –

türelmetlenül.

söpröm a zöldbe rakott kőlapot

ott lélegeztünk

mielőtt bementünk volna.

arcát a szél

elfújta, ahogy a fák, a fű

és virágok színét

és nem emlékszem semmire

a gyümölcs sötét szeme legurult

amikor a szőlőt

megrázta az eső és a szél

elfújta a tőkéről letépve.

és nem emlékszem semmire, kivéve

hogy volt egy szó,

amit régen szabad volt mondani,

de már el van temetve.

babák

sosem szerettem babákat.

csak szétszerelni szerettem őket.

leszedtem a fejüket,

a halvány rózsaszín műanyag

karjukat, a lábukat.

a torzók úgy néztek ki, mint a malacok.

élveztem hogy a végtagokat rossz helyre

csavarom vissza,

csak, hogy lássam a hatást.

férfinak kellett volna lennem.

soha nem tudtam milyen

babának lenni, csak később.

narancs

együtt ültünk a konyha lépcsőjén,

hámoztuk a narancsot, emlékszem. az udvaron

szedtük,

a hold megrémisztett minket, kerek volt, teli

és olyan piros. nevetni kezdtem

„megkóstolom”. megragadtad a jobb kezem, és

váratlanul egy kis holdat haraptál

a húsomba a könyököm alatt, a helyén a bőr kifehéredett.

úgy éreztem gerezdekre hullok,

egy gerezd, amiért bántottál, egy gerezd,

amiért bocsánatot kértél, egy, amiért azt parancsoltad,

dobjak el mindent, és jöjjek hozzád,

de egy gerezd jóllakat levével, mikor szeretsz,

megsimogatod a hajam, megsimogatod a mellem

és megharapsz finoman itt a könyökömnél,

vérnarancs hold lángol a szemedben.

Virtuális mese

Van egy történet a Piszkozat mappában

amiről nem tudsz. Néhány Beérkezett

üzenet elveszett, többször is, mert nem volt

már több hely a postaládába, és az is elfordult

hogy néhányat magam is kivágtam, mint a tumort,

mert nem, vagy nem nagyon érdekelt.

Néhány levél valahogy a Piszkozat mappába

került a „Küldött” helyett.

Soha nem érkeznek meg. Mi mindig

adagokban küldjük magunkat.

Rám, csak töredékekre van időd,

zaklatott napunk foszlányaira.

időnként kinyitom a Piszkozatok mappát

ez a „Beérkezett üzenetek” ritmusától függ.

Összerakom a részeket, amiket nem olvastál,

kitalálok millió bitet, amiket nem írtál,

kiagyalok egy tündérmesét – aztán megnyomom a Törlést.

inbox

minden este ugyanaz. elbiceg az ajtókkal

szegélyezett folyosón. keresi a nevet, amit elfelejtett,

hogy beadhassa mankóját és elszálljon

lassan ébred – túl lassan,

hogy elkapja a reményt, ami fejében cikázik,

lassan reggelizik, néhány falatot lassan lenyel,

néhány telefont elintéz, húz a remény

egy csíkot… aztán kinyitja a számítógépén

az Inboxot, nem felejti el,

az érzelmi összeomlás hoz neki elragadtatást

és félelmet. ágyában várja az est befedett fejét,

az est hamuval hintés magányában

 

 

Reggeli

 

más férfi megkérdezné, hogy kérek e kávét –

te a pohárral kézben köszönsz, kortyolsz, és átnyújtod nekem –

nyalogatod a fogad, míg én számhoz emelem

a poharat, a szemem rajtad, úgy, hogy

lehet, hogy a számon ez itt a vér.

de nem, azt hiszem,

minden alkalommal, mikor ízlelgetem

epe ízű – így köszöntjük egymást,

ahányszor csak hívlak.

Boda Magdolna fordítása