13 óra: Bengázi titkos katonái

2012. szeptember 11-ének éjszakáján hat zsoldoskatona védte a líbiai amerikai konzulátust Bengáziban, egy többhullámos terroristatámadással szemben. A konfliktusnak, amelyben négy amerikai halt meg, köztük maga a líbiai nagykövet is, mindmáig érezhetőek a tengerentúlon a politikai rengéshullámai. Az eseményekből Mitchell Zuckoff írt nonfiction könyvet, amelyet Chuck Hogan adaptált forgatókönyvvé – rendezőnek pedig Michael Bayt kérték fel.

Bay egyszerre kézenfekvő és érthetetlen választás. Érthetetlen, mert az ember nem olyasvalakire bízna egy realisztikus, a valós eseményekhez a lehető legjobban ragaszkodó háborús filmet, aki a 2013-as Pain & Gaint leszámítva az utóbbi teljes tíz évét a Transformers-franchise CGI-orgiáival töltötte. Ugyanakkor meg kézenfekvő, hiszen tetszik vagy sem, jelenleg ő az egyik legjobban keresett akciófilm-rendező, aki ráadásul számtalanszor demonstrálta már vonzalmát a militáns és a patrióta témákhoz.

De a gondok még csak nem is vele kezdődnek, hanem Chuck Hogannel, akinek ez az első forgatókönyve, eddig ugyanis regényírással kereste a kenyerét (ld. Tolvajok városa, amelyből Ben Affleck forgatott nagyszerű filmet). Hogan nemhogy jó, de még csak egymástól megkülönböztethető karaktereket sem tudott írni – persze egy egyetlen éjszaka alatt lejátszódó, egymást követő rajtaütésekről szóló háborús akciófilm hat keménykötésű, profi zsoldosát nem éppen gyerekjáték markánsan ábrázolni, de Ridley Scott Black Hawk Downja annak idején kétszer ennyi szereplővel zsonglőrködött eredményesen (és minden mást is sokkal jobban csinált). Hogan ezenkívül főleg a szokásos hazafias lózungokkal, a szentimentális és a macsós jelenetek ritmikus váltogatásával tölti ki az összecsapások közti időt.

A 13 óra iróniája, hogy akkor a legjobb, amikor nem karakterekről vagy akcióról van szó benne, hanem a teljesebb képről, a bengázi állapotokról. Az amerikaiaknak ellenségeik és szövetségeseik egyaránt vannak a belső harcoktól tépázott országban, csak az a baj, hogy nem tudják megkülönböztetni őket egymástól. Állandó a bizonytalanság, hogy a lángoló-füstölgő utcák végén felbukkanó fegyveresek segíteni vagy ölni jönnek, hogy vajon az amerikai katonákhoz idegen nyelven szóló helyi katonákban bízhatnak, vagy sem. A csatatérre ráadásul pokoli súllyal telepszik a politika zavarossága és átláthatatlansága. Ilyenkor a 13 óra kivételesen ijesztő, nyomasztó és izgalmas.

Ami az akciójeleneteket illeti, Bay tanúsít némi önmérsékletet, és bár használ bőven szűrt képeket és lassításokat, azért messze nem annyit, mint a blockbustereiben. Viszont gyorsan kibukik, hogy tényleg jobban ért a vagány, patrióta beállításokhoz és a pirotechnika filmezéséhez, mint a szekvenciák tényleges megtervezéséhez és logikus, feszült levezénylésükhöz. Ki hol van egymáshoz képest, ki mikor mit csinál, hogyan követik egymást az egyes jelenetek, mikor kell vágni, mikor kell meglódulnia a kamerának, és mikor jobb, ha egy kicsit mozdulatlanságba dermed? Baynak fogalma sincs ezekről. Fröcsög a vér, szakadnak a végtagok, repülnek a golyók, robbannak a bombák, de mindez nem áll össze egy nagy, jól felépített, masszív egésszé, aminek van eleje, közepe, fokozása, csúcspontja és vége – csak egy elnyújtott masszát kapunk, és ebből legfeljebb kósza momentumok emelkednek ki, és maradnak meg a néző emlékezetében.

És amikor a végén meghal, akinek a történelem szerint meg kell halnia, furcsa érzéketlenség lesz úrrá rajtunk. Ha egy bármilyen rövid hírt vagy cikket elolvasunk a bengázi támadásokról, nagy eséllyel jobban megérint minket az esemény tragikussága, mint Bay két és fél órás, inkoherens tűzijátéka után.

Rusznyák Csaba

_{rendező: Michael Bay
író: Mitchell Zuckoff
forgatókönyvíró: Chuck Hogan
Szereplő(k):
Pablo Schreiber (Tanto)
John Krasinski (Jack)
Toby Stephens (Glen ‘Bub’ Doherty)
David Denman (Boon)
Max Martini (Oz)
James Badge Dale (Rone)
David Costabile (The Chief)
Dominic Fumusa (Tig)
Demetrius Grosse (DS Agent Dave Ubben)
Alexia Barlier (Sona Jillani)}