08.23.
| Költözik a budapesti Fülesbagoly Tehetségkutató >>>
08.21.
| Lesz 32. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja >>>
08.20.
| Három új kiállítással készül a nyitásra a Ludwig Múzeum >>>
08.17.
| Kiállítás nyílik a 27. Pozsonyi Illusztrációs Biennálé magyar munkáiból a Pesti Vigadóban >>>
08.15.
| Beethoven-esttel készül a Szegedi Szimfonikus Zenekar a Szabadtérire >>>
08.15.
| A közelség és a találkozás iránti vágy inspirálja a Homo Ludens Project új évadát >>>
08.14.
| MAMŰ – Alibi >>>
08.14.
| Babits Piknik >>>
08.05.
| Törzsasztal Műhely – Irodalmi minisorozat a Grand Caféban >>>
08.01.
| Duda Éva Társulat SUMMER INTENSIVE 2020 >>>
NAPI TANDORI

Ma 52 éves Bozsik Yvette
BÍRÓ JÓZSEF : TÁNC
( visual poem )

08.10.
| Meghalt Bogdán László székelyföldi író, költő, újságíró >>>
07.20.
| Díjakat nyert Bollywood-ban Goztola Kristina új filmje >>>
07.15.
| PesText RESET – az irodalom most is összeköt – Csillagharcos érkezett! >>>
07.14.
| MOME Kreatív Pakk gyerekeknek a nyári szünetre >>>
07.09.
| Art is Business Díj 2020 – Ismét keresik a művészeti és üzleti szféra kiemelkedő együttműködőit >>>
07.03.
| Ők lettek az idei Táblaképfestészeti Biennálé legjobbjai >>>
07.01.
| MÓRA RENGETEG – A zöld Móra >>>
06.29.
| HOVA TOVÁBB? – 20. ARC közérzeti pályázat >>>
06.24.
| Fellendíti Szeged turizmusát a járvány után a Szabadtéri >>>
06.20.
| Megújult a magyar irodalom fordításának pályázati rendszere >>>

Drubina Orsolya, Eszteró István, Fellinger Károly, Jász Attila, Kovács Dávid, Alice Oswald, Tőzsér Árpád, Vida Gergely, Zalán Tibor versei

Boldog Zoltán, Mátyás Győző, Jesús Moncada prózája

Kulcsár-Szabó Zoltán, Móser Zoltán, Zsadányi Edit, Zsellér Anna tanulmánya

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. A ragyogó tavaszi napfényben szinte csillámlott bibircsókos orcája, ahogy szépítkezett a borotválkozó tükrével a kezében. Arcára a fiatalság illúzióját próbálta kozmetikumok segítségével felkenni. Marcsi, hát te milyen ragyogóan festesz motyogta magában kedvenc nagydarab kisnyugdíjasunk. A rádióban éppen az aznapi híreket sorolták. […]

>>>

Hajnal Márton: Pacsirta versus freakek
2016.08.24 - tiszatáj

KÜLÖNÖS TEST(-)DISKURZUSOK KOSZTOLÁNYI SZÍNHÁZI SZÖVEGEIBEN

A 19. században és a 20. század elején a korábbinál jóval nagyobb piaca volt az egzotikusnak és különösnek beállított testek mutogatásának. Freak show-k, néprajzi kiállítások, távoli országok vendégelőadásai árasztották el Európát és az Egyesült Államokat, láthatóvá téve a nyugati emberek számára törpe, óriás, összenőtt és színes testeket. A korábbihoz képest váratlan lendület mögött számtalan gazdasági, történeti, politikai ok állt, így például a nyugati fölény érzékeltethető volt a kontextusukból kiragadott, kiállított őslakosok felett, amivel igazolni lehetett az erőszakos gyarmati törekvéseket. Ugyanígy az ellankadt szórakoztatóiparnak is újabb lendületre volt szüksége (később pedig majd a film és a televízió csalja el a tömegeket a kiállított testek elől).[1]

A népszerűség talán legfontosabb oka azonban a test megváltozott szemlélete volt. A 19. század végén és 20. század elején több jelentős gondolkodó fordult a Descartes óta a szellem javára háttérbe szorított testhez: Nietzsche a művészet testi mivoltával kezdett foglalkozni, Freud az ösztönök fontosságára hívta fel a figyelmet a tudatossággal szemben, Marx a fizikai munkáról írt és akkor még sok más fontos személy mellett nem említettük Darwint és az ő evolúcióelméletét.[2] A köztudatban ez az időszak úgy ismert, mint a viktoriánus álszemérem alóli felszabadulás, noha Foucault nyomán pontosítva, inkább a testről való korábbi diskurzus megerősödéséről beszélhetünk.[3] A nyugati nagyvárosokban az emberek elkezdtek egyre nyíltabban érdeklődni a saját és a másik teste iránt, ennek következménye volt például a táplálkozás, a sport, a higiénia és az öltözködés reformja, innentől lettek népszerűek a vegetáriánus ételek és a túrák városhoz közeli erdőkben.[4]

Az itt tárgyalt átmenetinek nevezhető időszakban jó alkalmat adott a testtel való foglalkozásra a különös vagy szokatlan adottsággal rendelkező egyének megtekintése a múzeumokban, a cirkuszokban, a színházakban vagy például az állatkertekben. Mint a téma egyik legismertebb kutatója, Rosemarie Garland-Thomson kiemeli, az emberek végső soron saját tudásuk és önmegértésük próbatételeként nézték ezeket a testeket.[5] A nyugati emberek ritkán láthattak ruhátlan testeket a korban, ám a meztelen őslakosok és a különös adottságokkal és méretekkel rendelkező artisták révén, ha közvetetten is, gondolkodhattak saját szexualitásukról és testiségükről. Ezzel összefüggésben, ezekben a műsorokban mindig fontos volt a kontextus, a showman magyarázata, amely a fizikai különbségeket még látványosabbnak és izgatóbbnak állította be, mint amilyen az valójában volt. A testi elváltozások eredete vagy oka kevésbé volt ekkor még érdekes, az orvosi magyarázatok kifejezetten rontották a műsorok értékét. Az ő kérdéseik pár évtizeddel később a genetikával és az eugenikával lesznek fájdalmasan aktuálisak. A kulturális relativizmus, a másik szempontjának megértésének általánosabb elterjedéséhez pedig még meg kell várni a második világháború végét.

Pacsirta+Nietzsche

A vonatkozó szakirodalomban inkább már közhely, mit sem lényegi megállapítás, hogy Kosztolányi munkásságában a részvét az egyik legfontosabb elem. Ezt bolygatta meg némileg a Pacsirta kapcsán Szegedy-Maszák Mihály.[6] Az irodalmár azt a jelenetet elemzi, amelyben a regény elején a címszereplő miután elvált a szüleitől keservesen sírni kezd egy vonat fülkéjében. Két útitársa közül az egyik, egy fiatal férfi megszólítaná, míg a másik, egy pap szemérmesen hallgat és bizonyos tekintetben ez utóbbi jár el bölcsebben. A szánakozónak ugyanis távolságra van szüksége és nem tolakodó részvételre a másik szomorúságában, éppen ezért Kosztolányinál nem „a részvét a legpozitívabb érték”.[7]

A fenti gondolatot Bónus Tibor világítja meg A csúf másik című kötetében.[8] Mint Bónus írja, Kosztolányi művében egyrészt megfigyelhető a sokak által elemzett keresztény részvét hagyománya, másrészt az ellentétes nietzsche-i kritika is, amely szerint részvét lehetetlenné teszi a másik másikként való felismerését. A részvét ugyanis – a Kosztolányira nagy, de nem kizárólagos hatást gyakorló Nietzsche szerint – a másikkal való azonosulás során látszólag vagy az ént számolja fel vagy a másikat, holott ez az azonosulás alapvetően lehetetlen.[9] Kosztolányi nagyszerűsége éppen ezért abban áll, hogy a regény minden szintjén képes a folyamatos perspektívaváltásokra, felváltva kerül közel és távol a szereplőitől, ezáltal egyaránt közelítve a megértésükhöz és tiszteletben tartva áttörhetetlen idegenségüket.

A Pacsirta jelen írás szempontjából azért is fontos, mert a középpontjában a testi másság áll. Bónus nagyon pontosan látja, hogy a testi másság nem oka a szereplők közötti áthidalhatatlan távolságnak, csupán egy poétikai, esztétikai, antropológiai és lélektani indokoltságú alkalom arra, hogy megmutatkozzon.[10] Más szóval Kosztolányinál nem azért nem jön létre kommunikáció a szülők és gyermekük között, mert az utóbbi csúf, hanem a csúfság az apropó arra, hogy ez a kommunikációs képtelenség a felszínre kerüljön. A csúfság ráadásul végig egy társadalmi térben lesz jelentős, hiszen Pacsirta külseje gátolja a lányt abban, hogy férjet találjon, és így a szülők örökké tartó készülődésének, várakozásának, hozomány gyűjtögetésének véget vessen.

A testi másság tehát nem feltétlenül abszolút érvényű, természeti adottság Kosztolányinál, szemben a kor fizikai különbségekre kihegyezett, népszerű emberkiállításaival. Relativizmusára példa Nero egy monológja is, amit szokásos, ironikus felforgató paradoxonjai egyikeként egy púposnak vet oda a császár:

„(…) sohase büszkélkedj annyira, barátom, a gőg az ostobák erénye. Lásd, én nem vagyok púpos, mégse hencegek. Ha az ember háta kissé kidudorodik, akkor púpos. Nem is olyan nagy dolog. Holnap kitöröm a gerincem s én is olyan púpos lehetek, mint te. Menj hát, te tiszteletre méltó teve a sivatagban és aztán ne hordd olyan fönn az orrodat. A púp kétségtelenül csinos dolog. De nem olyan szép, mint te gondolod. Különben ízlés dolga.”[11]

Óvakodnunk kell azonban attól, hogy bármiféle kőbevésett világképet húzzunk rá Kosztolányi műveire, hiszen – ahogy Szegedy-Maszák írja a már idézett tanulmányában – „művészetének nem az egyértelműség, de az árnyalatok gazdagsága adja a lényegét”.[12] Tény, aligha mutathatnánk ki egységes test vagy részvét felfogást a művekben. Míg Pacsirta testileg-intiuitíven nem, pusztán a szereplők tudása alapján rokona a szüleinek,[13] addig Nero éppen a testi kapcsolat révén talál vissza anyjához egy rövid epizód erejéig.[14] Kosztolányi a műveiben a másik és annak testisége felé alkotói szabadságában és eredendő sokszínűségében fordult, minden rögzített világnézettől elszakadva.

Kisgyermek+tejeskávé

Kosztolányi színházi kritikái mind a maguk korában, mind manapság a szerzőjük személyisége miatt tűnnek érdekesnek. Emellett mai szemmel hiányosnak hatnak, hiszen mint Kékesi Kun Árpád hangsúlyozza, abszolút előnyt élvez bennük az író és a dramatikus szöveg tárgyalása.[15] A korban még elfogadható módon a ’mit akart a drámaíró’ volt a legfontosabb kérdése a kritikusnak és az, hogy ezt mennyire sikerült autentikusan megvalósítani a színpadon. Ebből következően a színészek leírása háttérbe szorul – legalábbis általában. Voltak ugyanis esetek, amikor a testek nagyon is előtérbe kerültek és érdekes kérdéseket vetettek fel. Ilyenek például a fekete vagy japán színészek Kosztolányinál,[16] ugyanis ahogy a korszak sok nagyvárosában, úgy Budapesten is megfordultak különböző vendégjátékokkal.

Kosztolányi ezen kritikáiban megfigyelhetőek a kortársak általános fordulatai, amivel az „idegen” produkciókat illették: gyerekes, primitív, ősi, antik – függetlenül attól, hogy ezek pozitív vagy negatív értékkel bírtak az adott kontextusban, visszautalták a produkciókat az ember vagy az emberiség egy korai stádiumába.[17] Szintén gyakoriak voltak a nem emberi (például bábszerű) vagy állati metaforák.[18]

A fekete színészekről írva Kosztolányi is a gyermeki civilizációt és az ősi eredetet említi, mint „néger esszenciát”. Egy 1925-ben írt kritikájában például éppen ezt hiányolja: egy New York-i és berlini produkciót kapott a feketéktől az ősi művészet helyett. (Igaz, elismeri, hogy ebből az „egyvelegből” egyszer kinőhet majd a néger operett műfaja).[19] Kosztolányi kétségtelenül ugyanazt az európaiak által megálmodott ősi világot szerette volna látni, amit például Artaud is keresett Mexikóban. Visszatérés az iparosodás és világháborúk előtti, romlatlan társadalomba, a romantikusan látott vademberek közé.

Ezek a színészek azonban nem elég feketék. Kosztolányi nem hagyja ki a rá jellemző szójátékokat, amely mintegy feléleszti a csésze fekete, a befeketítés és a fekete bőrszín közötti nyelvi kapcsolatot.[20] Ennél azonban érdekesebb, hogy a bőrszín két elemzett írásában is analóg a színészetükkel. Míg a fent említett kritikában a feketeség az ősi kultúrától és képességektől való negatív eltávolodást is jelenti (ráadásul „Othellot is aligha játszhatnák nálunk, anélkül, hogy kifestenék magukat[21]), addig a „tejeskávé színű” Josephine Baker elemzésekor pozitív aspektus, hogy játékában vegyíti az amerikai, párizsi és néger hagyományokat.[22] Azonban Baker nemzetközileg elismert képességeit is vitatja Kosztolányi, amivel egyben egy négereket pozitívan diszkrimináló történetszemléletbe is beilleszti a művésznőt:

Mulatságos, bájos tehetség. Mindez azonban még nem magyarázza hírét, dicsőségét. Ahhoz, hogy érette egyszerre több világrész megbomoljon, más egyéb is kell.
Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel írtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert, karddal, kicsit föl is emelje, szellemileg.
(…)
Baker ezért olyan „nagy”. A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet a feketékkel, előtte térdre borulnak: vezekelnek.”
[23]

Mint sokan mások a korban, Kosztolányi is a Japánok vendégjátékaiban találja meg azt az ősi, hatalmas és elemi erőt, amit keresett. Két japánokkal kapcsolatos kritikájából az elsőben még azt is kijelenti, hogy az előadás életének három-négy legjelentősebb színházi eseményének egyike volt.[24] Felismeri, hogy a Japánok megihletik a naturalizmusban rekedt nyugati színházművészetet és ezért elismeréssel nyilatkozik a természeti erőként ható előadásról. Akárcsak fordítói utószavában a Kínai és japán költők végén[25], itt is kiemeli a XIX. századi teásdobozokat, amelyek megihlették az európai festőművészetet és ehhez hasonló hatást vár a színházuktól is.

Jóllehet, ez azért alakulhatott így, mert az európaiak nem ismerték a japán előadások kódrendszerét, így az előadás kommunikációját egy nyelv és jelek előtti szinten képzelték el, deszemiotizálták, bizonyos fokig tévesen szembe állítva a nyugati szövegközpontú hagyománnyal.[26] Kosztolányi civilizáció előtti, Ázsiát az emberiség bölcsőjeként beállító értelmezésében ismét Nietzsche köszön vissza: nincs még a Japánokon az erkölcsnek és a túlvilágnak a fátyla. Ellentétben a „fásult”, „megfáradt” Európával, ami újabb lökést vár a gyermeki Ázsiától.

A kulturális relativizmus egy gondolat erejéig felvillan a színészi játék kapcsán: hogyan értékelje az idegen színészet árnyalatait, ha bizonyára egy tokiói műértő sem igazodna ki a nyugati színházban azon, hogy ki a mester és ki a ripacs.[27] A színészi játékot azért, ha nem is egyénekre lebontva, de később részletesen leírja. A gyermeki játékhoz hasonlítja és felismeri általa az ősi rokonságot a sárgák, fehérek és feketék között. A közös ősi, gyermeki erő mellett megjelenik a nem emberi jellemzés is. Míg az európai színész emberi valószerűséggel próbál megjelenni a színpadon, a japánok sajátja az állati-isteni valószerűség.

Hasonló szembeállítást találunk majd jelen tanulmány harmadik részében elemzett Bohóc című szöveg végén: a ló, a cirkusz költészete, amelyeket meztelen nőkhöz hasonlít Kosztolányi[28] szemben áll az olcsó, burleszkes tömegszórakoztatással, amin azért „a tömeg röhög, mert évezredes attrakciói sohasem kopnak el[29]. A ló és a női meztelenség által megtestesített fenséges és természetes erőt azonban Kosztolányi itt nem utalhatja vissza a gyermeki korba a japán és néger kultúrához hasonlóan, hiszen a gyerek pozícióját nem az őserő, hanem az idegen foglalja el: a törpenövésű Zoli és a hozzáköthető cirkuszi attrakciók, ami fiatalként ugyan elbűvölte Kosztolányit, de ma már nincs hatással rá.[30] Ellentétben verseivel, az idegen előadásairól szóló kritikáiban, a kor tendenciáinak megfelelően a (szegény) kisgyermek sosem Kosztolányi szerepe volt, hanem mindig a másiké.

Bohóc+szexualitás

A Bohóc tulajdonképpen egy fejezete Hirsch Zoltán (művész nevén Zolika vagy Zoli bohóc) törpe artista könyvének. Hirsch miután zsidó származása miatt nem játszhatott többet, saját maga nyomtatta ki és árulta önéletrajzát[31]. Az elsősorban kordokumentumként érdekes Kis ember nagy élete… büszkén (és sokszor kifejezetten unalmasan) sorolja szerzőjének sikereit, köztük a Kosztolányinak adott interjút. Kosztolányi azonban feltehetően kevésbé volt elragadtatva az interjúalanyától. A szöveg elemzése előtt emlékezzünk csak a Neróra. A regényben a császár egy törpét tart, hogy produkáltassa a saját szórakoztatására. A törpe rendre akkor jelenik meg a szövegben, amikor a művészet pusztulásáról van szó: a nagy költő rivális Britannicus halála alkalmával, valamint amikor Kosztolányi a citerások tanyájának lezülléséről ír. Zoli bohóc művészete tehát némi hátránnyal indult a költő elismerésének kivívásához.

Kosztolányi hangvétele végig ironikus és gúnyos az idézett interjúban, Hirschet olyannak festi le, aki testi fogyatékosságából csinál olcsó, cirkuszi szórakozást, „mint a lángész, aki hibájából él.[32]  Halmozza a Hirsch méretével kapcsolatos szójátékokat (pl.: „a nagyság átka”) és kicsinyítő képzőket. Hirsch hasonló viccekkel felel önmagával kapcsolatban, beszélgetésük ettől humoros és feszes lesz. Mégsem tűnnek egyenlő feleknek, végig egy felnőtt-gyerek párbeszédét idézi az interjú (noha Hirsch pont ugyanabban az évben született, mint Kosztolányi). Kosztolányi játékos túlzással elképed Hirsch megfeszített izmain, szelíden megfenyegeti, és görög mitológiát oktat interjúalanyának, amikor más törpék kerülnek szóba. Kosztolányi bánásmódja félig-meddig igazságtalannak hat mai szemmel, hiszen bár Hirsch nem volt egy olvasott ember, ugyanakkor beutazta a világot, szakmája egyik legelismertebb tagja volt, sok öniróniával és szellemességgel, mi több fanatikus színházrajongása is közel hozhatta volna akár a költőhöz.

A gyerek szerep azonban Hirsch egész könyvét áthatja. Saját magáról is kis emberként beszél, akár csak a gyerekekről, a szöveg alapján eltűri, hogy a „nagyok” folyamatosan megvicceljék. Emellett megjelenik, mint a felnőttek és gyerekek közötti közvetítő figura is: ő az, aki hasonlósága révén hatni tud a gyermekekre. Megérti őket, ők pedig szeretik Zolikát. Könyve végén tanmesék következnek, amelyben például azt írja, hogy azért nem nőtt magasabbra, mert nem evett elég spenótot, ezért minden gyereket arra biztat, hogy ne kövesse a példáját.[33] Szintén növeli a gyermeki vagy fél-gyermeki benyomást, hogy saját szexualitásáról csak ritkán és akkor is csak utalva ír.

Ellenben az is kiderül az idézett interjúkból, hogy az emberek rendre a testére kérdeznek rá. Mint Kosztolányi is írja: „A társalgás önkéntelenül testi dolgokra terelődik.[34] És valóban: bár Kosztolányi érezhetően megvetette az artista méretére építő cirkuszi humort, ő is, mint mindenki, szinte végig Hirsch testi adottságairól kérdez. Szereti-e a törpe nőket, hányas méretű a cipője, hányas a kesztyűje, levetkőztették-e a sorozáson, hány kiló. A legprovokatívabb kérdés talán ez: „Ha valaki most növesztő port adna, melytől azonnal megnőne, bevenné?[35]

Napjainkban, amikor a politikai korrektség, a médiából áradó testdömping és az idegen kultúrák egészen másfajta konstellációban jelentkeznek, talán nehéz átérezni ezt a fajta kíváncsiságot. Kosztolányi kritikái kora jellegzetességeit hordták magukon, irodalmi alkotásaiban azonban mestere volt a hitelesen ábrázolt perspektívák közötti váltásoknak. Hogy az idegenekhez való viszony tekintetében némi distancia lehet művészet és valóság között, tanulságos lehet ma is.

 

 

[1] Erről bővebben lásd: Bogdan, Robert: Freak Show. Presenting Human Oddities for Amusement and Profit. Chicago: University of Chicago, 1990. 25-69., valamint Garland-Thomson, Rosemarie: Extraordinary Bodies. New York: Columbia University Press, 1997. 55-80.

[2] Kérchy Anna: Tapogatózások. A test elméleteinek alakzatai. in: Apertúra http://uj.apertura.hu/2009/tel/kerchy-2/ (Utolsó letöltés: 2016. július 18.)

[3] Vö. például: Foucault, Michel: A szexualitás története I. A tudás akarása. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 1999. vagy Uő.: A rendellenesek. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2014. 169-171.

[4] Fischer-Lichte, Erika: Másik teste – Másik tekintete. In: Határátlépések: kulturális terek reprezentációi. Budapest: Gondolat, 2009. 222.

[5] Garland-Thomson. Rosemarie: Extraordinary Bodies. New York: Columbia University Press, 1997. 59.

[6] Szegedy-Maszák Mihály: Körkörösség és transzcendencia a Pacsirtában. In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály. Budapest: Anonymus Kiadó, 1998. 79-91.

[7] Uo. 82.

[8] Bónus Tibor: A csúf másik. A saját idegenségének irodalmi antropológiájáról. Budapest: Ráció Kiadó, 2006.

[9] Uo.: 152-154.

[10] Uo.: 92.

[11] Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő. Ungvár-Budapest: Patent Kiadó, 1994. 39.

[12] Szegedy-Maszák Mihály: Körkörösség… 81.

[13] Bónus Tibor: A csúf másik. 49.

[14] Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő. 137.

[15] Kékesi Kun Árpád: Kosztolányi, Shakespeare és a színházi kritika nyelve. In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály. Budapest: Anonymus Kiadó, 1998. 339.

[16] Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948.

[17] Fischer-Lichte, Erika: Másik teste – Másik tekintete. 225.

[18] Uo.

[19] Kosztolányi Dezső: Néger színészek. In: Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948. 248-249.

[20] A nyelv kapcsán lásd: Érfalvy Lívia: Kosztolányi írásművészete. Poétikai monográfia. Veszprém: Gondolat Kiadó, 2012. 24-25.

[21] Kosztolányi Dezső: Néger színészek 248.

[22] Kosztolányi Dezső: Baker. Jegyzetek egy szerecsen táncosnőről. In: Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948. 189-190.

[23] Kosztolányi Dezső: Baker. Jegyzetek egy szerecsen táncosnőről. In: Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948. 190.

[24] Kosztolányi Dezső: Japáni színészek. In: Színház. Szek. Illés Endre. Budapest: Nyugat, 1948. 217-221.

[25] Kínai és japán költők. Ford. Kosztolányi Dezső.Budapest: Sziget Könyvkiadó, 1999.186.

[26] vö.: P. Müller Péter: Termékeny félreértések a távol-kelti színház európai recepciójában. In: In honorem Bécsy Tamás. Szerk. Hanus Erzsébet. Zalaegerszeg: Reflex Színpad a Művészetért Alapítvány, 2006. 81-85., valamint a már idézett Fischer-Lichte tanulmány.

[27] Kosztolányi Dezső: Japáni színészek. 219.

[28] Hirsch Zoltán: Kis ember nagy élete… (Önéletrajz) Budapest: Szerzői kiadás, 1942.115.

[29] Uo.

[30] Uo. 110.

[31] Talán nem túlzás azt állítani, hogy a könyv a sikerek felemlegetésével egyfajta védekezés is akart lenni az ellen, hogy Hirscht elvigyék a haláltáborba. Sikertelenül: 1944-ben a kötelező sárga csillag szabályellenesen kis mérete a kabátján megpecsételte a sorsát. Innen származik sokat idézett, közmondássá lett kijelentése: „Azt hittem, kérem, törpének kisebb csillag is elég.

[32] Uo. 112.

[33] Uo. 147.

[34] Uo. 110.

[35] Uo. 112. Zoli bohóc pedig a hibájából élő lángészhez méltón válaszol: „Ki van zárva! Miből élnék akkor?


Címke: , , , , ,
2020.08.11 - tiszatáj

TISZT ÉS KÉM: A DREYFUS-ÜGY
Kisebb botrányt váltott ki az új Polanski-film francia premierje. Feminista csoportosulások állták el néhány mozi bejáratát, ami miatt az adott helyen műsorra sem kerülhetett a Tiszt és kém, Valentine Monnier színésznő sokadikként vádolta nemi erőszakkal a direktort, plusz az idei Césaron legjobb rendezői díjjal kitüntetett Polanski ellen kirohanással, ironikus tapssal és „Éljen a pedofília!”-kirohanással reagált Adéle Haenel és Céline Sciamma, a Portré a lángoló fiatal lányról sztárja és rendezője… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.08.10 - tiszatáj

Meghalt hétfőn Bogdán László székelyföldi író, költő, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja – adta hírül internetes oldalán a Háromszék napilap.

>>>
2020.08.08 - tiszatáj

INTERJÚ HARAG ANITÁVAL
Július 29-én, a Grand Café új, Ráolvasás című zenés irodalmi sorozatának keretében mutatták be Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb novelláskötetét Szegeden. Az est apropóján a szerzővel hiányról, a nyelv elnyomó és teremtő szerepéről, párkapcsolatok és parkolóhelyek egymásra olvashatóságáról beszélgettünk… – SZUTORISZ SZABOLCS INTERJÚJA

>>>
2020.08.07 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS A LB27 ZENEKAR TAGJAIVAL
A Ladánybene 27 zenekartól származik az első reggae, dub és riddim lemez Magyarországon. A zenekar 35 éve folyamatosan aktív, a nevéhez kötődik az LB27 Reggae Camp is, a hazai reggae élet legfontosabb eseménye. 2020-ban egy új nagylemezt terveznek kiadni és amint lehetséges, már pörgetnék is a reggae beatet a színpadokon… – BRESTYÁNSZKI BERNADETT INTERJÚJA

>>>
2020.08.06 - tiszatáj

DÓM TÉR PÓTÉVAD
Csaknem teljesen áldozatul esett a koronavírus-járványnak az idei szabadtéri szezon. Végül nyár végére tudtak annyit lazítani a korlátozásokon, hogy pár előadást meg lehetett tartani. A Szegedi Szabadtéri Játékok 4000 fős Dóm téri nézőterét, a hozzá tartozó színpaddal és fémvázas világítóállványzattal azonban nem építették föl. Túl nagy lett volna a költség és a kockázat… – MÁROK TAMÁS BESZÁMOLÓJA

>>>
2020.08.05 - tiszatáj

FEHÉR RENÁTÓ: HOLTIDÉNY
Fehér Renátó másodikként megjelent Holtidény és első, Garázsmenet, című kötetének az összevetésekor például hamar kiderül, hogy a két könyv közti különbség kevésbé tematikus, mint inkább nyelvi jellegű. Ebből a szempontból számomra elsősorban az a legfontosabb, hogy míg szerzőnk nemzedékének egyes hangadói az úgynevezett poszthumán létezés poétikáját az én-eltűnés, a helytől, időtől elszakadó örök útonlevés pszeudo-személyes identitáskonstrukcióival, a testfétis vagy a másik stb. idiomatizmusaival írják, addig költészetével Fehér Renátó azok köréhez kötődik, akik munkáikkal az itt és most világához kapcsolódóan, annak teljességigényű esztétikai bemutatását kívánják színre vinni… – BERETI GÁBOR KRITIKÁJA

>>>
2020.08.03 - tiszatáj

BERNÁTH DÁNIEL ÉS CSIZIK BALÁZS GEOTAXIS C. KIÁLLÍTÁSA
Bernáth Dániel és Csizik Balázs képzőművészete bizonyos tekintetben a kibernetikusan vezérelt társadalom elképzeléseire is reflektál, azzal párhuzamosan, hogy képalkotási elképzeléseik az absztrakció mentén épülnek fel. Mindemellett pedig azon is dolgoznak, hogy bizonyos képzőművészeti attitűdöket és tradíciókat újragondoljanak és egy olyan alkotói praxist alakítsanak ki, mely képes a mai kor „képiségét” sajátos módon, akár hitelesen is megjeleníteni… – IGOR SPLIT KRITIKÁJA

>>>
2020.07.28 - tiszatáj

INTERJÚ HERCZEG TAMÁSSAL
Közel 20 éve vagyok munkakapcsolatban a Szabadtéri Játékokkal. Ha meg kellene nevezni, hogy melyik a legfontosabb előadásunk, akkor most egyértelműen azt tudnám mondani, hogy az Akárki. Témáját tekintve elképesztően pontosan reagál a művészet erejével mindennapi életünkre. A vírus közepette az emberi létezésről, az elmúlásról beszél, amiből próbálunk kilábalni, és amiből időnként vissza-visszarángatnak minket a mindennapok […]

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő