Mit képzel magáról egy író?

MILBACHER RÓBERT:
SZŰZ MÁRIA JEGYESE

A fülszöveg egy, a Kádár-korban egzisztáló magyarországi faluként lokalizálja Milbacher Róbert Szűz Mária jegyese című első regényének a szövegterét, de a mű elsődleges tétje valójában nem a korhű magyar faluábrázolás, hanem jóval inkább a különböző típusú vélekedések egységes történetté, történelmi vagy társadalmi igazsággá, sztereotípiává, kollektív traumává, mítosszá, hitté vagy tudássá való válásának a bemutatása. Pontosabban annak a bemutatása, hogy az egység, az igazság látszata ellenére valójában csak a doxa van, amit még az írott szöveg, az írás gesztusa, közvetítettsége is elbizonytalanít.

A novellaciklusként az egység hiányát, a tudásrések állandó jelenlétét a rész és egész viszonylatában műfajilag problematizáló, bár azért a visszatérő szereplők, motívumok miatt többé-kevésbé regényként is olvasható Szűz Mária jegyesében a mikroközeg (a zárt tér, a periféria, a vidék törzsi szelleme) teremti meg az irodalomtörténész író számára azt a miliőt, amin keresztül válhat elbeszélhetővé nemcsak a magyar falu, hanem az ország ökonómiájára jellemző lassúság, elmaradottság, a kirekesztés, a halál vagy épp az időtlenség, a történelemtagadás és a traumákkal való szembenézés negligálása. (Például a zsidók vagy a romák eltűnése.) Az időnként mágikus realista elemeket, a humort és a politikailag inkorrekt nyelvhasználat frázisait is magába építő próza úgy teremti meg fiktív faluvilágát, hogy ez a világ (akár Márquez Macondója vagy akár Bodor Ádám Sinistrája, Verhovinája) egyfajta modellként képes szolgálni az egyes emberi létezés és – a nyelv és a politika hatalmi mechanizmusaival átitott – társadalom, a közösség működésére. Az egyes szám első személyű, nem a hírnévre vagy gazdagságra (!) törekvő, „egyedül az igazság végett” (9.) tollat ragadó narrátor, aki maga is a közösség tagja (tehát nem rendelkezhet külső tekintettel), Bidzó Józsikának azokat a pártközpont által végül lefoglalt, gyanússá vált kockás füzeteibe írt feljegyzéseit rekonstruálja, kommentálja, melyek nemcsak a Tar Sándor-prózákból is ismerős falu lakóinak kvázi-valósággá teremtődő történeteit, életeseményeit tartalmazzák, hanem a halál után sóvárgó, öreg Lolos elmúlással kapcsolatos megjegyzéseit is magába fűzik. Valójában tehát az első novellát megelőző szerzői előszóban kifejtett intenciókkal szemben „inkább beszélhetünk az interpretációkról, mint a dolgok interpretálásáról” (Montaigne), olyan többszörös közvetítettségről, mely kérdésessé, nevetségessé teszi az igazság szellemében történő írást mint programot, amit csak erősít „az az igazság” frázis túlzásba vitt, a repetíció által üressé, jelentésnélkülivé váló használata is.

Az öreg Lolos halálról vallott filozofémái és a füzeteitől, így az írástól is megfosztott, emberi fül híján már csak a madaraknak prédikáló Bidzó Józsika kinyilatkoztatásai a falu lakóinak gyakori, minden kauzalitást, logikát nélkülöző halálával és az ezeket egymásba fűző elmúlásnarratívákkal együtt a túlvilágiság, a transzcendencia és ehhez kapcsolódóan a gondviselés, a megváltás üres vagy épp hazug terébe mozdítják ki a falu, a múltat is megtagadó, elhallgató vagy többféleképpen rekonstruáló (például a zsidó temetőben található csontok esetében) zárt szellem világát. Milbacher úgy építi le egyszerre a történelem, a tudomány és a vallás időtlenségre törő, a politika által mindenkor uralt, manipulált, ideologikus igazságait, hogy közben nagyon pontosan rajzolja meg szereplőinek, a falu lakóinak a transzcendencia iránti sóvárgását. Ez a sóvárgás jelenik meg, válik illúzórikussá vagy kerül ironikus megvilágításba például a folyamatosan visszatérő, metaforikus Szűz Mária-képekben (amiket Hajnóczy Jézus menyasszonyának hallucináció-jeleneteivel is összeolvashatnánk), a pörkütt cukor betlehemben vagy Kockás, a cigányok által elképzelt Messiás alakjában. Az utolsó órába való lépést, a végítélet aggasztó közelségét nemcsak a narratíva szintjén a falu lakóinak rejtélyes, mégis akcidenciává, hétköznapi eseménnyé süllyesztett halálsorozatai vagy a különböző nációkkal (például a zsidókkal, romákkal) szembeni ellenségdiskurzusok folyamatos jelenléte erősíti, hanem a szöveg által tematizált messianizmushit reménytelensége is. Milbacher könyvének fájdalmas tapasztalata éppen ezért az, hogy a peremlétbe születettek, a beszéd vagy az írás teréből kirekesztettek még a végső menedéktől is örökké megfosztódnak – a Messiás nem más, mint puszta jelölő.

A Szűz Mária jegyesét Milbacher azoknak ajánlja, „akiket illet, csak nem tudják elmondani”, és a nyelvvel való rendelkezés felelősségére és hatalmi helyzetére hívja fel a figyelmet. Továbbhalad azon a Danilo Kiš-i értelemben vett po-etikai úton, amit Krasznahorkai a Sátántangóban, a kiszolgáltatottak elleni merényletet, a szegénységmessianizmus csapdáját feltáró (vö. Balassa Péter: A csapda koreográfiája) regényében megtalált, és amely Borbély Szilárd Nincstelenekjéből, a teljes nyelvtől/világtól megfosztottság, a kiúttalanság egzisztenciális tapasztalatát könyörtelenül, az érzékek (például a szagok, a büdösség) segítségével elementáris erővel az arcunkba, orrunkba csapó regényéből ismerős. És az időnként jelenlevő humor, az anekdotizáló jókedélyesség ellenére felteszi a kérdést: mit képzel magáról egy író?

Bencsik Orsolya

_{Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese}

_{Magvető Kiadó}

_{Budapest, 2016}

_{272 oldal, 2990 Ft}