Vizuális desszert

KOVÁCS GÁBOR GYŰJTEMÉNY / MUNKÁCSYTÓL
TÓTH MENYHÉRTIG,
TORNYAI JÁNOS MÚZEUM

Igazi örömtárlat a vásárhelyi múzeum jelenlegi kiállítása, hiszen az ismeretlenül is ismerős 19. és 20. századi kvalitásos művekben való elmerülés kompakt szellemi élményt eredményez műkedvelőnek és szakmabélinek egyaránt.

A Tornyai János Múzeum és a KOGART együttműködéséből születő, évek óta tartó tárlatsorozat legfrissebb bemutatója Kovács Gábor műgyűjteményéből válogat, és szerencsére nem a „mindenből egy kicsit” ömlesztésével, hanem kifejezetten a vásárhelyi múzeum adottságaihoz igazodva, vagyis az anyagot jól tagolhatóan befogadni képes terem-együttes lehetőségeit szem előtt tartva. Ez azt eredményezi, hogy korszakok és iskolák, stíluscsoportok és egyéni pályák logikus egységekben, áttekinthetően rendeződtek.

A tárlat címe kijelöli a határokat Munkácsy és Tóth Menyhért között, ám a kiállítás nem iskolás időrendben, hanem „fordítva”, s ezáltal sokkal izgalmasabban vezet körbe az adott idősávban.  Nem számítva a földszinti fogadófalat, amely az itt kiemelt festményekkel kvázi főcímként sűríti az elkövetkező látnivalókat, az első termekben rögtön a 20-as és 30-as évek színgazdag, nagyvonalú modernizmusával szembesülünk. Vaszary varázslatosan könnyű kezű, bőséggel felvonultatott képei után (a tizennégy festmény kamaratárlatnak is beillik) a különleges tehetségű Kádár Béla kollekcióját szemlézhetjük. Ennyi képet egyszerre (konkrétan nyolcat) nem igen lehetett látni tőle eddig dél-alföldi galériákban, így most remek alkalom nyílik elmélyedni a festő leküzdendő kötöttségek nélküli tehetségében. Ő ugyanis nem végzett főiskolát, ezért nem kellett bejárnia azt a hosszú, felszabadító utat, amit kortársainak meg kellett tenniük ahhoz, hogy levetkőzzék a müncheni akadémia hűvös és konzervatív szabályrendszerét. Kádár az itthon gyökeret vert kubista és expresszív hatások helyett az álom-és emlékvilág Chagalléhoz hasonló líráját művelte, de nem a tíz évvel fiatalabb orosz kortársát utánozva, hanem tőle abszolút függetlenül.

Príma képeket sikerült megszereznie Kovács Gábornak („Valamilyen csoda folytán engem a remekművek megtalálnak” – nyilatkozta jó tíz évvel ezelőtt), s nem csak Kádártól, de Tóth Menyhérttől, Iványi Grünwadtól, Hollósytól, Vaszarytól és Kosztától is kerültek olyan művek a gyűjteményébe, amelyek az alkotók rutinszerűen ismert életművét meglepetésszerűen differenciálják.

Ennek köszönhetően a tárlat képei között tett felfedezések olykor kisebbfajta revelációval érnek fel. Például, hogy Hollósy, ha nem a magyar nemzeti festészet ideája lebeg a szeme előtt, elsőrangú modernistává válhatott volna (1916-os Tavasz című képe utal erre), hogy az elszigetelten, falusi magányában elbújva élő Tóth Menyhért senkiéhez nem hasonlítható víziós művészete nem csak itthon, de Európában is a legnagyobb magasságokhoz tartozik. Továbbá, hogy a tragikusan rövid életű Galimberti Sándor nem csak a magyar kubizmus egyik fix pontja, de a nagybányai festészetet megújítani tudó bátor kolorista is (Nagybányai bányászudvar), s hogy Iványi Grünwaldnak volt egy kevéssé ismert és kevéssé feltérképezett, festői eszközeiben „megkönnyebbült” kitérője a plein air és a neós korszaka, azaz Nagybánya és Kecskemét között – adja hírül a Firenzei táj.

És sorolhatnánk tovább, Koszta József nem” kosztás” Csónakok-ját megint élvezet látni (az ő újrafelfedezése két évvel ezelőtt történt ugyancsak e falak között nagy, gyűjteményi kiállítása alkalmával), s hasonlóan átütő élmény Fényes Adolf, a Nyolcak néhány tagja, vagy a hazai konstruktívak nem szokványos műveibe belefeledkezni.

Ismeretlenül is ismerős festmények, írtuk fentebb, s talán az eddigiekből kiderült, mit fed a kifejezés. A rutinos kiállításnéző képcédulák nélkül is azonosítani tudja az Egry-, Gulácsy-, vagy Rippl-Rónai-műveket, mert felismeri a festői nyelvet, ám egyidejűleg a felfedezés örömét is megkapja a ritkán, vagy eddig egyáltalán nem látott darabok révén. S ez nem csak a modernekre igaz, de Munkácsy virágcsendéletére, Batthyány Gyula városképére, s a naturalista tájképfestészetből már-már szimbolista irányba kilépő Spányi Béla naplementés pusztájára is.

A kiállítás 2016. július 31-ig tekinthető meg.

Ibos Éva