ApocalyptiGirl

Egy fiatal lány járja egy kiüresedett, a természet által visszavett nagyváros utcáit Jellybeans nevű macskája társaságában. Énekel, jól érzi magát, egy elhagyatott óriáspáncélt szerelget egy parkban, és igyekszik elkerülni a kósza vadkutyákat és a Kékcsíkosok meg a Barnaszakállúak egymás ellen harcoló frakcióit. Tehát a világvége után vagyunk, de ennél azért többről van szó: Aria, merthogy így hívják, nem pusztán túlélő, egy rég letűnt világ vegetáló hagyatéka – küldetése van. Hogy miféle és kitől kapta, az sokáig rejtély Andrew MacLean 88 oldalas, tavaly megjelent graphic noveljében.

Már első ránézésre is feltűnik, hogy az ApocalyptiGirl: An Aria for the End Times (az alcím természetesen frappánsan többértelmű) mennyire más, mint a tipikus posztapokaliptikus történetek. A téma kiindulási pontja általában az, hogy az emberiség java része odaveszett, a nyomorúságos túlélők pedig élethalál-harcot folytatnak a természet és az evolúció rémségeivel vagy éppen egymással, miközben a forrásaik egyre csak apadnak. Vagyis csupa sötétség, komorság, kegyetlenség mindenhol, és ha vizuális művészetről van szó, akkor ehhez szürkés, vigasztalan képi világ dukál.

Ehhez képest az ApocalyptiGirl tizedik oldalán Aria leül egy háztetőre, végignéz a naplemente narancsos fényeiben tündöklő, zölddel benőtt nagyvároson, és a látványt csodálva felsóhajt, hogy egy apokalipszishez képest ez egyáltalán nem rossz. Legkésőbb ekkorra mindenki tisztában van vele, hogy nem egy szokásos világvége-sztorival van dolga.

MacLean bátor, élénk színvilággal dolgozik, folyamatosan kellemes, finom humort csöpögtet a cselekménybe, Aria pedig csupa erő, vidámság és energia – persze néha bedühödik, ha kósza barbárok megtámadják (csak nézünk, amikor ez az ártatlannak tűnő lány előkapja a fegyvereit, és nála kétszer-háromszor nagyobb behemótokat tesz helyre), de két perccel utána már megint dudorászva vakargatja hű macskája füle tövét. Bármilyen körülmények közt egy rendkívül eleven, szimpatikus figura lenne, de ebben a posztapokaliptikus közegben egyenesen csodálatra méltó.

MacLean képi világa tökéletesen szolgálja ezt a kellemes, de azért sötétséget sem nélkülöző atmoszférát: a rajzoló tud kemény és nyers lenni, ha arra van szükség, legtöbbször azonban légies könnyedséggel, egyszerű, de határozott és rendkívül kifejező vonásokkal dolgozik, és a kötet minden oldalát – legyen szó akár nagyszabású akcióról, akár egy stagnáló monológjelenetről – hihetetlen dinamizmussal tölti fel.

Ami a sztori lényegét illeti, az ApocalyptiGirl fokozatosan vezeti rá az olvasót mind Aria küldetésének mibenlétére, mind arra, hogy mi történt egykor a mára leamortizálódott, technológiai középkorba visszasüllyedt Földdel – és ez a kettő nem meglepő módon nagyon is összefügg egymással. A rendszeresen brutális és intenzív akciójelenetekbe hajló, ám alapvetően könnyed hangvételű képregény lendületesen, időt nem vesztegetve, sci-fi-környezetbe helyett, oldschool kalandregényként robog előre az eposzi fináléig, amely nem csak megmagyarázza az addigi eseményeket, de tovább színesíti pozitív üzenetekkel a normál esetben lehangoló világvége-szcenáriót is; mondván, hogy a remény és az otthon borzalmas döntések és óriási pusztítás után is megmaradnak. Kisebbfajta óda ez a Földhöz és az emberiséghez – egyrészt elismeri, hogy utóbbi milyen rettenetes tud lenni, másrészt gyorsan hozzáteszi, hogy rengeteg benne a szépség és a potenciál, és nem szabad veszni hagyni.

És ennél szebb üzenettel aligha búcsúzhat egy posztapokaliptikus sci-fi-akció.

Rusznyák Csaba