A formába öntött rajongás

LUDWIG MÚZEUM – SZENVEDÉLY. RAJONGÁS ÉS MŰVÉSZET

A berlini Künstlerhaus Bethanienből érkezett kiállítás a zárás előtt két nappal is nagy érdeklődésre tartott számot. Minden kiállított darab valamilyen módon a főként zenészek vagy zenekarok iránti lelkesedés kifejezése volt. Bár az egyes kiállítótermek nem követtek semmilyen direkt tematikát, csoportosításnak nyoma sem volt, úgy tűnt, az alkotások véletlenszerűen követik egymást, a tárlat bejárásával megfejthetőekké váltak a rajongói magatartás típusai, a zene és az előadók iránti elköteleződés kifejezésének formái.

Candice Breitz Emlékművek című fotósorozatában különböző zenekarok közönségének csoportképeit gyűjtötte össze, amelyek segítségével szembesülhettünk a rajongók különböző fajtáival. Míg egyesek pólójuk feliratával vagy tetoválásokkal teszik egyértelművé, ki a kedvencünk, addig mások megjelenésükkel is az imádott zenészre akarnak hasonlítani, némelyek egész színpadiasan, imitátor jelleggel. Rögtön a bejárattal szemben láthattuk Susanne Bürmer 50 000 000 nem tévedhet című videó installációját, amely koncertek közönségét és zenekarokra várakozókat mutat be, főként Beatles-rajongókat. A lelkes, üdvözlő tekintetek mellett hisztérikus, extázis állapotában síró, ordító arcokról készült felvételeket is láthatunk, minden egyes arckifejezés a „Láthatom őket élőben!”-élményt tükrözte. A felvételeken a rendőri jelenlét, a rácsok és a kordonok mélyítik a jelenség komolyságát.

Az extatikus rajongás megjelenítése Pipilotti Rist I’m not the Girl Who Misses Much című alkotása is, amelyben a művész látható, amint eltorzított, magas hangon, egyre gyorsítva énekli a műnek címet adó sort a Beatles Happiness is a War Gun című számából. A felvétel a hisztérikus rajongás mellett felidézi azt a jelenséget is, amikor kedvencünk számunkra éppen legkedvesebb dalát átszellemülten hallgatjuk meg újra és újra és újra.

A rajongás tárgyával való találkozás lehetőségére utal Sebastian Szary Backstage melankólia című fotósorozata. A képek a lehető legközelebb hozzák a sztárok közegét, azt a helyet, ahova dicsőség bejutni egy rövid ám annál mámorosabb időre. A szobák azonban az esemény utáni állapotot mutatják, a hírességeknek csak a nyomát láthatjuk üres üvegeket és egyéb szemetet. A különböző szobák berendezése azonos, dohányzó asztal, összecsukható székek vagy valamilyen műbőr ülőbútor. Ez az egyszerűség és egyformaság máris megfosztja a sztárok személyes tereit különleges, magasztos jellegüktől.

A rajongás, persze, a vallásokhoz hasonlóan létrehozhatja saját szentélyeit. Úgy gondolom, ilyen szentély jelleggel bírt például Massoud Graf-Hachempour Mandala című képe, amely a Roxy Music egykori billentyűsét, Brian Enót jeleníti meg a közönség előtt felkelő Holdhoz hasonlóan. Ilyen hatású a szlovén IRWIN fakeretes olajfestménye is, amely a hazájából származó kultikus zenekar, a Laibach egyik lemezborítójának másolata.

Ha már lemezborítók, érthető okokból nagy hangsúlyt kaptak a kiállításon. Láthattuk például a számtalan punk és underground zenekarral együtt dolgozó Raymond Pettibon letaglózó, tussal készült terveit, vagy Moritz Götze létező albumokhoz készült fiktív borítóit. A lemezek jelentősége abban áll, hogy egy rajongó számára egyes, főleg nehezen beszerezhető kiadások relikviának minősülnek. Ráadásul a rajongás gyakran párosul gyűjtőszenvedéllyel is. Pablo Garber Próbálj fel egy lemezt! című fotósorozatán arcuk elé helyezik az albumokat tulajdonosaik, mintha kedvenc dalaik egész énjüket határoznák meg.

A rajongó egy ritkább típusa jelent meg a Klaus Beyer-gyűjteményben. A Beatles-rajongó saját maga fordította le németre a zenekar dalait, majd azokat elő is adta. Azáltal, hogy többekhez eljuttatta a dalok tartalmát és üzenetét, Klaus maga is hírességgé vált. Bettina Ponsticki felvételén egy olyan metálost látunk, aki munkahelyén, egy matracgyárban csupán saját magának és egy macskának adja elő kedvenc dalait – viszont ő is sztár lehet azok számára, akik végignézik a kiállított matracon ülve a videoklipet.

Egy világsztár és a hagyományos művészet kapcsolata jelenik meg kínai sci-fi és opera történetét kutató Ming Wong Apocaliptic Pop Idol című alkotásában. David Bowie-ra a kabuki színház elemei ugyanúgy hatással voltak, mint az űrutazás témája, ezért kerülhetett Wong alkotásának középpontjába. A színház iránt érdeklődő Bowie hírneve ellenére sikertelenül próbál bejutni egy társulathoz. A film végén párhuzamosan láthatjuk a Heroes-t éneklő ikont és a tradicionális jelmezben és arcfestésben játszó színészek előadását, majd a nézők soraiban a műfaj iránt rajongó Bowie is feltűnik.

Az zene iránti elhivatottság egyes alkotásokon politikai jelentést is hordoz. Például Miguel Rotschild No bombardeen Buenos Aires-e szó szerint egy Charly Garcia-dal körül jött létre, bemutatva a rockzene és a háborúskodó, elnyomó hatalom örök ellentétét. A cenzúra elleni lázadást láthattuk Lucas Wahl burmai punkokról készült Boys Don’t Cry című fotósorozatában is. Christian Kirby Elfojtás – újrafásítás című összeállítása pedig kifejezetten annak az allegóriája, hogy a hatalom által letarolt kultúrát hogyan tudja majd újra benépesíteni a rockzene.

A Beatles után talán a legnagyobb őrületet kiváltó zenekar, a Depeche Mode saját falat, és saját „mozitermet” kapott, Jeremy Deller A Depeche Mode a hobbink (The Posters Came from the Walls) című dokumentumfilmjére ülhetett be a néző. A rendező dalszövegfordítókat, tematikus rendezvények résztvevőit, és rajongói klubok tagjait mutatta be. A szoba mellett látható több, a zenekarról készült rajzot, posztert, illetve szövegeket és albumborítókat is tartalmazó Burmeister-gyűjtemény egy határtalan gyűjtőszenvedélyt is megjelenít. A zenekar által használt szimbólumok sokszor utaltak a kommunista országok elnyomó módszereire, azonban az angol fiúk ezzel nem ideológiát, hanem inkább egy pop art-esztétikát kívántak kifejezésre juttatni. Nem lehet azonban kizárni, hogy ezek a jelképek, mint például a vörös hangtölcsér, hozzájárultak ahhoz, hogy a zenekar Magyarországon és több kelet-európai államban is hatalmas kultuszt váltott ki. Itt is megállja a helyét az az állítás, hogy ötvenmillió nem tévedhet.

A kiállítás a változatos alkotásokkal valójában a multimédia előtti korszak rajongói magatartásformáit volt hivatott szemléltetni. Bár napjainkra a színterek megváltoztak (az élő találkozást leszámítva minden elérhető az interneten, a személyes fanklubok Facebook csoportokká alakultak), a rajongó és a rajongás, mint jelenség nem sokat változott. David Bowie csodálójaként vagy „gyakorló” Mode-osként bármikor belefuthat az ember átszellemült közönségbe, szenvedélyes gyűjtőkbe, vagy hiteles és kevésbé hiteles imitátorokba is. Éppen ezért éreztem úgy, hogy a kiállítás rendkívül aktuális, talán sokunk számára mindennapos érzésekre reflektál, és azt is megtapasztalhattam, hogy bár a reakciók sokfélék, nem egyedi esetek. Legyen akár szolid akár feltűnő vagy szélsőséges – a rajongás emberi mivoltunk természetes velejárója, amely, mint minden más emberi érzés, alkotásra ösztönöz.

Wirt Letícia

Szenvedély. Rajongás és művészet, Ludwig Múzeum, 2016. április 16 – 2016. június 26. (Kurátor: Christoph Tannert)

_{Képek: http://www.ludwigmuseum.hu}