11.30.
| Téli mesevilág és végtelen szórakozás vár minden korosztályt a Müpa Kultúr Kültéren >>>
11.29.
| Vándorutak a Müpában >>>
11.28.
| Függetlenségi nyilatkozat – Juhász Kata különös műfaji kísérlete >>>
11.28.
| ZUG – Kerekasztal Színház: Vitaszínház a környezettudatosságról >>>
11.28.
| Asztali beszélgetések… – In memoriam Radnóti Miklós >>>
11.28.
| Kerekasztal Színház – Vitaszínház a környezettudatosságról >>>
11.21.
| ZUG művészeti tetthely – Homo Ludens Projekt: Humánia >>>
11.21.
| A 16. Verzió Filmfesztivál szegedi programjai >>>
11.20.
| Grand Café – Próza Nostra Irodalmi Estek: Moskát Anita és Brandon Hackett >>>
11.19.
| Novemberi Sikersztorik a JATE Klub színpadán >>>
11.16.
| Átadták a 16. Verzió Filmfesztivál díjait! >>>
11.15.
| Átadták az ARTtransfer-díjat – A Ludwig Múzeum a kortárs művészet közvetítésének elismerésére alapított új díját >>>
11.14.
| Fergeteges Molière-komédia az Újszegedi Szabadtéri Színpadon >>>
11.07.
| Már elérhetők az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál 2020 jegyei >>>
11.05.
| Budapest Debut Film Forum a Friss Hús filmfesztiválon – várják a filmterveket >>>
10.29.
| Karácsony a Szegedi Szabadtérivel: már kaphatók a kedvezményes bérletek >>>
10.27.
| Felavatták a felújított kökösi unitárius templomot >>>
10.25.
| Alföldi Róbert rendezi a szegedi West Side Story-t >>>
10.24.
| Művészettörténeti szenzáció a kárpátaljai Visken >>>
10.17.
| New Flash >>>

Benesóczky László, Boda Magdolna, Csontos Márta, Kurdy Fehér János, Mohai V. Lajos, Nagy Márta Júlia, Nagy Zopán, Schneider Éva, Simon Bettina, Szegedi Eszter versei
Ferdinánd Zoltán, Szakács Réka, Tóbiás Krisztián prózája
Interjú Danyi Zoltánnal
Franciák, figurák, fordítások (Kovács Eszter, Kovács Ilona, Penke Olga tanulmányai)
Perovics Zoltán Artopédlandia című kiállítása

>>>

INTERJÚ FRIED ISTVÁNNAL
Fried István, az SZTE BTK oktatója, az Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék professor emeritusa az augusztus 20-ai állami kitüntetések keretében Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetést vehetett át… – FRITZ GERGELY INTERJÚJA

>>>

Hajnal Márton: Pacsirta versus freakek
2016.08.24 - tiszatáj

KÜLÖNÖS TEST(-)DISKURZUSOK KOSZTOLÁNYI SZÍNHÁZI SZÖVEGEIBEN

A 19. században és a 20. század elején a korábbinál jóval nagyobb piaca volt az egzotikusnak és különösnek beállított testek mutogatásának. Freak show-k, néprajzi kiállítások, távoli országok vendégelőadásai árasztották el Európát és az Egyesült Államokat, láthatóvá téve a nyugati emberek számára törpe, óriás, összenőtt és színes testeket. A korábbihoz képest váratlan lendület mögött számtalan gazdasági, történeti, politikai ok állt, így például a nyugati fölény érzékeltethető volt a kontextusukból kiragadott, kiállított őslakosok felett, amivel igazolni lehetett az erőszakos gyarmati törekvéseket. Ugyanígy az ellankadt szórakoztatóiparnak is újabb lendületre volt szüksége (később pedig majd a film és a televízió csalja el a tömegeket a kiállított testek elől).[1]

A népszerűség talán legfontosabb oka azonban a test megváltozott szemlélete volt. A 19. század végén és 20. század elején több jelentős gondolkodó fordult a Descartes óta a szellem javára háttérbe szorított testhez: Nietzsche a művészet testi mivoltával kezdett foglalkozni, Freud az ösztönök fontosságára hívta fel a figyelmet a tudatossággal szemben, Marx a fizikai munkáról írt és akkor még sok más fontos személy mellett nem említettük Darwint és az ő evolúcióelméletét.[2] A köztudatban ez az időszak úgy ismert, mint a viktoriánus álszemérem alóli felszabadulás, noha Foucault nyomán pontosítva, inkább a testről való korábbi diskurzus megerősödéséről beszélhetünk.[3] A nyugati nagyvárosokban az emberek elkezdtek egyre nyíltabban érdeklődni a saját és a másik teste iránt, ennek következménye volt például a táplálkozás, a sport, a higiénia és az öltözködés reformja, innentől lettek népszerűek a vegetáriánus ételek és a túrák városhoz közeli erdőkben.[4]

Az itt tárgyalt átmenetinek nevezhető időszakban jó alkalmat adott a testtel való foglalkozásra a különös vagy szokatlan adottsággal rendelkező egyének megtekintése a múzeumokban, a cirkuszokban, a színházakban vagy például az állatkertekben. Mint a téma egyik legismertebb kutatója, Rosemarie Garland-Thomson kiemeli, az emberek végső soron saját tudásuk és önmegértésük próbatételeként nézték ezeket a testeket.[5] A nyugati emberek ritkán láthattak ruhátlan testeket a korban, ám a meztelen őslakosok és a különös adottságokkal és méretekkel rendelkező artisták révén, ha közvetetten is, gondolkodhattak saját szexualitásukról és testiségükről. Ezzel összefüggésben, ezekben a műsorokban mindig fontos volt a kontextus, a showman magyarázata, amely a fizikai különbségeket még látványosabbnak és izgatóbbnak állította be, mint amilyen az valójában volt. A testi elváltozások eredete vagy oka kevésbé volt ekkor még érdekes, az orvosi magyarázatok kifejezetten rontották a műsorok értékét. Az ő kérdéseik pár évtizeddel később a genetikával és az eugenikával lesznek fájdalmasan aktuálisak. A kulturális relativizmus, a másik szempontjának megértésének általánosabb elterjedéséhez pedig még meg kell várni a második világháború végét.

Pacsirta+Nietzsche

A vonatkozó szakirodalomban inkább már közhely, mit sem lényegi megállapítás, hogy Kosztolányi munkásságában a részvét az egyik legfontosabb elem. Ezt bolygatta meg némileg a Pacsirta kapcsán Szegedy-Maszák Mihály.[6] Az irodalmár azt a jelenetet elemzi, amelyben a regény elején a címszereplő miután elvált a szüleitől keservesen sírni kezd egy vonat fülkéjében. Két útitársa közül az egyik, egy fiatal férfi megszólítaná, míg a másik, egy pap szemérmesen hallgat és bizonyos tekintetben ez utóbbi jár el bölcsebben. A szánakozónak ugyanis távolságra van szüksége és nem tolakodó részvételre a másik szomorúságában, éppen ezért Kosztolányinál nem „a részvét a legpozitívabb érték”.[7]

A fenti gondolatot Bónus Tibor világítja meg A csúf másik című kötetében.[8] Mint Bónus írja, Kosztolányi művében egyrészt megfigyelhető a sokak által elemzett keresztény részvét hagyománya, másrészt az ellentétes nietzsche-i kritika is, amely szerint részvét lehetetlenné teszi a másik másikként való felismerését. A részvét ugyanis – a Kosztolányira nagy, de nem kizárólagos hatást gyakorló Nietzsche szerint – a másikkal való azonosulás során látszólag vagy az ént számolja fel vagy a másikat, holott ez az azonosulás alapvetően lehetetlen.[9] Kosztolányi nagyszerűsége éppen ezért abban áll, hogy a regény minden szintjén képes a folyamatos perspektívaváltásokra, felváltva kerül közel és távol a szereplőitől, ezáltal egyaránt közelítve a megértésükhöz és tiszteletben tartva áttörhetetlen idegenségüket.

A Pacsirta jelen írás szempontjából azért is fontos, mert a középpontjában a testi másság áll. Bónus nagyon pontosan látja, hogy a testi másság nem oka a szereplők közötti áthidalhatatlan távolságnak, csupán egy poétikai, esztétikai, antropológiai és lélektani indokoltságú alkalom arra, hogy megmutatkozzon.[10] Más szóval Kosztolányinál nem azért nem jön létre kommunikáció a szülők és gyermekük között, mert az utóbbi csúf, hanem a csúfság az apropó arra, hogy ez a kommunikációs képtelenség a felszínre kerüljön. A csúfság ráadásul végig egy társadalmi térben lesz jelentős, hiszen Pacsirta külseje gátolja a lányt abban, hogy férjet találjon, és így a szülők örökké tartó készülődésének, várakozásának, hozomány gyűjtögetésének véget vessen.

A testi másság tehát nem feltétlenül abszolút érvényű, természeti adottság Kosztolányinál, szemben a kor fizikai különbségekre kihegyezett, népszerű emberkiállításaival. Relativizmusára példa Nero egy monológja is, amit szokásos, ironikus felforgató paradoxonjai egyikeként egy púposnak vet oda a császár:

„(…) sohase büszkélkedj annyira, barátom, a gőg az ostobák erénye. Lásd, én nem vagyok púpos, mégse hencegek. Ha az ember háta kissé kidudorodik, akkor púpos. Nem is olyan nagy dolog. Holnap kitöröm a gerincem s én is olyan púpos lehetek, mint te. Menj hát, te tiszteletre méltó teve a sivatagban és aztán ne hordd olyan fönn az orrodat. A púp kétségtelenül csinos dolog. De nem olyan szép, mint te gondolod. Különben ízlés dolga.”[11]

Óvakodnunk kell azonban attól, hogy bármiféle kőbevésett világképet húzzunk rá Kosztolányi műveire, hiszen – ahogy Szegedy-Maszák írja a már idézett tanulmányában – „művészetének nem az egyértelműség, de az árnyalatok gazdagsága adja a lényegét”.[12] Tény, aligha mutathatnánk ki egységes test vagy részvét felfogást a művekben. Míg Pacsirta testileg-intiuitíven nem, pusztán a szereplők tudása alapján rokona a szüleinek,[13] addig Nero éppen a testi kapcsolat révén talál vissza anyjához egy rövid epizód erejéig.[14] Kosztolányi a műveiben a másik és annak testisége felé alkotói szabadságában és eredendő sokszínűségében fordult, minden rögzített világnézettől elszakadva.

Kisgyermek+tejeskávé

Kosztolányi színházi kritikái mind a maguk korában, mind manapság a szerzőjük személyisége miatt tűnnek érdekesnek. Emellett mai szemmel hiányosnak hatnak, hiszen mint Kékesi Kun Árpád hangsúlyozza, abszolút előnyt élvez bennük az író és a dramatikus szöveg tárgyalása.[15] A korban még elfogadható módon a ’mit akart a drámaíró’ volt a legfontosabb kérdése a kritikusnak és az, hogy ezt mennyire sikerült autentikusan megvalósítani a színpadon. Ebből következően a színészek leírása háttérbe szorul – legalábbis általában. Voltak ugyanis esetek, amikor a testek nagyon is előtérbe kerültek és érdekes kérdéseket vetettek fel. Ilyenek például a fekete vagy japán színészek Kosztolányinál,[16] ugyanis ahogy a korszak sok nagyvárosában, úgy Budapesten is megfordultak különböző vendégjátékokkal.

Kosztolányi ezen kritikáiban megfigyelhetőek a kortársak általános fordulatai, amivel az „idegen” produkciókat illették: gyerekes, primitív, ősi, antik – függetlenül attól, hogy ezek pozitív vagy negatív értékkel bírtak az adott kontextusban, visszautalták a produkciókat az ember vagy az emberiség egy korai stádiumába.[17] Szintén gyakoriak voltak a nem emberi (például bábszerű) vagy állati metaforák.[18]

A fekete színészekről írva Kosztolányi is a gyermeki civilizációt és az ősi eredetet említi, mint „néger esszenciát”. Egy 1925-ben írt kritikájában például éppen ezt hiányolja: egy New York-i és berlini produkciót kapott a feketéktől az ősi művészet helyett. (Igaz, elismeri, hogy ebből az „egyvelegből” egyszer kinőhet majd a néger operett műfaja).[19] Kosztolányi kétségtelenül ugyanazt az európaiak által megálmodott ősi világot szerette volna látni, amit például Artaud is keresett Mexikóban. Visszatérés az iparosodás és világháborúk előtti, romlatlan társadalomba, a romantikusan látott vademberek közé.

Ezek a színészek azonban nem elég feketék. Kosztolányi nem hagyja ki a rá jellemző szójátékokat, amely mintegy feléleszti a csésze fekete, a befeketítés és a fekete bőrszín közötti nyelvi kapcsolatot.[20] Ennél azonban érdekesebb, hogy a bőrszín két elemzett írásában is analóg a színészetükkel. Míg a fent említett kritikában a feketeség az ősi kultúrától és képességektől való negatív eltávolodást is jelenti (ráadásul „Othellot is aligha játszhatnák nálunk, anélkül, hogy kifestenék magukat[21]), addig a „tejeskávé színű” Josephine Baker elemzésekor pozitív aspektus, hogy játékában vegyíti az amerikai, párizsi és néger hagyományokat.[22] Azonban Baker nemzetközileg elismert képességeit is vitatja Kosztolányi, amivel egyben egy négereket pozitívan diszkrimináló történetszemléletbe is beilleszti a művésznőt:

Mulatságos, bájos tehetség. Mindez azonban még nem magyarázza hírét, dicsőségét. Ahhoz, hogy érette egyszerre több világrész megbomoljon, más egyéb is kell.
Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel írtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert, karddal, kicsit föl is emelje, szellemileg.
(…)
Baker ezért olyan „nagy”. A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet a feketékkel, előtte térdre borulnak: vezekelnek.”
[23]

Mint sokan mások a korban, Kosztolányi is a Japánok vendégjátékaiban találja meg azt az ősi, hatalmas és elemi erőt, amit keresett. Két japánokkal kapcsolatos kritikájából az elsőben még azt is kijelenti, hogy az előadás életének három-négy legjelentősebb színházi eseményének egyike volt.[24] Felismeri, hogy a Japánok megihletik a naturalizmusban rekedt nyugati színházművészetet és ezért elismeréssel nyilatkozik a természeti erőként ható előadásról. Akárcsak fordítói utószavában a Kínai és japán költők végén[25], itt is kiemeli a XIX. századi teásdobozokat, amelyek megihlették az európai festőművészetet és ehhez hasonló hatást vár a színházuktól is.

Jóllehet, ez azért alakulhatott így, mert az európaiak nem ismerték a japán előadások kódrendszerét, így az előadás kommunikációját egy nyelv és jelek előtti szinten képzelték el, deszemiotizálták, bizonyos fokig tévesen szembe állítva a nyugati szövegközpontú hagyománnyal.[26] Kosztolányi civilizáció előtti, Ázsiát az emberiség bölcsőjeként beállító értelmezésében ismét Nietzsche köszön vissza: nincs még a Japánokon az erkölcsnek és a túlvilágnak a fátyla. Ellentétben a „fásult”, „megfáradt” Európával, ami újabb lökést vár a gyermeki Ázsiától.

A kulturális relativizmus egy gondolat erejéig felvillan a színészi játék kapcsán: hogyan értékelje az idegen színészet árnyalatait, ha bizonyára egy tokiói műértő sem igazodna ki a nyugati színházban azon, hogy ki a mester és ki a ripacs.[27] A színészi játékot azért, ha nem is egyénekre lebontva, de később részletesen leírja. A gyermeki játékhoz hasonlítja és felismeri általa az ősi rokonságot a sárgák, fehérek és feketék között. A közös ősi, gyermeki erő mellett megjelenik a nem emberi jellemzés is. Míg az európai színész emberi valószerűséggel próbál megjelenni a színpadon, a japánok sajátja az állati-isteni valószerűség.

Hasonló szembeállítást találunk majd jelen tanulmány harmadik részében elemzett Bohóc című szöveg végén: a ló, a cirkusz költészete, amelyeket meztelen nőkhöz hasonlít Kosztolányi[28] szemben áll az olcsó, burleszkes tömegszórakoztatással, amin azért „a tömeg röhög, mert évezredes attrakciói sohasem kopnak el[29]. A ló és a női meztelenség által megtestesített fenséges és természetes erőt azonban Kosztolányi itt nem utalhatja vissza a gyermeki korba a japán és néger kultúrához hasonlóan, hiszen a gyerek pozícióját nem az őserő, hanem az idegen foglalja el: a törpenövésű Zoli és a hozzáköthető cirkuszi attrakciók, ami fiatalként ugyan elbűvölte Kosztolányit, de ma már nincs hatással rá.[30] Ellentétben verseivel, az idegen előadásairól szóló kritikáiban, a kor tendenciáinak megfelelően a (szegény) kisgyermek sosem Kosztolányi szerepe volt, hanem mindig a másiké.

Bohóc+szexualitás

A Bohóc tulajdonképpen egy fejezete Hirsch Zoltán (művész nevén Zolika vagy Zoli bohóc) törpe artista könyvének. Hirsch miután zsidó származása miatt nem játszhatott többet, saját maga nyomtatta ki és árulta önéletrajzát[31]. Az elsősorban kordokumentumként érdekes Kis ember nagy élete… büszkén (és sokszor kifejezetten unalmasan) sorolja szerzőjének sikereit, köztük a Kosztolányinak adott interjút. Kosztolányi azonban feltehetően kevésbé volt elragadtatva az interjúalanyától. A szöveg elemzése előtt emlékezzünk csak a Neróra. A regényben a császár egy törpét tart, hogy produkáltassa a saját szórakoztatására. A törpe rendre akkor jelenik meg a szövegben, amikor a művészet pusztulásáról van szó: a nagy költő rivális Britannicus halála alkalmával, valamint amikor Kosztolányi a citerások tanyájának lezülléséről ír. Zoli bohóc művészete tehát némi hátránnyal indult a költő elismerésének kivívásához.

Kosztolányi hangvétele végig ironikus és gúnyos az idézett interjúban, Hirschet olyannak festi le, aki testi fogyatékosságából csinál olcsó, cirkuszi szórakozást, „mint a lángész, aki hibájából él.[32]  Halmozza a Hirsch méretével kapcsolatos szójátékokat (pl.: „a nagyság átka”) és kicsinyítő képzőket. Hirsch hasonló viccekkel felel önmagával kapcsolatban, beszélgetésük ettől humoros és feszes lesz. Mégsem tűnnek egyenlő feleknek, végig egy felnőtt-gyerek párbeszédét idézi az interjú (noha Hirsch pont ugyanabban az évben született, mint Kosztolányi). Kosztolányi játékos túlzással elképed Hirsch megfeszített izmain, szelíden megfenyegeti, és görög mitológiát oktat interjúalanyának, amikor más törpék kerülnek szóba. Kosztolányi bánásmódja félig-meddig igazságtalannak hat mai szemmel, hiszen bár Hirsch nem volt egy olvasott ember, ugyanakkor beutazta a világot, szakmája egyik legelismertebb tagja volt, sok öniróniával és szellemességgel, mi több fanatikus színházrajongása is közel hozhatta volna akár a költőhöz.

A gyerek szerep azonban Hirsch egész könyvét áthatja. Saját magáról is kis emberként beszél, akár csak a gyerekekről, a szöveg alapján eltűri, hogy a „nagyok” folyamatosan megvicceljék. Emellett megjelenik, mint a felnőttek és gyerekek közötti közvetítő figura is: ő az, aki hasonlósága révén hatni tud a gyermekekre. Megérti őket, ők pedig szeretik Zolikát. Könyve végén tanmesék következnek, amelyben például azt írja, hogy azért nem nőtt magasabbra, mert nem evett elég spenótot, ezért minden gyereket arra biztat, hogy ne kövesse a példáját.[33] Szintén növeli a gyermeki vagy fél-gyermeki benyomást, hogy saját szexualitásáról csak ritkán és akkor is csak utalva ír.

Ellenben az is kiderül az idézett interjúkból, hogy az emberek rendre a testére kérdeznek rá. Mint Kosztolányi is írja: „A társalgás önkéntelenül testi dolgokra terelődik.[34] És valóban: bár Kosztolányi érezhetően megvetette az artista méretére építő cirkuszi humort, ő is, mint mindenki, szinte végig Hirsch testi adottságairól kérdez. Szereti-e a törpe nőket, hányas méretű a cipője, hányas a kesztyűje, levetkőztették-e a sorozáson, hány kiló. A legprovokatívabb kérdés talán ez: „Ha valaki most növesztő port adna, melytől azonnal megnőne, bevenné?[35]

Napjainkban, amikor a politikai korrektség, a médiából áradó testdömping és az idegen kultúrák egészen másfajta konstellációban jelentkeznek, talán nehéz átérezni ezt a fajta kíváncsiságot. Kosztolányi kritikái kora jellegzetességeit hordták magukon, irodalmi alkotásaiban azonban mestere volt a hitelesen ábrázolt perspektívák közötti váltásoknak. Hogy az idegenekhez való viszony tekintetében némi distancia lehet művészet és valóság között, tanulságos lehet ma is.

 

 

[1] Erről bővebben lásd: Bogdan, Robert: Freak Show. Presenting Human Oddities for Amusement and Profit. Chicago: University of Chicago, 1990. 25-69., valamint Garland-Thomson, Rosemarie: Extraordinary Bodies. New York: Columbia University Press, 1997. 55-80.

[2] Kérchy Anna: Tapogatózások. A test elméleteinek alakzatai. in: Apertúra http://uj.apertura.hu/2009/tel/kerchy-2/ (Utolsó letöltés: 2016. július 18.)

[3] Vö. például: Foucault, Michel: A szexualitás története I. A tudás akarása. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 1999. vagy Uő.: A rendellenesek. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2014. 169-171.

[4] Fischer-Lichte, Erika: Másik teste – Másik tekintete. In: Határátlépések: kulturális terek reprezentációi. Budapest: Gondolat, 2009. 222.

[5] Garland-Thomson. Rosemarie: Extraordinary Bodies. New York: Columbia University Press, 1997. 59.

[6] Szegedy-Maszák Mihály: Körkörösség és transzcendencia a Pacsirtában. In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály. Budapest: Anonymus Kiadó, 1998. 79-91.

[7] Uo. 82.

[8] Bónus Tibor: A csúf másik. A saját idegenségének irodalmi antropológiájáról. Budapest: Ráció Kiadó, 2006.

[9] Uo.: 152-154.

[10] Uo.: 92.

[11] Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő. Ungvár-Budapest: Patent Kiadó, 1994. 39.

[12] Szegedy-Maszák Mihály: Körkörösség… 81.

[13] Bónus Tibor: A csúf másik. 49.

[14] Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő. 137.

[15] Kékesi Kun Árpád: Kosztolányi, Shakespeare és a színházi kritika nyelve. In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály. Budapest: Anonymus Kiadó, 1998. 339.

[16] Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948.

[17] Fischer-Lichte, Erika: Másik teste – Másik tekintete. 225.

[18] Uo.

[19] Kosztolányi Dezső: Néger színészek. In: Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948. 248-249.

[20] A nyelv kapcsán lásd: Érfalvy Lívia: Kosztolányi írásművészete. Poétikai monográfia. Veszprém: Gondolat Kiadó, 2012. 24-25.

[21] Kosztolányi Dezső: Néger színészek 248.

[22] Kosztolányi Dezső: Baker. Jegyzetek egy szerecsen táncosnőről. In: Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948. 189-190.

[23] Kosztolányi Dezső: Baker. Jegyzetek egy szerecsen táncosnőről. In: Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948. 190.

[24] Kosztolányi Dezső: Japáni színészek. In: Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948. 217-221.

[25] Kínai és japán költők. Ford. Kosztolányi Dezső.Budapest: Sziget Könyvkiadó, 1999.186.

[26] vö.: P. Müller Péter: Termékeny félreértések a távol-kelti színház európai recepciójában. In: In honorem Bécsy Tamás. Szerk. Hanus Erzsébet. Zalaegerszeg: Reflex Színpad a Művészetért Alapítvány, 2006. 81-85., valamint a már idézett Fischer-Lichte tanulmány.

[27] Kosztolányi Dezső: Japáni színészek. 219.

[28] Hirsch Zoltán: Kis ember nagy élete… (Önéletrajz) Budapest: Szerzői kiadás, 1942.115.

[29] Uo.

[30] Uo. 110.

[31] Talán nem túlzás azt állítani, hogy a könyv a sikerek felemlegetésével egyfajta védekezés is akart lenni az ellen, hogy Hirscht elvigyék a haláltáborba. Sikertelenül: 1944-ben a kötelező sárga csillag szabályellenesen kis mérete a kabátján megpecsételte a sorsát. Innen származik sokat idézett, közmondássá lett kijelentése: „Azt hittem, kérem, törpének kisebb csillag is elég.

[32] Uo. 112.

[33] Uo. 147.

[34] Uo. 110.

[35] Uo. 112. Zoli bohóc pedig a hibájából élő lángészhez méltón válaszol: „Ki van zárva! Miből élnék akkor?


Címke: , , , , ,
2019.11.19 - tiszatáj

A SZAVAK EREJE
Carl Hunter első nagyjátékfilmes rendezése semmilyen meglepetést nem tartogat azok számára, akik bizonyos elvárásokkal ülnek le elé: A szavak ereje a száraz angol humort és a helyzetekből fakadó finom melankóliát hibátlanul ötvözi, igaz, ezen felül semmi különlegeset nem nyújt. Frank Cottrell Boyce szkriptje és a fineszes színészgárda azonban élővé varázsolja a kiszámítható cselekményt… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.11.19 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SÜVEGES RITÁVAL ÉS ZILAHI ANNÁVAL
Október 28-án két, klímaváltozást tematizáló alkotás bemutatójának adott otthont a Nyugi. Az esemény után az extrodæsia szerkesztőivel, az xtro realm művészcsoport tagjaival, Süveges Ritával és Zilahi Annával készítettünk interjút a kötet létrejöttéről, intermedialitásáról és a nemzetközi diskurzushoz való viszonyáról… – BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA

>>>
2019.11.18 - tiszatáj

ARANYI SÁNDOR ÉS SINKÓ JÁNOS FESTŐMŰVÉSZEK KÖZÖS TÁRLATA
Hetvenkedők címmel nyílt kiállítás nemrég a szegedi Fischer Galériában, ahol két festőművész alkotásait szemlézhetik meg az érdeklődők. A vagány címadásból sejthetjük, hogy az alkotók e jubileumi kiállítást nem szánták afféle ünnepélyes összegzésnek, inkább egy állomásnak, ahol kicsit megpihennek, hogy aztán erőt gyűjtve tovább folytassák a nagy kalandot… – PACSIKA EMÍLIA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.11.17 - tiszatáj

MADELINE A MÉLYBEN
Lerágott csont őrület és művészet egybefonódása, ám szerencsére – mint rengeteg egyéb témában – itt is akad új a nap alatt. Josephine Decker tavalyi Sundance-szenzációja hipnotikus és zsigeri élménnyel kecsegtető független diadal, a Madeline a mélyben unalomig ismert coming-of-age story-dramaturgiát bont részelemeire, hogy saját kötőanyagából valami teljesen újszerűt, meglepőt alkosson… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.11.16 - tiszatáj

OLGA TOKARCZUK ÉS PETER HANDKE VILÁGAI A GRAND CAFÉBAN
A szegedi Grand Café 2019. november 12-én irodalmi beszélgetéssel köszöntötte a friss Nobel-díjasokat, Olga Tokarczukot és Peter Handkét. A beszélgetést Erdélyi Ágnes, a Kép-Szín-Ház Művészmozi Alapítvány vezetője moderálta. A két, magyarul csak részben olvasható életművet a szerzők szakértő rajongói, Bombitz Attila és Keserű Gizella mutatták be a közönségnek… – KOVÁCS KRISZTINA BESZÁMOLÓJA

>>>
2019.11.15 - tiszatáj

SZÍVEK KIRÁLYNŐJE
Zöldbe és szürkébe bugyolált erdei részlet – első körben rögtön a harmóniára asszociálnánk, csakhogy a dán-egyiptomi May el-Toukhy erotikus melodrámájának nyitánya fejtetőre állítja az elvárásainkat. Pörögni kezd a felvevőgép, szimbolikusan érezzük, beköszöntött a káosz, valami rossz készülődik,,, SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2019.11.15 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
aatoth franyo tárgyaival, képeivel provokálja és sokkolja a nézőt, gondolatban cselekvésre ösztönzi, amit lát, az most valami előtt vagy után, vagy valami helyett létezik? Nem egy színpadi előadás díszletét tárja elénk a művész, hanem mást, egyfajta mágiát, érzékenységet a természet szépsége iránt […]

>>>
2019.11.13 - tiszatáj

KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ: APRÓMUNKA EGY PALOTÁÉRT
Úgy tűnik, a Krasznahorkai-univerzum súlyosan és rendíthetetlenül, csupán a maga törvényeinek engedelmeskedve gravitál az irodalmi térben, és e kikezdhetetlen alkotói szuverenitás a független gondolkodás és létezés etikáját írja bele az életmű egészébe. A periféria, a margó határvidékén történő berendezkedés nem csak a szerzői autonómia, hanem az aktuális irodalmi divatokat következetesen figyelmen kívül hagyó szövegek tekintetében is a szabadság megőrzésének egyik lehetséges biztosítéka… – SZABÓ GÁBOR KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő