Hangos disznók harapnak

INTERJÚ TERÉK ANNÁVAL

Oromhegyesen ülünk a fűben, előttünk a vágóhídra emlékeztető színpad, tenyerünkben az ilyenkor jól megszokott pattogatott kukorica melege, és akkor előadás közben egyszer csak elkezdünk reménykedni, hogy minket nem vágnak majd le, mint egy disznót, vagy mint egy embert. A vajdasági Tanyaszínház immár 39. évadához érkezett el.  Terék Anna kortárs költő, drámaíróval Drubina Orsolya készített interjút.

– A nyári falujárások nemes feladata mindig is az akadémistákat várta, idén sincs ez másként. Puskás Zoltán (színész) rendezőt kérte fel a vezetés ezúttal erre a nem kis feladatra, aki pedig ha jól tudom, azonnal téged kért fel a darab megírására. Ti nem is először dolgoztok együtt, igaz? Hogy kezdődött ez a közös gondolkozás?

– Puskással még 2012-ben dolgoztunk először együtt, az Újvidéki Színház Drámaíró versenyén, akkor ő húzta a kalapból a darabomat, a Jelentkezzenek a legjobbak!-at, amit egy évvel később ismét színre vitt a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken. Valahogy mi jó párosnak bizonyultunk, könnyen össze tudjuk hangolni az elképzeléseinket és az ötleteinket, inspiráljuk egymás munkáját. Azért is jó vele együtt dolgozni, mert tudok bízni benne, a munkamódszerében, ahogy ő is bízik a szövegemben.

Tavaly karácsony felé kaptam a felkérést az idei Tanya-dráma megírására, Puskás nagy vonalakban elmesélte, hogy mik az elképzelései, mik az ötletei, mit akar elmesélni, s ez után indult a közös gondolkodás, ötletelés. Utána, ezen ötletek mentén kezdtem el megírni a történetet. A cím adott volt, ezt is a rendező találta ki és szerintem nagyon jó választás, mert pont illik a darabra és beszédes is egyben.

 – A Hangos disznók harapnak igen erősen reflektál az utóbbi idők politikai történéseire. A mindenkori elnyomás képében a disznók tartanak immár embereket, akiket ki-és elhasználnak különböző helyzetekben. Az elvándorlás, a pártok egymás elleni uszításai, az élet ellehetetlenülése, ezek mind-mind a kortárs fiatalok problémái is. Mennyire volt beleszólása a történetmesélésbe a rendezőnek?

– A darab sokkal inkább a hétköznapi emberek életét és lehetőségeit mutatja be, a politika esetünkben csak egy tényező, nem fő mozgató szála a darabnak. Az előadásban egy olyan élethelyzetet láthatunk, amely mindennapos, bármely évtizedben, bármely közeli országban el lehet helyezni ugyanezt a történetet, s ezért is emeltük át az egészet egy abszurd helyzetbe, kifordított világba. Valamilyen szinten lehetett volna beleszólása, mert kíváncsi vagyok a véleményére, hiszen szeretek vele dolgozni, de bízott a szövegemben, így a megírás alatt nem bombázott azzal, hogy mit hogy írjak át. A kész drámából, mint általában minden drámából, húztak, de minimális mennyiséget, s azt is inkább a túlmagyarázás miatt, a történet megmaradt pont olyannak, mint amilyennek elképzeltem.

– Nyomon követhetted a próbafolyamatot? Van-e kedvenc történeted a Tanyáról? A felkészülés során ugyanis az Újvidéki Akadémia növendékei együtt laknak, esznek, varrnak jelmezt, hoznak létre díszletet. Van, hogy tanyarádiót hallgatnak, és csak dolgoznak és dolgoznak, és hát ennek az együtt töltött több hónapnak kialakul egyfajta mágikus tere…

– Mivel Budapesten dolgozom, nem tudtam a próbafolyamatban részt venni, viszont a rendező és a dramaturg, Lénárd Róbert, folyamatosan tartotta velem a kapcsolatot. Pl. a dalszövegekkel még júniusban is volt dolgunk, ha úgy találta Puskás, hogy egy adott jelenethez kell még egy dal, akkor azt nagyon gyorsan meg kellett írni, hogy a két zeneszerző is tudjon haladni, a társulat is tudjon szöveget és dallamot tanulni. Az egy külön világ ott Kavillón, sehol sem olyan nagy az ég a föld fölött, mint ott, sehol olyan nyugalom és levegő nincs, s az ember akkor is mosolyogni kezd, ha feltett szándéka komolynak maradni. Sajnálom, hogy nem tudtam én is kiköltözni a többiekkel a Tanyára és ott együtt lenni, együtt lélegezni, készülni velük.

 – Milyen volt először színpadon látni a darabot? Hallottál a különböző helyszínekről visszajelzéseket?

– Számomra megdöbbentő volt, hogy ez a csapat mennyire komolyan vette az egész munkát és mekkora erővel dolgozott mindenki. Dolgoztam már olyan profi színházban, ahol ennek az energiának a fele sem mutatkozott meg, pedig ott nem kellett tanyasi körülmények között élnie az alkotó csapatnak. Azon is nagyon meglepődtem, hogy mennyivel jobb lett a darab, mint ahogy én azt elképzeltem, míg írtam. Ezért is jó drámát írni, mert az egész csapatmunka, a szöveg csak egy kiindulási pont, egy inger, amire aztán rétegekben rakódik rá a rendező, a színészek, a jelmezes, a koreográfus, a zeneszerzők és a világosítók, hangosítók munkája. Nevettek is rajtam többen a főpróba alatt, hogy hangosan nevettem én is a poénokon, pedig én írtam, de onnantól kezdve, hogy azt a poént valaki a színpadon mondja el, már nem csak az én poénom, sőt, sokkal jobb, mert elő van adva, nem csak leírva.

Több visszajelzést is hallottunk, sok helyen mondták a nézők, hogy azért tetszett nekik a darab, mert időszerű, mert a hétköznapi problémáinkról szól, mert rólunk szól és mert jókat lehet nevetni rajta és szomorú is egyszerre. Azt hiszem a dalok kapták eddig a legtöbb dicséretet.

– A darab dalbetétjeinek szövegeit is te jegyzed, Erős Ervin–Klemm Dávid pedig eleven, izgalmas zenei világot teremtett köréjük. Ezek a revüszerű songok mennyire vontak a hatásuk alá téged?

– A darabunk egyik legerősebb oszlopa szerintem a zene, a dalok. Nekem elmondhatatlanul tetszenek a dallamok és az, ahogy a színészek előadják. Sokszor nem is értem, hogy ilyen dinamikus tánc, mozgás mellett hogy marad lélegzetük énekelni. Nagyon ügyesek. Dávid és Ervin dalaitól az egész darab egy kicsit musical-, néhol operett hatású lett, s ennek nagyon-nagyon örülök. Több néző kérdezte, hogy a dalokat később megjelentetjük-e majd CD-n, mert szeretnék hallgatni őket.

– Akár ha a Vajdasági lakodalom című drámádra gondolok, akár most a Hangos disznók harapnak-ra, ahogy Lénárd Róbert rendező fogalmazott az egyik interjú kapcsán, rendkívül erős vajdaságiasság. Szívesen vállalod ezt a szerepkört, vagy azért kikacsintanál másfajta drámaírási feladatok felé?

– Szerintem ez nem szerepkör, én vajdasági vagyok, miért ne lennék akkor vajdaságias? Pont ahogy, mivel nő vagyok, persze, hogy nőiesen írok. Általában nevetek ezeken a kérdéseken, mert kicsit olyan, mintha arról kérdeznének, hogy milyen hatással van a témáimra az, hogy ember vagyok és hogy szeretnék-e inkább madárul írni. Szerintem szomorú lenne, ha nem lenne a szövegeimen nyoma annak, hogy nő vagyok, vagy vajdasági, vagy ember. Amúgy nem nagyon tudom tetten érni mi különbség lenne, ha pl. ez a darab nem Vajdaságban, hanem mondjuk Magyarországon játszódna, vagy hogy akkor mivel lenne jobb, színvonalasabbnak tartaná-e valaki és ha igen, akkor miért. Nem hiszem, hogy mi olyan csodabogarak lennénk, hogy a problémáinkat ne értené meg pár határral arrébb bárki. Főként arról írok, ami bennem van, ami érdekel, ami megmozgat. Pont júniusban nevettem nagyon, mikor egy horvátországi író fesztiválon voltam, ahol a horvátok végig azt mondták rám, hogy én magyar vagyok, miközben a magyarok mindig azt mondják rám, hogy nem vagyok magyar, hanem határontúli és míg ott voltam, pont akkor hívtak meg egy felolvasásra újvidékre, hogy mint fiatal szerb író lépjek fel. De ez inkább vicces, csak néha fárasztó. Ha az ember állandóan azzal van elfoglalva, hogy milyen címke van ráragasztva, akkor nem marad ideje a szép dolgokra.

– Min dolgozol most éppen?

– Hát, valami nagyon vajdaságiason.  Két verseskötetem is készül, csak nagyon lassan haladok velük. Remélhetőleg jövőre egyik vagy mindkettő napvilágot lát.

– Köszönöm szépen.

– Én is.