Daluk is van

ALMA E CORAÇÃO: A RIÓI OLIMPIA (2016) HIVATALOS DALA

Sokáig magam sem hittem, hogy az olimpiai szurkolás a világ egyik legjobb dolga. Csak hát jött 2004, és ha jól emlékszem, a sporthoz nem sokat konyítottam, de nagyon felkészültem az egészre, vettem színes-szagos olimpiai magazint, és próbáltam azt képzelni, hogy Budapest az én Athénom. Utólag mondhatom: elég jól ment a dolog, és persze, elhiszem, hogy a helyszínen szurkolni az igazi, de a tévé előtt ülő sorstársak nyilván tudják, hogy a kényelem nagy úr, még akkor is, ha mondjuk, hajnali négykor kell felkelni, hogy lássam, miként születik a magyar arany. Értem én, hogy a helyszínen lehet megélni az olimpia igazi varázsát, ott az olimpiai láng, vonulnak a sportolók, de semmiért sem adnám például azt a pillanatot, amikor 2012-ben Risztov Éva tíz kilométer után beúszott a célba, és az ember közel két óra után ugrott fel a fotelből. Na, ez is az olimpia.

Meg az is, ahogy felkészülünk, ahogy megvesszük a ropit, a chipset, és sejtelmesen összekacsintunk másokkal a boltban, tudom, hogy te is az úszásra készülsz. Mégis az a legjobb az egészben, ahogy azok is bevonódnak, akik mondják, őket biztosan nem érdekli az olimpia, majd megnézik a végeredményt. Persze, akik azt mondják, már az olimpia sem ugyanazt jelenti, mint egykoron, azoknak alighanem igazuk van, még ha személyes emlékeim nincsenek is arról, milyen lehetett olyan nagyon régen. De nyilván arról van szó, hogy volt idő, amikor még nem arról volt szó, hogy mindenféle felesleges termékeket próbáljanak meg az olimpia jegyében eladni, és amikor még a nem a show-t néztük, hanem a sportot. Tudom, biztosan voltak ilyen évek, és a magam részéről rendkívül elégedett lennék, ha most is az volna, mint az ókorban, és a játékok idejére megszűnne az ármány, a háború, és minden csúnya dolog, de közben a való világban élek.

A való világban élek, itt tényleg show gondoskodik arról, hogy tizenhat napra mindent megpróbáljon elfelejteni az ember, és a show-nak persze, része a zene is, bár úgy tűnik, a szervezők ezen a téren vesztésre állnak. Négyévente kellene egy dal, amelyre tizenhat nap után is emlékszik az ember, de ez valamiért soha nem jön össze, ha erősen gondolkodom, akkor sem jut eszembe a londoni olimpia hivatalos dala. Pedig egy nagy torna esetében már megtörtént a siker, lehet, nem mindenki tudja, hogy a Waka Waka volt a 2010-es foci-vb dala, de nem volt még olyan nyár, amikor ne hallottam volna, hogy valahol azt ordítják: „tsamina mina eh eh”. Szóval, összejöhet ez, csak az ötkarikás játékoknál nem sikerült még, bár énekelt már hivatalos dalt Whitney Houston és Freddie Mercury is. Mondjuk, van egy olyan érzésem, egyik előadóra sem ezen teljesítménye miatt fogunk emlékezni.

És azt is nehezen hiszem, hogy az Alma e Coraçãóra, a riói olimpia hivatalos dalára egyáltalán emlékezni fogunk pár hónap múlva, a két előadó, Thiaguinho és Projota nem emiatt lesz sztár. Lehetne is rögtön panaszkodni, hogy eleve miért az egy szám címe, hogy lélek és szív, amikor ez még egy Paulo Coelho-regény címének is nehezen menne el. Lehetne szomorkodni, hogy hiába indul az amúgy nem is igazán hosszú dal szambásan, ha a tizedik másodpercben kezdődő rap teljesen elrontja. Jó volna, ha a fúvósok többször szólalnának meg, és nem olyan lenne a szám, mintha egy másolat volna, amellyel megpróbálják imitálni az amerikai–nyugati trendeket. Közben a klipben látjuk a fiatalokat, amint sportolnak, és aranyos, aranyos ez, de senkinek nem jutott eszébe, hogy talán Brazíliát kellene mutatni, ha már Rióban lesz az olimpia? Panaszkodhatunk tehát, de hát a helyzet az, hogy az olimpiák nem is a zenéről szólnak. Szerencsére.

Gera Márton