Demény Péter: A szenvedély ostora

Mindig is imádtam, de csak tegnap jöttem rá igazán, miért is.

Talán a focinak is köszönhetően, hogy mennyi bajuk van azoknak, akik szerint szurkolni szégyen, diktatúrapártolás, bunkóság. Miközben én is láttam a huligánokat a Deák téren, én is irtózom az „Azon bámul Európa, / hogy lesz…ott Ausztria” meg a románozó rigmusoktól, én is sejtem, hogy mekkora mellénye és szövege lesz egy vezető kis embernek a csapat eredményeinek köszönhetően.

Mégsem hiszem, hogy bűn lenne szurkolni, és főleg azt, hogy bűn lenne örülni. És mert a Brexit miatt újra akartam olvasni (már olvasom is) A tömegek lázadását, egyszercsak belém csapott. Azért szeretem Ortega y Gasset-et, mert minden kiábrándulását, csalódását, illúzióvesztését pedagógiába fordította. Nem legyintett, nem vonult el, nem vonta vissza minden egyes sorát, nem kezdett gúnyolódni. Vagy ha igen, mert sokszor mégis, akkor az olyan volt, mint az ostor, és ebből az ostorból kiderült, hogy szenvedéllyel közelített mindenhez. Az egész élethez és az egész világhoz, egész imádott Spanyolországához és spanyol népéhez. Ez is ritkaság ma már, bizonyos helyeken szégyen: büszkének lenni valamire, amit éppen azért szidunk átkozódva és fogcsikorgatva, mert büszkék vagyunk rá. Kötetei tele vannak olyan utalásokkal, mint hogy „az olvasó erre vonatkozó gondolataimat megtalálhatja…”, „az olvasó várja meg…” stb. Tudatosan törekedett arra, hogy folyamatosan sokakhoz szóljon, és ezt a szólást nem a demagógia fröcsögő nyálával tette, hanem az ész és a szenvedély fehérizzásában. Esze talán túl sokunknak is van, a szenvedélytől azonban irtózunk vagy mit csinálunk.

Nem lett jobb a világ attól, hogy ő ezt így gondolta. Meg kellett érnie a nácizmus és a kommunizmus térhódítását, emigrálnia a hazájából. De nem azért írt, mert a világ jobb lett, holott természetesen azért, hogy jobb legyen. Azért írt, mert folyamatosan hitt abban, nem mindegy, hogy ő ír vagy nem. Nem mindegy, hogy megírja-e vagy sem, mit gondol az új emberfajról, a tömegemberről, vagy arról, hogy az élet olyan, mint a hajótörött kapálózása a vízben, vagy arról, hogy a gondolkodás olyan, mint a vadászat, vagy arról, hogy a szerelem milyen. Egész életét rátette erre a hitre, ennek a hitnek szentelte, és ezzel nem gúnyolódott, holott sok minden mással. Az irónia mindig a távolodás markere, de nem lehet mindentől eltávolodni, hiszen bizonyos dolgokkal mégiscsak azonosulunk – ez az emberi mozzanat a gondolkodásunkban.

Ezért szerettem és szeretem, amellett, hogy világos a stílusa és képszerű, hogy élvezem, amikor a hülyékkel gúnyolódik, meg a sznobokkal és az álszentekkel. De azért rajongok érte, mert ha azt hallotta, jön a világvége, még ültetett egy csemetét a kertben. És azt hiszem, ilyen ültetős emberekre nagy szükségünk lenne, hogy valakiben hinni lehessen az ostobákkal, a gonoszokkal, a demagógokkal, a képmutatókkal szemben.