Tiszatájonline | 2016. június 26.

Siker és nyelvhasználat

BALÁZS F. ATTILA: VILLON NYAKKENDŐJE
Különös költője a kortárs magyar irodalomnak Balázs F. Attila, aki több rangos külföldi díj birtokosa, és akinek versei már legalább tucatnyi nyelven jelentek meg különféle antológiákban, sőt önálló kötetekben – a kortárs magyar irodalomban viszont talán nem ennyire sikeres és közismert szerzőről van szó. Az idei könyvheti listára felvett Villon nyakkendője című kötete kapcsán annak próbálok utánajárni, vajon milyen nyelvet működtetnek a kötet versei, s ezáltal milyen helyet foglalnak el a kortárs magyar irodalomban […]

Az Ünnepi Könyvhét apropóján induló friss és ropogós GYORSREAKCIÓ alrovatunk célja, hogy a megjelenése után minél gyorsabb reakciót kapjanak az olvasók a magyar könyvtermésről. Az általunk felkért kritikusok és szépírók írásaiból így reményeink szerint mozaikszerűen kirajzolódik a könyvpiac vállaltan szubjektív képe. A Tiszatáj Online természetesen a rovatban megjelent írásokra is vár reakciókat.

BALÁZS F. ATTILA: VILLON NYAKKENDŐJE

Különös költője a kortárs magyar irodalomnak Balázs F. Attila, aki több rangos külföldi díj (köztük 2012-ben a vancouveri World Poetry-díj, 2014-ben a Tudor Arghezi-életműdíj) birtokosa, és akinek versei már legalább tucatnyi (egészen pontosan tizenhat) nyelven jelentek meg különféle antológiákban, sőt önálló kötetekben (tizenkettőben!) – a kortárs magyar irodalomban viszont talán nem ennyire sikeres és közismert szerzőről van szó. Az idei könyvheti listára felvett Villon nyakkendője című kötete kapcsán annak próbálok utánajárni, vajon milyen nyelvet működtetnek a kötet versei, s ezáltal milyen helyet foglalnak el a kortárs magyar irodalomban, illetve minek köszönhető a külföldi műfordítók nagyfokú érdeklődése a költő versei iránt.

Az már a kötet első szövegeinek olvastán is egyértelművé válik, hogy a Villon nyakkendője versei olyan líraeszményt követnek és közvetítenek, amely könnyen felismerhető és azonosítható kódokat léptet működésbe. Szinte a kötet egészéről elmondható, hogy ezek a versek nem ijednek meg a szentimentális jelentésképzéstől, az ún. romantikázástól, nem riadnak vissza a közhelyektől, a nem túl mély filozofálgatástól, az archaizálástól, a slágerszerűségtől, a színpadiasságtól, a költői pózoktól, és tudatosan játszanak rá a transzcendens és metafizikai jelentésképzésre, mindezt gyakran a szerelmi vágy kontextusába helyezve.

Nézzük, miről van szó! Már a második vers címe is megakaszt: Fekete angyal. Az ilyen típusú verscímek valamikor a 19. század közepe táján terjedtek el az irodalomban, s azóta főleg a slágerek címeiben élnek tovább. Az ún. kísértetromantika klisérendszere és az irodalmias, művészies címadási technika a kötet több versében is megjelenik: Szépségvadászat, A nagy festő, Ujjaim között homokot pörgetek (sic!, nem inkább pergetek?, vagy még inkább: homok pereg ujjaim között), Gördülő kövek, Csend, Ima. Nem túl eredetiek a 20. századi francia nouveau romanra és a posztmodern irodalomelméletre rájátszó irodalmiaskodó címek sem: A vers önmagát írja, Vers vagyok neked csupán. Másrészt viszont az Elhajított kéz viszi a kő melegét nagyszerű, önmagában is megálló értékes mondatcím.

A kötet versei tudatosan vagy sem, de erőteljesen játszanak rá a közhelyekre, szinte a kötet egészét átszövi az ilyen típusú jelentésképzés. A már említett Fekete angyalnak már a felütése is a közhelyek nagy, semmitmondó, általános igazságait idézi: „kit elkapott valaha forgatag / tudja hogy az előrehaladás / egyszerre visszatérés is / folyton ugyanabba a pontba / helyzetbe / állapotba”. Néhány hasonló intonációjú sor a rengetegből: „mert a szavak tökéletlenek / és kevesekhez szólnak” (A nagy festő); „az emlékezet szétesett darabjai / megmozgatnak valamit bennem” (Ujjaim között homokot pörgetek); „a szerelem olyan, mint egy vers / az utolsó mely a költőben születik” (Töredék); „elszabadult csikó / a képzelet” (Gördülő kövek); „de a játék sosem ér véget / és nem lehet megismételni / semmit” (A játék).  Ez utóbbi idézetet érdemes egybeolvasni a felsorolás elején találhatóval, hiszen éppen egymás ellenkezőjét állítják: míg a Fekete angyal szerint létezik visszatérés az eredeti állapotba, addig A játék szerint nem megismételhető az eredeti állapot. De ugyanezekről a dolgokról elmondható éppen az ellenkezője is, ha megpróbáljuk kicserélni a szavakat: a játék mindig véget ér, és az előrehaladás sosem visszatérés. Nemcsak arról van szó, hogy kiüresedett, az állítás tétjét leromboló mondatok sorjáznak a kötetben, hanem arról is, hogy rengeteg az olyan sor, amelyet mintha már valahol, ha nem is épp szó szerint, de olvastunk volna – ha máshol nem, hát az emlékkönyvek lapjain: „ha az élet illúzió / a halál is az” (Műtét után).

További észrevétel, hogy a kortárs magyar irodalomban alig találkozni ennyire archaizáló névmáshasználattal, mint a kötetben. Az „aki” itt szinte mindig „ki”, az „amely” szinte csak „mely” lehet, és az „ahonnan” határozószó is „honnan”. Ez az archaizálás minden bizonnyal abban érdekelt, hogy felkeltse a líraiság kódját, és az olvasót a 19. századi nyelvhasználat és verseszmény ismerős eljárásainak segítségével ragadja meg.

Ugyanez a szerepe az eltúlzott romantikázásnak is: „a sziklahasadékba kapaszkodó / gyökér sem vesz tudomást / az őrült haláltáncról” (Fekete angyal); „az éjszaka puha árnyai közt” (Managua); „kék pillangók / szállnak szememből / a lombok mögött pityergő égre” (Vers vagyok neked csupán); „lefogod-e majd szemem / ha elszáll belőle a fény / pillangója?” (Kérdések).

Ez régieskedő-szentimentális, lektűrszerű versnyelv továbbá rengeteg transzcendens-metafizikai kifejezést mozgat, a kötet tele van a pillangókon túl angyalokkal, idővel, nappal, fénnyel, ördögivel, emlékezettel, istennel, képzelettel, örökkévalósággal, megbabonázással stb. A gond csak az, hogy éppen ez a túl könnyen megnevezett transzcendencia válik akadályává a valóban katartikus metafizikai jelentésképzésnek.

Mindezen túl azonban vannak eltalált sorok, sőt versek is a kötetben. Ilyen a Fityisz, ilyen a Fehér-fekete, a Lázadás és a Döntés, amelyekben a maszkszerűséget és az egyéni létezés meghasadtságát, magára maradottságát meggyőző nyelv közvetíti. Talán erre gondolt az utószót író Zalán Tibor, amikor „aszketikus leírások”-ra utal Balázs F. versei kapcsán. Néha egy-egy egészen kiváló sor tartja meg az egyébként szimpla (leírás)mondatokból vagy szentimentális lírai futamokból álló verset, mint például a már címként említett kedvenc sorom: „az elhajított kő viszi a kéz melegét / de sose tudod meg kinek / adja át / a leheletnyi energiát” (Elhajított kő viszi a kéz melegét).

Az talán az eddigiekből is kiderült, hogy a Villon nyakkendője versnyelve mintha nem lenne teljesen birtokában a kortárs magyar irodalomban létező lírai megszólalásmódoknak. Versei főként a 19. századi romantikus, maximum a nyugatos hagyomány versértésén szocializálódott olvasók elismerésére pályáznak, meglehet, tudatosan. Ez a költészeteszmény a líraiság jól ismert, de már elhasznált kódjainak újrahasznosítása által tulajdonképpen a sikerfaktor örök rejtélyének kérdését szegezi szembe nekünk. Vagyis az elemzett kötet versnyelve nem ad egyértelmű választ jelen sorok írójának arra, hogyan lett Balázs F. Attila költészete a kortárs magyar irodalom egyik legtöbbet fordított életműve.

Németh Zoltán

 

covers_384792Balázs F. Attila: Villon nyakkendője

Art Danubius, 2015.

147 oldal, 2100 forint