Kannibálok útján

CSONTOK ÉS SKALPOK

Western (A Congregation of Jackals, Wraiths of the Broken Land), sci-fi (Corpus Chrome, Inc.) és bűnügyi (Mean Business on North Ganson Street) regényei után S. Craig Zahler első film gyanánt újfent vadnyugati sztori írására, rendezésére adta a fejét. A Csontok és skalpok nem áll be a 2000-es években szárba szökkent neowestern-hullámba (Az ajánlat, Jesse James meggyilkolása…), ehelyett műfajhibridként érvényesül. Horror és cowboytörténet járnak táncot, az elegyítés nívóban, közelítésmódban két 1987-es zsánerkeverékre hajazhat. Kathryn Bigelow Alkonytájt-ja ugyancsak western és vámpírfilm héjanásza, Alan Parker Angyalszíve noirba bújtatott okkultista horror – piaci életképessége folytán a rémfilm-műfaj előtérbe furakodott, további idézett és teszthalott zsánerei posztmodern éllel használt, ámde lényeges kiegészítők.

Zahler a John Ford-féle Az üldözők narratíváját boronálja össze a Wes Craven jegyezte A domboknak szeme van rémalakjaival: a Csontok és skalpok főszereplői valakik megmentése miatt indulnak útnak, bandukolások közben hegyek, dombok mögött ólálkodó kannibálok lesnek rájuk. 132 perc során azonban a horror nem feltétlenül úgy jelenik meg, ahogy számítanánk rá. Igaz, a direktor ábrázol véres jeleneteket, egy különösen felkavaró szcénában például egy meztelenre vetkőztetett, majd ágyéktájon kettéhasított fiatalember halálával ijesztget, mégis ideje zömében spórol az explicit erőszakkal. A sejtetésben hisz, így gyilkosságmaraton helyett rövid, szikár, de épp ezért annál hatásosabb gore-kitöréseket látunk. Újabb meglepetéseket is tartogat. Zahler a klasszikus, jó-rossz felosztást ismerő maszkulin, John Wayne-típusú westernből rendkívül karakterorientált sztorit farag. Típusalakokat rajzol, ám négy főbb karaktere közül egyik sem sikkad el. Mind emlékezetesek, és ez gondosan írt háttértörténetüknek köszönhető. Jellemökonómia vehető észre, a figurák saját nézeteiket osztják meg egymással, felelgetnek egymás szavaira. Csaknem margóra szorul a voltaképpeni misszió, a kannibálirtás és egyikük asszonyának hazahozása (utalásként Az üldözők indiános lánymentésére), az ifjú seriffhelyettes megmentése. A Csontok és skalpok férfihősei egyszerű jellemvonásokkal bírnak. Nem túl bonyolult ceruzavonásokkal skicceltek, de becsülettel, tisztességesen papírra vetett alakok. Szimplicitásuk egy-egy archetípusnak felel meg.

Kurt Russell mellébeszélést nem tűrő, marconának, szigorúnak tetsző, ám valójában nagyon is küldetéstudatos seriffet formál meg. Gránitból faragott vadnyugati hérosza védelmezi a beszédes nevű Bright Hope (Ragyogó Remény) városkát a betörni készülő emberevőktől, törődik bajtársaival, célja, vállalása indokolt, és a film elején, amikor felesége arra kéri, élve jöjjön haza, óhatatlanul is szimpátia ébred iránta. Richard Jenkins az öreg helyettes szerepében villant óriásit: noha figurája, Chicory habókos, ügyetlen öregnek tűnik, valójában bölcs, és ha kell, rátermett idős ember, aki mintegy összeragasztja a csapatba verődött társaságot. A négyesfogatból azonban Patrick Wilson és a Lost Jack-jeként ismerős Matthew Fox emelkednek ki. Előbbi maszkulinitásától fosztott, mankóval járó-botladozó férfit játszik, aki szívós, erős, tettre kész harcosként végzi be. Maszkulinitásában sérült figurából (rossz lába miatt nehezen szeretkezik a feleségével, majd idővel, viharverten épp a nőt kell kimentenie az emberevők barlangjából) tüzet nyitó, jól célzó alfahímmé lényegül. Fox John Brooderje az igazi ütőkártya: rasszistának, faragatlannak látjuk, aki fehér öltönybe bújt, tanult úriembernek álcázza magát, ám idővel kiderül, súlyos traumát cipel („Látta anyámat és a húgaimat? Sosem találkozhatott velük.”). Vesztesége nem ész nélkül mészároló, vérbűzre gerjedő ostobaként, hanem hús-vér, érzésekkel áldott, sérülékeny, szomorú figuraként tételezi. Zahler tudja: elengedhetetlen, hogy a szereplői változzanak csatangolásuk során. Ahogy a road movie főkarakterei metaforikus, életükkel számot vető kószák, úgy a Csontok és skalpok kannibál-útiwesternjének/ horrorjának négy fője is indul valahonnan és érkezik is valahová. Tulajdonságaikat ugyanúgy megismerjük a dialógusokból, mint akció közben, nyilak, töltények, csonttomahawkok zivatarában.

Horrorként, pontosabban hatásműfajként egyáltalán nem felszínes a mozi. Rettentően velőtrázó a torokvágások, a koponyákkal szegélyezett kannibálövezet látványa. Az Éhezők Völgye felé lovagoló, sétáló hősök Joseph Conrad-i (A sötétség mélyén) odüsszeia részesei. Ahogy a félt territórium felé közelednek, a nézőt és őket is fokozatosan elönti a kiúttalanságot jelző jéghideg verejték. Jó ideig úgy érezni, nincs menekvés, a horror esszenciája ejt rabul bennünket. Rosszullétünk csak fokozódik, amikor végre elénk tárulnak a szörnyetegek. Antropomorf lények, félig emberek, félig vadak. Humánumuk azonban rég elveszett, csupán egy-két apró jel árulkodik emberi mivoltukról, egyébként állathangokat adnak ki, bestiákként viselkednek, úgy merülnek el a mocsokban. Ősi gonoszság lappang bennük. Zahler thrillerfeszültséget is remekül generál: a veszély ott ólálkodik a sarokban, helyesebben az érintetlen természetben, bármelyik percben lecsaphat a veszély, akármikor a hősök felé repülhet egy nyíl, ám a suspense jegyében nem tudni, mikor.

A rendező nem bukást hírnökölő meseként zárja a Csontok és skalpokat. Van remény, Bright Hope tovább virágozhat, a sorsdöntő összezördülés nem eredménytelen. Áldozathozatal révén teljesíthető a feladat, le lehet számolni a haramiákkal. Zahler ilyenkor már thrillert, mint aktivizálódás-történetet mesél. Westernalkotóként csakugyan nem szerepel le: a hősöknek ki kell lépniük komfortzónájukból, hogy oltalmazzák lakóhelyüket, és ez végül sikerül is nekik, a társadalom, haza, haladás, eszménye fenntartható, a romlatlan táj érintetlen marad.

Szabó Ádám

_{Bone Tomahawk, 2015}

_{Rendező: S. Craig Zahler}

_{Szereplők: Kurt Russell, Patrick Wilson, Matthew Fox, Richard Jenkins, Lili Simmons}