Virágos kert vala…

THALER TAMÁS KIÁLLÍTÁSA ELÉ (EDF GALÉRIA SZEGED, 2016. SZEPTEMBER 2.)

A múló pillanat és az örökkévalóval szemező századévek. Az idő két dimenziója fut össze, hatol át egymáson, sűrűsödik képi lírává Thaler Tamás mesteri kompozícióin. A fotóművész évtizedek óta rója állhatatosan a Kárpát-medence ismert és rejtőzködő tájait, hogy lencsevégre kapja épített örökségünk évszázadok nyugalmával strázsáló, az időfölöttire tekintő csudadolgait: elnéptelenedett kápolnákat, juhszélre szorult gótikus templomocskákat, egykorvolt fényüket nemes büszkeséggel homlokukon hordó reneszánsz udvarházakat. Stációszobrokat, búcsúsnépük vesztette kegyhelyeket, fakón vérezgető Isten Bárányait csálé falfülkék, vertfalú sekrestyeszegletek mészillatú monstranciájában. Éltető hit, makacs rögszeretet és jámbor csöndesség lengi be őket: örökebbek az embernél, aki emelte, faragta és festegette őket, de épp amiatt, mert zálogként, híven és rendíthetetlen őrzik a régesrég elporladt művészkezek alkotó-alakító hatalmát, nemzetet-kultúrát teremtő lendületét. Nyugodalmasak mindeközben. Hogy is ne volnának higgadtak? Hisz kackiás dúcaikban évszázadok krúgatnak, szelemenjükről a történelem lógázza lábát, ereszaljuk legendákat hárfáz. Zsindelyeik alatt mályvaillattá mállott vidéki báróleányok ábrándjai pihegnek, kürtőik titkos hadizsákmányok rejtekhelyéről pusmognak. Egy-egy gerendavégre, oszlopfőre a világmindenség biggyeszti pazar ornamenseit. Miközben határok vándorolnak fel és alá; nemzedékek omlanak el a bárányfelhők alakjátszó, karneváli processziója alatt. Ott, fönn, a végtelen játszi tágassága. Emitt, idelenn a lelket-marasztaló hűség tanúságtevői a történelem széljárta mezsgyéin. Az ember, a múló-múlhatatlan e kettő között valahol, önmagát keresőben.

Ilyenek volnának csakugyan? Vagy csak a nosztalgiás kincskeresés vonja őket patinába? Hisz a fotográfus – mint ismeretes – a pillanat megbűvöltje. Ritka eset, ha a múlhatatlan villan föl a percnyi fényburka mögött. Az ilyen pillanatokra nem lehet csak úgy lesbenállni. Ahol zsúptetős házkontyok így összekucorodnak, akárha misére mendegélőben, kart karba öltve, ott csakugyan lélek lakja a falakat-tetőket. Léleklátót várva. Thaler Tamás objektívja a legnemesebb értelemben személyes, alanyi: minden egyes felvétele a köveket egyben tartó lelki kötelékek, a falfelületeken elpihenő meghittségek, a rusztikus bájjal megmunkált, szúette-rozsdanyaggatta részletek bizalmas fölfedezője, tapintatos megmutatója. S ahogy megtorpan a nap delelőben a csíkszentimrei kápolna fölött, s hogy a gidófalvi erődtemplom tövén tulipánt, a kászonjakabfalvi kidőlt fakereszt eresztékében szamártövis sarjad, az az érzésünk, minden, ami volt és ami eljövendő, erre az együttállásra készült évszázadok óta, hogy bizonyossággal hirdesse immár jövendő nemzedékeknek: szent ez a hely. Thaler Tamás képei szentséges tájikonok fényből és falakból, ívekből és lélekből. Egy sohasem létezett virágoskert százszorszép hírmondói, egy lelkünkben élő Kárpát-medence ékességei. Türelmesen állongnak, állhatatosan posztolnak az idő és az öröklét keresztútján, széparányú tömbjük, nyúlánk tornyocskájuk, szeszélyes cserépfőkötőjük a derűs égre tekint, a végtelen kékségével szemez. Lábuk előtt porszemnyi vándor araszolóban az ember. Nem mi, de ők néznek bennünket, latolnak meg az öröklét mázsáján, és mondják ítéletünket: ocsú vagy tiszta búza-e, amit markunkba szorítunk. Többek ők kortanúknál: a korok fölötti létértelem, a sors forgandóságát konokon álló bizonyosság test szerint való tanúi – a történelem szakramentumai, sebeikben is szentek, mert jelenlétük Föltámadást hirdet a világnak.

Marton Árpád