Megázni Domingóért
Plácidó Domingóért nyilván minden megéri, ázni-fázni, órákig a sorban állni, és aztán ott ülni az Arénában azzal a tudattal, hogy igen, itt van, eljött Budapestre a tenor. Mondanám is rögtön, hogy hát ez mégsem akkora ünnep, volt már Pécsett is, Budapesten is párszor, de közben meg mégis az jár a fejemben, hogy nagyon is ünnep ez. Domingo márka és vonzerő, a név jelzi a közönségnek, hogy gyertek, operaáriákat fogtok hallani, de ne féljetek, remekül fogjátok érezni magatokat. Hogy gyorsan elmondjam: tényleg remekül érzi magát az ember… – GERA MÁRTON KRITIKÁJA
PLÁCIDO DOMINGO KONCERTJE
Plácidó Domingóért nyilván minden megéri, ázni-fázni, órákig a sorban állni, és aztán ott ülni az Arénában azzal a tudattal, hogy igen, itt van, eljött Budapestre a tenor. Mondanám is rögtön, hogy hát ez mégsem akkora ünnep, volt már Pécsett is, Budapesten is párszor, de közben meg mégis az jár a fejemben, hogy nagyon is ünnep ez. Domingo márka és vonzerő, a név jelzi a közönségnek, hogy gyertek, operaáriákat fogtok hallani, de ne féljetek, remekül fogjátok érezni magatokat. Hogy gyorsan elmondjam: tényleg remekül érzi magát az ember. Mondjuk, azon elég nehéz túltenni magam, hogy az Aréna nem éppen a legjobb hely egy ilyen eseménynek, mintha valami elnyelné a hangokat, bár vigasztaljon az, hogy Eugene Kohn igyekszik lendületesen vezényelni az Operaház zenekarát, néha kicsit meg is ijedek, nehogy leessen szegény a színpadról. Persze, jó a nyitány, így kell kezdeni, Berlioz Faustjából a Rákóczi indulóval, és akkor már tényleg csak arra vár az ember, hogy jöjjön már végre, hadd lássam, hogyan néz ki, őszült-e, hízott-e Domingo, változott-e hangja.
Őszült is, hízott is, a fekete ing és fekete öltöny talán kissé szűk is rá, de nem akarom elhallgatni a tényt, hogy Domingo piszkosul jól néz ki. Nem jön fel olyan gyorsan a lépcsőn, mint tette mondjuk, annak idején, amikor még Pavarottival és Carrerasszal járta a világot, de láthatólag 0 és 99 éves kor között nem igazán van olyan hölgy, aki ne mosolygással teli vágyakozással nézne rá. Kijön a színpadra, néha táncol, lép egyet jobbra, lép egyet balra, máris megőrül a közönség, és nem is titkolom: én sem maradok ki. Néha kezet csókol valakinek, néha meg olyan, mint egy színész, rájön, hogy vezényelni akar, de nincs nála kotta, így a fejére csap, és mintha azt mondaná: milyen hülye vagyok, nevetek is magamon.
Nem is énekel, de már megvan a csodálatos tanulság: Domingót nem lehet nem szeretni. Ha pedig elkezd énekelni, a tanulság akkor is ez marad, még ha kezdetben olyan is az egész, mintha nem erőltetné meg magát, takaréklángon égne, és érzem is ezt, amikor a Traviátából énekel részleteket. Aztán beindul az este, az ember nem Domingo öltözetét kezdi el bámulni, hanem elveszik a hangjában, és nem tud elég hálás lenni neki, amiért elhozta egykori felfedezettjét, Angel Blue-t, aki elsőre inkább dzsesszénekesnőnek tűnik, de a látszat valóban csal, annyira kellemes és játékos a hangja, hogy még a My Fair Lady betétdalát is szívesen elhallgatnám tőle egész éjszaka, így kár, hogy mindössze négy percig énekel.
Amúgy ilyen játékos a második rész, operett- és musicalrészletek, persze, a legismertebbek, Bernstein és Kálmán Imre, de Domingónak még ez is jól áll. Sétálgat és táncolgat a színpadon, átöleli a nála negyven évvel fiatalabb partnerét, és mintha innentől fogva egészen mindegy volna, milyen a hangja. Pedig jó, a spanyol zarzuelákat például úgy énekli, hogy egy pillanatig sem lehetne azzal vádolni, már megkopott a hangja. És különben is, utóbbi majdhogynem teljesen lényegtelen, az ember azon kapja magát, hogy élvezi az estét, hogy erősen egyet tud érteni a többiekkel, amikor négyszer tapsolják vissza Domingót. Majd egyszer csak rákezd, és halkan, kicsit talán megszeppenve énekli a Csárdáskirálynőből: „Emlékszel még?” Tudom, megtette ezt már Budapesten, de nincs mese: megvett. Kilóra.
(Papp László Budapest Sportaréna, 2016. augusztus 10.)
Gera Márton
