PIELDNER JUDIT KÖNYVE BÓDYRÓL ÉS JELESRŐL

Mi sem tanúsíthatná szemléletesebben a magyar neoavantgárd film kanonizációjának folyamatát – persze inkább a tudományos szférában, mintsem a közönség körében –, mint a témába vágó szakirodalmak exponenciálisan növekvő száma. Pieldner Judit, a Sapientia egyetemi oktatója egyszerre nyújtja Bódy Gábor és Jeles András filmes életművének komparatív vizsgálatát, valamint helyezi azokat sokrétű multimediális kontextusokba.

Az, hogy Bódy Gábor mozgóképről szóló tanulmányait és cikkeit Egybegyűjtött filmművészeti írások (szerk. Zalán Vince, 2006) címmel az Akadémiai Kiadó kezdte kiadni, önmagában szimbolikus jelentéssel ruházható fel. Az akadémiák tudományos közegébe való befogadás ugyanis mindig a megkérdőjelezhetetlen kanonizálódás ígéretével kecsegtet, miközben az experimentális film formabontó természeténél fogva általában szemben áll az akadémizmus jólfésült világával, amely a kísérleti alkotásokat rendszerint csak jelentős fáziskésésekkel szokta elismerni.

A magyar neoavantgárd (vagy kísérleti) film esetében azonban már a korabeli alternatív recepció hangsúlyozta az ide sorolható művek hagyománytöréseit, formanyelvi újításait, még ha ezek jelentősége, részint politikai okokból, akkoriban kevésbé ragadta is meg a magas rangúként tételezett akadémiai közeg intézményes figyelmét. Bár az is beszédes, hogy a Bódy-korpusz kiadását célzó sorozat folytatása tíz éve parkoló pályán van (a tervezett II. és III. kötet nem jelent meg), mindazonáltal a magyar neoavantgárd filmre vonatkozó kanonizációs aktusok és irodalmak száma folyamatosan gyarapszik. Ide tartozik például az, hogy 2000-ben az ún. „Új Budapesti Tizenkettő”, vagyis a legjobbnak ítélt magyar filmek közé beválasztották Jeles András A kis Valentinóját, vagy hogy a számos tanulmány mellett a Metropolis filmelméleti és filmtörténeti folyóirat különszámot szentelt mind Jeles Andrásnak (2004/4), mind pedig Erdély Miklósnak (2007/4). A szövegkiadások és tanulmánykötetek mellett 2006-ban Erdély Miklós, 2007-ben pedig Bódy Gábor és Jeles András életművének szervezett a szegedi Apertúra online folyóirat konferenciát, amelynek előadásai utóbb szöveges formában is napvilágot láttak (http://uj.apertura.hu/2008-tel-tartalom/). Ez utóbbi konferenciából nőtt ki Pieldner Judit Szöveg, kép, mozgókép kapcsolatai Bódy Gábor és Jeles András filmművészetében címmel megjelent szakmunkája, amely egyszersmind a magyar neoavantgárd film fentebb vázolt kanonizációs gyakorlataihoz is illeszkedik.

A könyv, melynek alapját a szerző 2013-ban megvédett doktori disszertációja képezi, egyszerre vállalkozik arra, hogy Jeles András és Bódy Gábor filmművészetét összehasonlító vizsgálat keretében fürkéssze, másrészt hogy interdiszciplináris módszertannal felvértezve multimediális összefüggésrendszerekbe állítsa azokat. Pieldner Judit alapkoncepciója ugyanis az, hogy a két életmű, és általában a magyar experimentális film, több médium, több művészeti ág függvényében értelmezhető, s az érzékszervek sokaságát egyszerre kívánja igénybe venni.

Éppen ezért kissé érthetetlen számomra, s ez első kritikai megjegyzésem, hogy a szerző dolgozata miért csak az említett két alkotóra fókuszál elsősorban, s miért hagyja ki a vizsgálat korpuszából a honi neoavantgárd művészet harmadik legjelentősebb alakját (vagy inkább apafiguráját), Erdély Miklóst. Márpedig Erdélynél alighanem kevesebb olyan szerzőt lehetne találni a hazai művészeti szcénában, akire jobban ráillene a multimedialitás, a művészeti ágak közötti átjárhatóság, a transzdiszciplinaritás és a többféle érzékelési módok egyidejűsége. Azok a szempontok, melyeket Pieldner kiválasztott magának a kutatás csomópontjaiként, éppúgy alkalmazhatók lettek volna Erdélyre, mint Bódyra és Jelesre, például Erdély happeningjei (kiváltképpen: Az ebéd) bőven befértek volna a performatív és a vizuális művészetek viszonyait taglaló fejezetekbe. Ráadásul a szerző a címadással ellentétben meglehetősen gyakran hivatkozik is Erdély Miklósra, elemző megjegyzéseivel itt-ott belekóstol egyes műveibe, anélkül azonban, hogy az ő heterogén munkásságát ugyanazon az elemzési szinten kezelné, mint a másik két művészét. Továbbá éppen a könyv szerzője jelenti ki explicit módon a következőt: „Bódy Gábor és Jeles András nevei aligha említhetők Erdély Miklós neve nélkül” (12. o.). Ennek, a három életművet összefüggő egységnek láttató állításnak a tükrében meg aztán végképp rejtélyes számomra Erdély vizsgálatának alulreprezentáltsága. Gyakorlati megoldásként kínálkozhat az, hogy Pieldner Judit könyve annak a Kettős vetítés című 2007-es konferenciának a nyomait viselheti nem túl szerencsésen magán, melyet – mint fentebb említetten – Szegeden szerveztek Bódynak és Jelesnek. Ebből viszont azért hiányzott Erdély, mert az előző évben éppen rá hegyeződött ki a Szunnyadás című előadássorozat, vagyis a két konferencia egymás szerves folytatása volt, egységbe foglalva a három életművet, ami Pieldner könyvéből viszont hiányzik.

Az Erdély Miklós alulreprezentált voltát célzó kifogásom mellett a másik kritikai megjegyzésem a médiumok és művészeti ágak kérdéskörére vonatkozik. Miközben ugyanis a szerző szerint Jeles András és Bódy Gábor esztétikai teljesítményei a művészeti ágak átjárhatóságát, valamint a médiumok közötti határok radikális feszegetését jelentik, érdemes lett volna e fogalmak használatának gyakori túlcsordulását részletesebben megragadni. Természetesen nem várható el egy munkától, amely speciálisan életműveket helyez érdeklődése tengelyébe, hogy médiumelméleti és művészetelméleti kérdéseket szisztematikus módon, kimerítően tárgyaljon, de el tudtam volna képzelni picit nagyobb reflektáltságot is a „médium”, az „anyagi hordozó”, „intermedialitás”, a „művészeti ág” és az „érzék” fogalmát és főképp ezek viszonyait illetően.

Annál is inkább, mert úgy tűnik, a szerző is különféle értelmekben használja az említett terminusokat ugyanazon tanulmányon belül. Az egyes fejezetek címadásai, melyek a médiumok és művészeti ágak szerinti felosztást látszanak követni, egymással gyakorta inkompatibilisek. Amíg a filmnek a festészettel, a fotográfiával, az irodalommal vagy a színházzal való kapcsolatait bonckés alá helyező fejezetek egy hagyományos felosztási sémát követnek, addig az „Archív felvételek” és a „Hang-kép kapcsolatok” című kutatási irányok kilógnak ebből a rendszerezési elvből, mert egyik sem önálló mediális vagy művészeti egység. A terminológiai bizonytalanság olykor nyíltan is felszínre tör, például akkor, amikor a szerző arról értekezik, hogy „[a]z experimentális film formanyelvében a hang a képről leváló önálló médiumként jelenik meg” – de a hang nem feltétlenül írható le médiumként (bár azt nem tudom, milyen általános kategória által lehetne megragadni).

Az sem teljesen világos a fejezetek címadásánál, hogy miért szerepel egyszer első helyen a „film” szó és utána a társművészet neve (pl. „Fotográfia és film”), más helyen pedig fordítva („Irodalom és film”). Ez ugyan kistílű kukacoskolásnak tűnhet, de gondoljuk meg: egy ilyen apró nyelvi helycsere egy doktori disszertáció esetében sokatmondó jelentőséggel is felruházódhat, mondjuk, a hierarchikus viszony megfordításaként. Ráadásul, mint az a színházzal foglalkozó fejezet egy részében (115–122. o.) megfigyelhető, a szerző inkább Bódy önálló színpadi rendezésének, a győri Kisfaludy Színházban színpadra állított Hamletnek szentel nagyobb teret, mintsem a színház filmes inkorporációjának, elhelyezve azt a médiumok közötti térben. A fotográfia és a film viszonyát taglaló szövegegységben (159–172. o.) pedig a szöveg aránytalanná, egyenetlenné válik, eltérve tárgyától, mivel a szerző Jeles és Bódy munkáinak a cím által ígért összehasonlítása helyett a Kutya éji dalát (Bódy Gábor, 1983) a Nagyítással (Blow-up, Michelangelo Antonioni, 1966) és a Rejtéllyel (Caché, Michael Haneke, 2005) veti egybe. Pieldner Judit mindhárom említett filmet olyan csomópontként tárgyalja, amelyeknek mediális kérdései jóval túlmutatnak a filmtörténeti összefüggéseken. Minthogy maguknak a filmeknek a médiumközi kapcsolatai képezik a tanulmány voltaképpen tárgyát, a felsorolt problémák véleményem szerint nem elhanyagolható tényezők.

Különösen a könyv intermediális fókuszai miatt lett volna érdemes tüzetesebben kitérni a „médiumspecifikusság” fogalmára és elméletére. Ha jól számoltam, a könyvben mindössze kétszer fordul elő a terminus (82. és 175. o.), anélkül azonban, hogy a szerző megemlítette volna Clement Greenberg nevét. Holott neoavantgárd összefüggésben azért is lett volna gyümölcsöző a médium állítólagos saját nyelvére, tulajdonságaira utaló fogalom reflexiója, mert élesen kiviláglik belőle az elmélet és a gyakorlat radikális divergenciája. A médiumspecifikusság guruja, Greenberg ugyanis a Modernist panting című nagyhatású 1961-es cikkében fejtette ki azon álláspontját, miszerint szerinte minden művészet célja a médiumban benne rejlő lehetőségek felszínre hozása és önreferenciális, metanyelvi előtérbe állítása, s állítását az amerikai művészettörténész és kritikus főként avantgárd műalkotásokkal igyekezett illusztrálni. Csakhogy ez a teoretikus megnyilatkozás gyökeresen szemben áll a (neo)avantgárd azon törekvésével és tényleges gyakorlatával, amely a médium kongruenciája felé orientálódik, s amely Jeles András és Bódy Gábor neoavantgárd passzázsainál is élesen kitűnik. A greenbergi médiumspecifikusság és a filmes átjárhatóság egymással való ütköztetése tanulságos meglátásokkal szolgálhatott volna a könyv számára.

A fentiekben csak arra nyílt tér, hogy úgyszólván globális szinten foglalkozzam Pieldner Judit munkájával, mindössze két elemre (Erdély Miklós igazolatlan hiányzására, valamint a médiumfogalom kérdésére) fókuszálva. Ha azonban közelebbi pillantást vetnénk az egyes esztétikai részletkérdések és filmek tárgyalási módjának, ott élvezetes elemzéseket és továbbgondolandó meglátásokat, összefüggéseket találnánk. Ezért Pieldner Judit monográfiája interdiszciplináris módszertanával párbeszédbe kerül Bódy Gábor és Jeles András életműnek interpretációs hagyományával, és multimediális szempontjaival mélyíti el azt.

Gerencsér Péter

_{Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép kapcsolatai Bódy Gábor és Jeles András filmművészetében}

_{Kolozsvár: Egyetemi Műhely Kiadó – Bólyai Társaság}

₂₀₁₅

_{Doktori Dolgozatok 12.}