Rock/tér/idő című időszaki kiállításról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Rock/tér/idő című időszaki kiállítás
2016. 05. 05 – 2016. 06. 26
A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Kiállítók:
ÁDÁM Zoltán, BERNÁTH(Y) Sándor, BRÜCKNER János, CSISZÉR Zsuzsi, FELSMANN István, GÁLDI VINKÓ Andrea, Gruppo Tökmag, KARSAI Dániel, KOMORÓCZKY Tamás, KOSTIL Danila, NAGY Kriszta x-T, PITTMANN Zsófi, RAVASZ András, SARKADI Péter, SZABÓ Eszter Ágnes, UGLÁR Csaba, Ágnes von URAY, VÁRNAI Gyula, Zuzu-Vető

Deák Csillag: Föld alatti bázisok, avagy nincs füle a falnak

_{Mottó: Minden nemzedéknek a maga földalattiját}

A Kispál és a Borz bemutatkozó lemezén hallható: …jó, hogy vége a 80-as éveknek és nem jön újra el. Egy kiállítás erejéig visszajön a 80-as évek, felidéződik egy sosem volt világ, ami hivatalosan sosem volt elismerve, nem tartozott a mainstreamhez, föld alatt létezett. A sorsunk a pofánkra írva, egy városba temetve,/Miért ne? Miért ne? Miért ne halnék meg nevetve? (Európa Kiadó). Nevetve búcsúzunk egy külön világtól, amely az egyéniség fontosságát hangsúlyozta, annak tudatát alapozta meg. Egy hang a rádióból felolvassa a híreket/Egy hang a rádióból elhallgatja a lényeget (Kontroll Csoport). A Ludwig Múzeum a szó szoros értelmében teret  ad egy alternatív világnak, jelezve, érti, tudja, mindig a valós problémákra, jelenségekre kell reflektálni. A korábban betiltott dalok élnek, újjá születnek.

Végig járva a termeket, könnygázra fakadok. Mintha a Nagy Testvér szelleme bujkálna a termekben, mintha a mocskos idő térne vissza (Mocskos idők, szeretned kéne,/ a jövő itt van és sose lesz vége!/Mocskos idők a sarokba bújva!/ Helló baby, kezdjük újra!/- Európa Kiadó, Mocskos idők).

Visszatér meg nem is (Uglár Csaba Darabok Warhol Aczél-szériájából, 2010). Mitől is félnénk? Antoine és Désiré falra akasztva. Csak egy lemezborító. Dúdolok én, s mert fúj a szél/ Előre dőlök hát én is./ És ez a dal előre dől/ Énvelem együtt egy kissé./ – énekli Cseh Tamás, és nem bukik orra, természeti lény, sőt, indián. Ott a helyem mellette, én is indiánok leszek/vagyok, meglepődöm, Erdély Miklós az egyik fényképen kikötözve, számára ez bolondság és öröm egyszerre, itt ő egy igazi clown, szorongás nélkül, szabadon. És tükrünk szétszórt szilánkjait/ Shakespeare úr ragasztja, foltozza itt/

Mi itt állunk és a szánk nyitva van:/ – Hogy miket tud, ez a Sekszpír Viliam!/ (Cseh Tamás – Bereményi Géza: Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről).

Valamiféle reneszánsza van a 80-as évek underground zenéinek? A kárászéletű megasztárok világában, túl a popzenén is fontos kérdés az identitás megléte, hiánya, változása, a társadalmi csoportokba való beilleszkedés és csoportokhoz tartozás. A zene nem zene, a szöveg nem szöveg/Senki nem tudja, hogy jön vagy megy (URH). Ma is sokan fújják, nosztalgiából, a valahova tartozás érzése miatt. Maga a kiállítás nem nosztalgikus, tárgyilagosan járja körbe az underground zene korábbi helyzetét, a képzőművészetben megjelenő vonásait. Napjainkban ugyan a bárki érvényesülhet illúziója hat, de a tehetség hiánya hamar lelepleződik, bár ideig-órákig lehet valaki népszerű. És miként a múltban, most is a produkció számít, a mérce viszont egyértelműen nemzetközi, egyetemes (Gruppo Tökmag Kaiser Strasse, 2012, RAP, 2012). Nincsenek sorompók. Helyek vannak, szubkultúrák, diszkók, klubok, partik, ahol az összetartozás érzése a meghatározó, ahol megvalósítható a töredezett világ mozaikjainak összeillesztésének reménye munkál, és drog, extázis, ismétlés által egybe lehet látni a világot, amely ma is titokzatos, átláthatatlan és félelmetes tud lenni.

A kiállítás segíti a látogatót a tükör szétszórt szilánkjait összeilleszteni, és ez a kiállítás kurátorának, Készman Józsefnek és társainak köszönhető. A Rock/tér/idő című kiállítás a magyarországi képzőművészet és a magyar underground zene kapcsolatát vizsgálja. A popzene a vasfüggönyön is áthatolt, helyi variánsokat eredményezett. A kiállítás olyan műveket mutat be, amelyek idővel ikonná váltak, ill. későbbi létrejöttük ellenére ma is hordozzák az ikonhoz kapcsolható jegyeket (helyek, színterek, reflexiók, jellegzetes pozíciók felmutatásával, összevetésével). Hangsúlyozottan kezeli azt a történeti tényt, hogy az underground zenéje elválaszthatatlan a korszak képzőművészetétől. Sarkadi Péter Új EGO, 1981, EGO mozi, 1982, Champion, 1980 művei az egyént állítják a középpontba, ott és akkor, ahol nem lehetett a középpontban. Új normát állít, ami szembe megy a hivatalossal. Filmezhetünk a Sötétkamrában: Almási Tamás Sok húron pendülök, 1981, Kölyköd voltam, 1983, Bonta Zoltán Korkörkép, 1984, Szántó Tamás Subculture 4, 2014, A.E. Bizottság Jégkrémbalett, 1984.

A kiállítás címe utalás Xantus János Rocktérítő (1988) filmjére. Addig Magyarországon underground csoportról nem készítettek dokumentumfilmet. A vásznon életükről, helyzetükről, munkáról, családról beszéltek. Xantusnak sikerült be- és megmutatni a nagyközönségnek, hogy hogyan is élnek ezek az el nem fogadott és éppen csak megtűrt értelmiségiek, művészek. A kultúrának hősök kellenek – énekelte egykor Laca (feLugossy László). A kiállításon hősöket látni, legnagyobb küzdelmet nem a társadalom velük szemben táplált ellenszenvével vívták, hanem önmagukkal.

Ma az internet révén bárki népszerűvé válhat, a virtuális valóság olyan új körülmény, amely alapjaiban változtatja meg a rock/tér/idő-t. A kiállítás is jelzi, publikációs szabadság van, felszínre hozható a múlt, amire ki-ki másként emlékszik. Az ifjabb generációnak nincs személyes emléke a múltról, a Rock/tér/idő bevezetés a múltba, a múlt megismerése felé tett határozott lépés. Egyfajta emlékezés is, még inkább felmutatás, a rejtett és hivatalosan elfojtott pluralitás meglétének feltárása, bemutatása. Külön terem foglalkozik a gyűjteményekkel, a halhatatlanság nem csak képzelet, hanem valóság is (Artpool Művészeti Központ, Magyar Rádió – Hangarchívum, Budapest Music Center – Zenei Könyvtár, Rockmúzeum, Kosztics Attila magánarchívuma, Szőnyi Tamás magánarchívuma).

A Vágtázó Halottkémek Aláírhatatlan történelem című dalszöveg sorai: indulj már hé/ emberemlék/ önmagától/ gyulladó fény/ – vízió is egyben, semmi sem lezárt, a múlt is nyitott. A 80-as évek hangulatát híven tükröző punk/new wave inspirálta zenekarok lemezszerződéshez csak elvétve jutottak, így alakulhatott ki az a furcsa szubkultúra, hogy a koncerteken a közönség soraiban, kezdetleges eszközökkel rögzített kazetták ronggyá másolt kópiái keringtek a köztudatban. Igazi szamizdatok voltak ezek, melyek híven tükrözték a korszak “a falnak is füle van” szellemét (rockbazis.hu/364). Várnai Gyula A szajha útja (W.H.), 1999, hanginstallációja egyszerre misztikus és profán, sőt parafrázis is (William Hogart angol festő és rézmetsző képe – A szajha útja, 1732 – humoros és egyben társadalombíráló volt). Ravasz András A főnök megbolondult, 1997-2001, multimédia installációja is az értelmezést állítja a középpontba, mi történik a rock hatására. Nincs füle a falnak? És nem is volt?

Nézem a falat, szemben vannak egymással, az egyik falon a Hungaroton által, óriási példányszámban kiadott lemezek borítói, a másikon az underground happeningek plakátjai láthatóak (Talking Heads és a Tom Tom Club közös, 1982-es budapesti bulijának, az Einstürzende Neubauten ‘85-ös koncertjének, a sokaknak ismerős Balaton, Trabant, Bizottság, Európa Kiadó, Kontroll Csoport, Neurotic, Fölöspéldány,  URH együttesé stb.). Nincs füle a falnak, csak szeme. Szabó Eszter Ágnes Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval, 1999, Amikor Nagymamám, Zalai Imréné találkozott David Bowieval, 2016 művei tükörképek, az idő mozgását, az emlékezés hiányosságait, tévedéseit mutatja meg. Ágnes von Uray (Szépfalvi Ágnes) Saját hang, 2016 fatáblára rajzolt, festett sorozata a rockhoz való viszonyát átértelmezi, visszájára fordítja, átírja a képen látható jelenetet. A képaláírások kézzel-ceruzával a táblákra és a falra vannak írva. Kostil Danila Upside Down művét a földön fekve kell nézni, ahogy nem igen szokás nézni egy installációt. De ne érezzük magunkat elfekvőben!

Sarkadi Péter LSD, 1967 című műve közel ötven év távlatából is a jelent idézi meg. Az elhatárolódás a fősodortól ma is létezik, az egyediség, a szigetszerűség olyan szempont, amely nem csak érték, hanem érzés is. Mainstream és underground. Az első a fogyasztói társadalom szerves része, képviselői követik a divatot (zenében, öltözködésben stb.), a második kívül helyezi magát a fogyasztói társadalmon, a divat követése nem elsődleges szempont, az egyéniséget vállalja, az önkifejezést preferálja, ezzel létrehozza saját normáját, az alternatív normát (Nagy Kriszta x-T Testírás, 2005, 30 db fotóprint, változó méret), őszintén, szellemesen, bátran beszél a valóságról.

Karsai Dániel Unscarred (Strange love), 2014 műve a Ludwig Múzeum földszintjén, a lépcsőfordulóban látható, erőteljes alkotás, akár egy szuperhőst látnánk, akit szétvet az indulat, az erő, szétvet a zene iránti rajongása. Tépett, ragasztott figura, mozaikos, a rock erejét mutatja, erősebb a sziklánál, erősebb a halálnál.

Kölüs Lajos: Más ringót mi nem ismerünk?

Aktív a múlt, feltámad, eltörölhetetlen, sőt, kitörölhetetlen az emlékezetből. Művelői hetven fele járnak, hetvenkednek, mint Plautus Hetvenkedő katonája. Most jött el az ideje, hogy a hazai rock/metal  negyven éves múltjára nézzünk, felidézve az igazi slágereket? Most, amikor ismét van valamiféle nyugatellenesség?      A Ludwig Múzeum úgy nyúl a kényes témák után, hogy észre sem venni, a zene tényleg nem ismer határokat. Belül van, határon belül. Kevés magyar sláger ért el világsikert. Szomorú vasárnap, Európában Máthé Péter Elmegyek számát ’79-ben Sylvie Vartan tényleg elénekelte, Nicolas címmel, sikerrel.

Ki az, mi az a magyar dal? Miért nem olyan, mint a magyar citrom? Miért kell egy külön napon ünnepelnünk? Honnan erednek a gyökerei? Mit kellene tennie az államnak? – kérdik Presser Gábortól. Magyar dal az, ami magyarul szól, válaszolja a rock zenész. Lengyelországban például együtt énekelte a tömeg velünk a Ringasd el magadat. De jobbat mondok: Kubában is. Nem tudták, hogy miről szól. Mindkét országban az egymástól fényévnyire élő emberek valamiért a ringó szóra asszociáltak. Ezért aztán ringo-ringo felkiáltással követelték a dalt. Egy idő után már tudtuk, mit akarnak, de először fogalmunk sem volt. Tátott szájjal néztünk, hogy “mi lehet, jön a Ringo Starr?” Más ringót mi nem ismertünk… (24.hu/élet-stílus/2008/08/11)

A Ludwig Múzeumbeli kiállítás a Szenvedély, Rajongás és művészet, és a Rock/tér/idő a piacról is szól, miből lehetett és miből nem lehetett megélni. Karrier még csak-csak volt, vagy inkább lett, a zene underground jellege ellenére. Kultusz zene, kultusz sláger. Valamin kívül volt, a hivatalosságon kívül, föld alá kényszerítve (Uglár Csaba Darabok Warhol Aczél-szériájából, 2010). Alternatív zene, el nem ismert, vagy alig ismert, alig játszott, a rádióból és tv-ből kitiltott zene. Tilos zene, játssza a Tilos Rádió. Ha ezt a zenét választottad ifjúként, szembe kellett szállnod apáddal-anyáddal, a világgal. Sodródtál, lemaradtál, kimaradtál. Topis lettél, nagyhajú, gondtalan és erkölcsös, a korrupciót szépen kivédted. Nem adtál rá alkalmat, hogy megkörnyékezzenek. Nem Záray-Vámos párost hallottad, ha össze is csendült két pohár. Peregtek a homokszemek, nem ültél magányosan, egyedül a szobádban. Mentél, ahova kellett, vidékre, Budapestre, klubokba, ahol az underground zene szólt vagy szólhatott (Csiszér Zsuzsi All We Needs IS Love, 2016, részlet).

Vándorhatás ez, a nyugati régió utóhatása, behatása, az amerikaival együtt. Zabhegyező, olvastad egyszer, meg Kerouac Útonja, ott volt Woodstock 1969-ben, Janis Joplin, ami már nem rock. Elvis Presley is rock, slágerekkel.  Boby Solo még búgta a hatvanas években Egy könnycsepp az arcon (Una lacrima sul viso, 1964, San Remói- fesztivál). Igen, most is lehet néhányunk szemében egy-egy könnycsepp, hiszen itt a fiatalságunkról is szó van (Sarkadi Péter LSD, 1967), piac ide, piac oda. Az eszmélésről, hogy valami nincs elismerve, attól még szerethetjük, azonosulhatunk vele, sőt, nem tudunk nem azonosulni vele.   Bőrünkre megy (Nagy Kriszta x-T Testírás, 2005), vállaljuk, nem tagadjuk meg. Ütnek a rendőrök, talán vernek is, kiszorítanak valahonnan, zaklatnak. Bírjuk, nem engedünk, a mienk, magyar. Lehet, hogy másolt, után érzett, de magyarul szól, a nyelvünkön, értjük, érteni akarjuk. Nemzetközi trendek törtek át határokat. A kiállítás fő motívuma az emlékezés, retro, szilánkos (Ágnes von Uray Saját hang, 2016), kicsiny, szerethető, mert a mienk, és nem a másé. Nehéz nem észrevenni a másolást, már-már a majmolást, de a pózok (Fenyő Miklós) iróniát és ürességet is jelentettek, azaz formát, tartalom nélkül. A forma ma is működik, eladható, és el is adják, mert megveszik. A Ludwig kiállítás szegmensei jól artikuláltak, egységesítenek, összefognak különálló dolgokat is, mert felfedeztetik velünk az összefüggéseket, vezetik a szemünket, vegyük észre, itt nem véletlenről van szó, hanem belső vonulatról, belső tartásról és világra jövő művészetről. A halmazok egy irányba vezetik a nézőt, átláthatóvá teszik az átláthatatlan világot, a tiltott és titkos világot.

Borító követ borítót, fénykép fényképet (Cseh Tamás indiánosdija, Erdély Miklóssal), bizonyítja, a humor sem veszett ki a zenészekből, inkább lettek indiánok, mint kék vagy piros nyakkendős úttörők. Timur és csapata álarcot öltött, Gajdar mehetett a fenébe, helyette jött Cooper indiánja, a rézbőrűek világa, a kirekesztetteké, az elnyomottak világa. Szubkultúrát látunk és alternatív csoportokat, zenészeket. Európában a Beatles zenéjében ott az életforma-forradalom, a tömegkultúra (munkások), valamint a válságos helyzetbe került magas kultúra nosztalgiája, hogy vagyunk és leszünk valakik (Hajas Tibor Öndivatbemutató, 1976). Magyarországon is a lenni igyekvés dominál, nem veszhetünk el, érünk valamit. Érdekes módon az egyenlőség eszméje így tört utat magának, ezek a szubkultúrák éltek, egymás mellett, egy időben és egy térben.

Önmagunkra ismerhetünk, emészthetjük, amit látunk és láttunk. Ott vagyunk a borítókon, a hangszerekben, a látványban (Gruppo Tökmag RAP, 2012), a képben, a színben, a hetvenes, nyolcvanas évek hazai underground zenei életének képzőművészeti tárgyaiban (Sarkadi Péter Új EGO, 1981).  Lemezborítók, plakátok és más alkotások zenészekről, esetenként maguktól a zenészektől. Ez a popkultúra része. Miként a másik kiállítás: Szenvedély. Rajongás és művészet címmel, a Berlinből érkezett anyagot mutatja be, a rálátásunkat mélyíti, segíti, valójában mi is történt a hetvenes-nyolcvanas évek zenéjében.

Az URH Ismeretlen katona dalának szövegéből idézem: Tükrödben árnyék, az árnyékod tükröző folt/ Középen ott állsz, és érzed, hogy fordítva volt/ Belépsz a tükörbe, megint egy ördögi kör/ Nincs helyed, valaki mégis a helyedre tör/. Fordítva volt? Más ringót is ismerünk? Most a Ludwig az éllovas, talál és keres, hogy közelebb vigye látogatóit a múlthoz, a széles körben ismeretlenhez. Felfedezés ez a kiállítás, a fiataloknak, akik még akkor nem éltek, ha éltek is, kicsinyek voltak. A szabadság is a föld alá kényszerült, kivirágzott, ha ez a virág inkább volt kutyatejnek mondható, mint búzavirágnak. Magyar virág volt, és nem magyar citrom. Ha a Metró azt is énekelte: Citrom és banán.