Rozmaring költővel Szomorú országban

PETŐCZ ANDRÁS KÖTETBEMUTATÓJA

Új könyvheti és irodalmi helyszínt avatott június 9-én 18 órakor a Tiszatáj folyóirat és könyvkiadó, mikor új és megújult szerkesztőségében először adott helyt irodalmi rendezvénynek, jelesül a Tiszatáj régi szerzője, Petőcz András költői estjének. A szerzőt Kovács Krisztina irodalomtörténész kérdezte legújabb, az idei Könyvfesztiválra, a Tiszatáj Kiadó gondozásában napvilágot látott verskötete, A megvénhedt Isten kapcsán. Mindazok, akik megtisztelték érdeklődésükkel Petőcz András könyvbemutatóját, a költőtől jelképes ajándékként szinte tételes bevezetést, jól használható segédletet kaptak nemcsak legújabb verseinek olvasásához, de mindenkori költészet-elképzelésének, költői világának megértéséhez is. A megvénhedt Isten újabb verseiről, valamint a műveket létrehívó szándékokról és inspirációkról szólva Petőcz kendőzetlen őszinteséggel, egyben az alkotás titkát nem érintő visszafogottsággal beszélt megihlető mesterekről (a Károli-Biblia fantasztikus irodalmi teljesítményéről, Arany János kurzivált versrészleteiről, Ady nagybetűiről, Kassák ritmikájáról, Pilinszky bármikor idézhető sorairól), a szavak aurájáról, az ismétlés versbeli szerepéről és művészi pályaválasztása egyszerre komolyan vehető és tréfás geneziséről is. A beszélgetőtárs, Kovács Krisztina kezdőkérdésére, mely a kötetben körvonalazódó világ, „Szomorú ország” szociológiailag hangsúlyos megképződése kapcsán az utóbbi időszak magyar lírai gondolkodásában újra polgárjogot nyert közéleti hagyomány érvényesülését firtatta, Petőcz versei kisvilágainak, képzetes struktúráinak nyelvi-esztétikai természetéről közölt érzékletes részleteket. Közérthető vallomása szerint úgy tekint a létrejövő mű keletkező közegére, mint magát elzáró és készen álló tartalmait a kimondás számára tartalékoló külön tér lehetőségére. Hogy még jobban megérthessük líraalkotó metódusa lényegét, Petőcz „csodálatos” közvetítőt választott: a szovjet ifjúsági könyvíró, Noszov Nemtudomká-jának a Picurkák országában végbement kalandjai és a rá legnagyobb hatást tevő ottani epizód, a költő Rozmaring feltűnésének, versszava kivételes mesebeli jelentőségének hasonlatát hívta segítségül, hogy a vers hajdani és mai hatalmára, vágyott-elért helyzetére rávilágítson. Azért is tekinthetjük beszédes választásnak és a hosszas esztétikai (ön)artikuláció minden tetténél érthetőbb gesztusnak a költő feleletét, mert költészete egyik mozgatórugója, ahogyan azt az este további megnyilatkozásaiból leszűrhetjük, éppen a dolgok mágikus megnevezésére szerződött szó „kitalálása”, a dolgok definiálására vállalkozó ész fáradságát nélkülöző metafora megalkotása. Vagyis Petőcz valójában a vers mesevilágát építi mindig, még akkor is, ha e világ, legalábbis költészete mostani állása szerint a rossz közérzet különféle szimbolikus alakzataival, megfáradt és hazug honfitársakkal, a Szomorúság országának polgáraival vagy a megváltás további munkálataitól végletesen elesett, lecsúszott és hajléktalanná lett Isten figurájával és más lényekkel van benépesítve. Az új kötet verseiben is bámulatos változatosságban „tenyésző” nevek – a szó valódi értelmében vett megnevezések – Isten nevének kimerített-kimeríthetetlen formulájától az Egészen Kicsi Kis Létező magán-alakjáig szállítják azt a poétikai energiát, mely a Petőcz-verset mindig is mozgásban, hogy ne mondjuk, életben tartotta. Az este fontos kérdése, megjegyzése vonatkozott Kovács Krisztina részéről a művek rendhagyó modernségére, az értékek átértékelésében élen járó modern (kultúr)korszak állandó meghaladásban és rombolásban testet öltő teljesítményének felismerésére és átélésére, a költői mű itteni dezillúziós jellegére és minden olcsó biztatást elutasító (le)hangoltságára. Petőcz, aki korábban magát egy pesszimizmus nélküli egzisztencializmus gyermekének, „neo-egzisztencialistának” titulálta, tudományos tényekre hivatkozva, az ún. kisnyelveknek és -kultúráknak egy egyesítő globális rendszerbe való felszívódásának folyamatát értékelve, hangot adott annak a fenyegetettség-érzésnek, melyet például Bennszülött-versei zárt ismeretkört tematizáló soraiban is megjelenít, feszélyező módon átélhetővé tesz. Miközben nyilvánvalóak a verset, a magyar verset érintő jelenkori veszélyek, részben külső, részben önsorsrontó fenyegetések, Petőcz, beszédével és élő példájával is üdítő módon kínál felold(oz)ást a romlást mindenre kiterjesztő, apokaliptikus szemlélet és velejáró nosztalgia hatásai alól. Hogy a múltba révedő elégikusság mindenkori és részint jogos vonzása helyett mi determinálja ezt a költészetet a legjelenebb jelenben való részvételre, bekapcsolódásra? A szerző válaszai értelmében a vers folyamatos és konkrét kihívása, kísérlete, mely sokkal többet köszönhet „a szöveg önszervező erejének”, mint a világról meghozott előzetes ítéleteknek vagy nagyívű megfigyeléseknek. A Bibliát sokféleképpen és sokértelműen megidéző kötet kapcsán a szerző kereszténységhez való viszonyát az érdeklődés középpontjába emelő kérdés, majd a rá adott válasz újfent javaslatot tett e versvilág fegyelmező jelen-tudatának felismerésére: ennek értelmében a biblikus megszólalás stilisztikai mintája, retorikai vivőereje éppúgy továbbmondásra, továbbgondolásra késztet(het), mint az örök parancsok (Petőcz a „Ne ölj!” parancsolatát emlegeti) elevensége. A vers, a költő vallomása szerint, egyformán keletkezhet egy magában zakatoló sor gondolatritmusos folytatásából („Szomorú ország szomorú polgára vagyok”), egy hétköznapi élettény transzponálásából (ld. az Apa halálát elbeszélő, az est során felolvasott Másnap-ot), vagy az „Istennek tetsző dolgok” természetén való töprengésből. Az este tanulsága, ha mégis közös nevezőre hozzuk Petőcz sok irányba elindító, de semmilyen értelmezési útra nem parancsoló, s éppen ettől szimpatikus kijelentéseit, hasonló lehetne, mint magáé az elemzett köteté, A megvénhedt istené. Az ottani versek szorgosan dokumentáló, a lét nyomasztó napjainak lejegyzésére szerződött beszélője ugyanis ugyanaz a személy, aki – minden jogos borúlátás dacára – rendre megbontja és kiszélesíti a vers képzetes teteje fölötti mennyezetet, fényforrásokat, mesterséges vagy természetes szó-keltetőket keresve. Igen, ahogyan mindig is tudtuk, „az emberiség kollektív emlékezetének krónikása” ő, számlálhatatlan emberi teher elszenvedője, de Rozmaring, a költő is, aki a kimondás mindenkori biztatását szállítja. Ezt a vers számára és számunkra, „Picurkák” számára, „picurkát” sem mellőzhető reményt.

Tóth Ákos

Petőcz András könyvheti estje

Tiszatáj Szalon, 2016. június 9.