Gonosz a zene mögött
XIU XIU PLAYS THE MUSIC OF TWIN PEAKS
Dúdoljuk a kisváros dallamát, érezzük a libabőrt, de ha azt mondják, hogy Angelo Badalamenti, akkor csak hosszas gondolkodás után jut eszünkbe, hogy ja, tényleg, ő szerezte a sorozat zenéjét. És még milyen zenét: nem is a Twin Peaks városát jelző tábla, nem is a furcsa tekintetek ragadtak meg igazán bennünk, hanem az a különös muzsika, amivel kezdődtek az epizódok… – GERA MÁRTON ÍRÁSA
XIU XIU PLAYS THE MUSIC OF TWIN PEAKS
Megtanultuk egy életre, hogy David Lynch-re jobb odafigyelni, és nem csak azért, mert a végén még megtudjuk, ki ölte meg Laura Palmert. Azért is, mert valamit nagyon tud a borzongatásról, tudja, hogy a gonosz ott lapul a város egyik szegletében, és ezt nem is akarja eltitkolni előlünk: ha megnézzük a Twin Peaks valamelyik epizódját, este azért mi is a hátunk mögé kukkantunk, mert hát mégis. Persze, a sorozat azóta kultikus, szokás idézgetni az idézgethető mondatokat, és most is el lehet töprengeni azon, hogy az igazi kincsek talán már a kilencvenes években is a tévében születtek.
Van egy jó és egy rossz hírem. A jó az, hogy a Twin Peaks jövőre folytatódik, és valószínűleg nem is lesznek nyugodt éjszakáink. A rossz az, hogy talán nem is David Lynch az igazi zseni, vagyis nyilván ő is zseni, de hasonló zseni Angelo Badalamenti, akire annyian biztosan nem emlékeznek, de hát ilyen a zeneszerzők sorsa. Dúdoljuk a kisváros dallamát, érezzük a libabőrt, de ha azt mondják, hogy Angelo Badalamenti, akkor csak hosszas gondolkodás után jut eszünkbe, hogy ja, tényleg, ő szerezte a sorozat zenéjét. És még milyen zenét: nem is a Twin Peaks városát jelző tábla, nem is a furcsa tekintetek ragadtak meg igazán bennünk, hanem az a különös muzsika, amivel kezdődtek az epizódok, az a káosz, ami annyira jóleső, de ha hosszasan hallgatjuk, még a végén elhisszük: a gyilkosok köztünk járnak. Angelo Badalamenti zenéje azóta a saját útját járja, elkezdjük fütyülni buszon és villamoson, és nálunk profibb előadók azzal lépnek ki a színpadra: mi a Twin Peaks zenéjét játsszuk.
Hogy egy jó hírt mondjak: a Xiu Xiu egészen jól csinálja az utóbbit. Persze, illik hozzájuk a téma, 2002-től játszanak zajokkal és zörejekkel, adnak elő számokat úgy, hogy szólnak a billentyűsök és az ütősök, de még inkább szólnak a különböző zavarónak szánt eszközök, amelyekről hamar kiderül, annyira nem is zavaróak. Ilyen maga a lemez is, az együttes használja Angelo Badalamenti alapját, de közben gondol is valamit arról, mi az a Twin Peaks, hogyan kell az emberre a frászt hozni.
Kezdődik az egész a Laura Palmer’s Theme-mel, szól a zongora, és megszólalnak olyan dolgok is, amelyekről hirtelen azt sem tudja az ember, mik is ezek. De hát nem is baj, a lényeg, hogy élvezzük. Aztán bemegyünk az éjszakába, halljuk a tenger és a szél sistergését a Nightsea Wind-ban, és az elnyújtott szólamokban. Néha megszólal egy hang, mint például a Fallingban, és nem olyan könnyű megérteni, ez miért is kellett ide. Kicsit idegen, kicsit azt a benyomást kelti, hogy a megfejthetetlenül hátborzongató hangok mögött van ember. Pedig talán nincs is, vagy ha igen, akkor az még rosszabb. Mert azt megtanultuk David Lynch-től és Angelo Badalamenti zenéjéből, hogy a gonosz itt van közöttünk. És fogalmunk sincs, ki az.
Gera Márton
