AZ ENYVES SZŐRŰ KISMACSKA
A kislány új, rózsaszínű sildes kalapban a kávézó teraszán. Lógatja a lábát, csodálja az új, könnyű cipőcskét. Az asztalon bőrlevelű gumifa égetetlen, nyers kerámia színű kaspóban, négy-hat tő egymás mellé szúrva, de nem akárhogy, a különálló növények magassága egyenletesen csökken, akár a tornasoré. A növényeken hajtások, a nő csodálja az ültető ízlését, talán még a levelekből is kicsipkedett, forgatja a cserepet, hogy a kompozíció jobban mutasson. A gumifa ajándék, de az ajándékozás estéjén rájuk sötétedett, a növény beolvadt a kávézó dekorációi közé, a nő a teraszon felejtett. Elsősorban azért jöttek a kislánnyal, hogy megkeressék, hazavigyék, méltó helyre kerüljön. Anya és lánya örül a növénynek, elveszettnek hitt ajándékot megtalálni különös elégedettséggel tölti el az embert. A nő előtt kávé, cigaretta, a kislány gyümölcsdarabokkal gazdagon megrakott jeges teát szürcsöl, játszik a szívószállal, próbálja a magas pohárból kihalászni a narancsszeletet anélkül, hogy kézzel hozzáérne. Főleg nyáron kellemetlen a ragadós kéz. No meg a darazsak. Az új kalap hosszú sildje minduntalan belebotlik a pohárba, a kislány nevet, most szokja az új szerzeményt, ilyen kalapra vágyik, mióta beköszöntött a nyár, amiből hátul kilóg a lófarokba kötött dús, gesztenyebarna, derékig érő haja, akár a teniszező lányoké.
Július, kánikula, könyörtelen napsütés. A kockakővel burkolt kisvárosi teret telibe kapja a dél. Az világos színű, betontalpú ernyők négyszöget zárnak, távolról úgy mutat, mint egy több ponton alátámasztott arab sátor, karimáján vékony slagon vízporlasztó végig, a szél az asztalra hordja a frissítő permetet. A kislány nevet, hogy hígul a teája, a nő feneke alatt nedves a szék, a gumifa levelei fényesek a víztől. Csak a cigaretta ne ázzon. A hamutálban vizes papírszalvéta, mert játszik a szél.
A kislány a kalap alól körbejáratja tekintetét a teraszon, majd nagyobb körben a téren, melyet egyik oldalon a városháza, másik oldalon a színház szegélyez, két szökőkút, egyik a földből tör elő tizenhat sugárban, mint a gejzír, vizes ruhájú, nagyobbacska fiúk henteregnek a kövön. Ismerős gyereket nem lát. Vakáció, a nyaralás időszaka, az osztálytársak szanaszét, volt óvodástársak inkább este bukkannak fel. Anyjával beszélget, cseveg, végre ráérnek, már csak a hazaút maradt, minden elvégzendő, megvásárolandó kipipálva a listáról.
Az asztalnál, a kislány balján szőke hajú lányka áll meg, korban olyanforma, vagy kisebb. Nem köszön. A gyerekek nem vesztegetnek időt formaságokkal. Azt mondja:
– Ha szeretnél kismacskát nézni, ott, annál az asztalnál lehet – és megfordul, úgy mutat a terasz túlsó vége felé.
– Hol? Nem látom – mondja a kalapos, a poharat nem rakja le, szívószál a szájában.
A rövid hajú kislány visszafordul, felméri a beszélgetőpartnerét és így szól:
– Ha levennéd a kalapod, láthatnád.
Az ülő gyerek megemeli a sildet, hunyorít. Tekintete öt-hat asztalt fog be, szeme kismacskát keres, de csupán sok, idegen emberalakot talál.
A szőke kislány a nő felé fordul:
– Eljöhet velem, hogy megmutassam a kiscicát? Ott ülünk, annál az asztalnál.
– Persze – feleli az anya. – Csak mosson kezet utána.
A kislány sarkon fordul és eltűnik az asztalok között.
– Nem mégy vele? – kérdi a nő a még mindig ücsörgő lányát.
– Előbb ezt megiszom, különben elolvadnak a jégkockák.
– Mutatkozz majd be neki, mondd meg a neved, hogy tudjon rendesen megszólítani, jó?
A kislány, szájában a szívószállal, anyjára néz és bólint.
A rövid hajú lányka lassan közelít, mint aki teli poharat hoz, vagy tányér levest, vigyázva, hogy ki ne locsogjon. Meztelen, barna karján szürke, csipás képű macskakölyök.
– Itt találtuk – mondja, – annál az asztalnál van a teje, ott kell simogatni.
– Nekünk is van macskánk – mondja a kalapos, – de az felnőtt és az ágyban alszik.
– Nem visszük haza – néz a nő a kalapos kislányra, – meg ne forduljon a fejedben! Macskából egy elég. Néha az is sok.
A kislány csilingelve kacag a szőke lánykára:
– Egész nap ki-bejár, egyikünk folyton az ajtókat nyitogatja! Képzeld el, anya, két macska hányszor akar ki-be jönni! – fordul a széken.
– Ez nem a miénk – igazít a macskás kislány – nagyon éhes volt szegény és álmos, látod, most is milyen szépen alszik. A parkban vannak a testvérei. Meg akarod fogni?
A kalapos anyjára néz, kérdőn, hogy is van azzal a kézmosással. Közben egyik asztaltól szőke, zöld ruhás nő szólítja a macskás kislányt, hogy indulnának ebédelni. „Éhesek vagyunk” – nyomatékosít.
– Ott lesz, jó? Annál az asztalnál – mondja a szőke a kalaposnak felelősségteljes arckifejezéssel. Ahogy jött, úgy tűnik el, köszönés nélkül, macskástól.
A nő figyeli, amint távolodik a szőke, zöld ruhás nő, mellette barna másik, kinek arca valahonnét ismerős, kétoldalt két gyerek, egyikük a szőke lányka. A zöld ruhás nő nem magas, nem karcsú, de háta egyenes és ahogy rakja egyik lábát a másik után a tér kockakövein, járásából, lazán ringó hosszú ruhájából valami leírhatatlan bujaság árad.
A kalapos kislány lerakja a poharat. A jeges tea átlátszóra hígult, a gyümölcsöket kiügyeskedte a pohár aljáról, csak a fél narancsszelet héja maradt. Indul felderíteni, hol az árva macskakölyök. Figyelmesen kutatva jár az asztalok és székek között, anyja elégedetten szemléli, milyen ügyesen halad a vendégek súlyától moccanatlan széktámlák sűrűjében. Ahol végül megáll, négy fiatal fiú az asztalnál, egy lány, előttük kávé, sör. A kislány beszélget, a lófarok csüngve követi feje mozgását. A tér nyugodt és lassú. Közepén a vízpermettel védett terasz eleven, zsibongó oázis.
A kávé elfogy, a cigaretta elég. A nő feláll, fenekén eligazítja a nedves nadrágot, táska a vállra, fogja a cserepet, a gyerek ledobott melegítőjét és odaszól, hogy indulna. A kislány lassú, kimért léptekkel indul anyja felé, karján a szürke, csipásan hunyorgó macskakölyök.
– Még egy kicsit maradjunk, kérlek! Csak most vettem föl.
A nő szánakozva nézi a gyereket, ő meg a karján elégedetten ücsörgő macskakölyköt. A kismacska szőre csapzott, borzas, mintha beteg volna, vagy a vízpermettől nedves, akárcsak a székek, asztalok, hűsülni vágyó vendégek. Vagy bekenték enyvvel valami huligánok, akik a parkban múlatták idejüket, fiúk szeretnek macskákkal gonosz tréfát űzni. Hogy aztán valahány kislány kezébe veszi a ragadós szőrű kismacskát, ne tudja lerakni.
Tamás Kincső
