Zóna-képek, idézések…

HERMAN LEVENTE FESTMÉNYEI NYOMÁN

Nem más (ez) az örökkévalóság, mint a puszta ma; végtelen dolgok közvetlen és tiszta élvezete. – Lüktet a (szinte) platóni szöveghomály, mint gnosztikus elvek reménykeltő ereje által az idézet: „Aeternitas est merum hodie, est inmediata et lucida fruitio rerum infinitarium”.

El Kazovszkij (purgatóriumokon inneni) sivatagi mitológiában feloldódott, magányos kutya-vándor („tér-problematikai”) sziluettjeit tovább-csupaszító: Max Neumann eb-lényei „animációs” összefolyással jelennek meg interaktív „terepasztalomon”… –

Ébredezem:

A hajnalok lassan facsarják a festékes ruhát.
Gőz és ónos pára fröccsen a mohás falakra.
Horizontok kivetítve: hűs vásznakon dereng a Világ.
Lássák idegenek is, kifeszítve: amorf rímel az alakra…

Itt minden fojtottan zaklatott – s a fojtás monochromba oltatott.
Ismeretlen gép búg a tájban, kutak hörögnek és láposan habzó tócsák.
Távol-közeli túlvilág szűköl, hiéna-kutyák, sztyeppei ordasok…
Penészes, mocsár-zöld gyárak felől: zord hírnökök a beteges szirénák!

Vonagló vezetékek sisteregnek tompán. Rozsdás csövek, sikló-csonkok…
Hínár-lények, olajos gazok, ön-rángó öldök-zsinórok, nyúlványok…

Szeméttelepek szellemei, roncshalmazok démonai: kacatok között matatnak,
s arctalanul, fejetlenül is dünnyögve-kacagva: eszkábált tárgyakat, hordalékokat halmoznak kiüresedett sikátorokba, beomlott házakba, leégett malmokba – át:
az értelmetlenséggel, a monotóniával és a reménytelenséggel átitatott terek privát
(szubjektív-szelektív) szférájába…

Az élhetetlennek látszó élet-terek egyféle Zóna-tájak, ahol lerobbant atomreaktorok, acél-silók, romos fém-tárolók, olajkutak, beomlott bázisok, sőt: emlék-centrifugából kiáradó „játszóterek” találkozhatnak utópisztikus művésztelepekkel…
A bivaly-, tatu- és tapír-csontváz legelők: mágneses mezők. Időtlen delejezők.

Perifériák világa: ingatagon lebegő, nem-létekbe merülő horizontokkal.

Az idő-présekből a sivatagos lerakódásokra pergő foszlányok, a ragacsos festék- és iszap-foltok: mögöttes jelenetek kirajzolódásai, oázis-délibábok, elméleti jelenések a regresszív állapotok színterein. Igen, jelenések, akár a Paradogmák, a film-művészet egy-egy kép-kockájából vissza-visszatérő, idült és szent kísértetei…

Herman Levente bizonyos festményeinek dimenzióiban elidőzve, már-már közhelyként említhető Andrej Tarkovszkij Sztalker-atmoszférájának megidézése. Motívumaiban a film jeleneteire illő absztrahált utalások is tetten érhetőek…

A konkrét helyszíni meghatározások itt nem elsődlegesek (járhatunk akár Ukrajnában, Erdélyben, Transz-Hungáriában, Indusztriál-Mongóliában, Külső-Ulánbátorban vagy Belső-Levitániában), a lényeg: a pszichikai szenzibilitás útja, és a „stációkon” való egy-egy felmutatás (kifeszítés), az emberbőr-vásznak sejtelmes felmutatása.

A lepusztult pusztából is kinő valami, valami kinő…
Ipari romok derengő homálya: vemhesen vedlik a vénhedő Idő…

És korhadó életfa alatt, kötelet hurkol magára:
A kinyúlt nyakú jelenlét (fejetlen) ruhája…

———————————————-

Fölöttem nyúlánk, áldásra emelt
Karú fatörzsek s krétaköd,
Leroskadok, s a rőt avar befed,
Elbújtat gombái között.

Enyém e föld, e vétkes-védtelen,
És tőle mindent megkapok:
Hangyatürelmét adja énnekem,
S lelkét, mely csípős, mint a jód.
Bolyongásaimat bevégezem.

És gyökér-labirintusod
Mélyébe veszve végül meglelem,
Titánia, a trónusod.

(Arszenyij Tarkovszkij – Titánia, részlet, Baka István fordítása.)

Nagy Zopán