Szombat, Budapest

Számtalan írás utal arra ez ehhez hasonlóak közül, hogy a Könyvhét összeköt, de úgysem tudom Tóth-Czifra Julcsinál szebben vagy Nagy Gabriellánál megrendítőbben összefoglalni e kötések szépségét és mélységét. Mentségemre szolgáljon, a szombati nap megnyitókban, s így a katarzis lehetőségeiben is szegényebb: hogy csak pár aprócska ünneprontványt soroljak, a nap jelentős részében vigasztalhatatlanul szakad az eső, kevés emlékezeteset ígérnek a pódiumbeszélgetések, az árak pedig időnként a kedvezményekkel együtt is meghaladják a tárcám vastagságát. Emiatt Bartók Imrét és Gyáni Gábort egyaránt kénytelen vagyok a pultoknál hagyni, pedig mind a Láttam a ködnek országát, mind A történelem mint emlék(mű) igencsak vonz. Hát hallott-e már valaki olyat, hogy az apokaliptikus könyvpiaci hangulatban a kiadók a kisállatgótikára (az meg mi lehet?) fanyalodnak? És van-e izgalmasabb annál, ha valaki nem csak (és nem elsősorban) arra kíváncsi, hogy mi történt (az úgyis kideríthetetlen) egy adott történelmi fordulóponton, hanem arra is, miért, milyen stratégiák mentén emlékszünk rá pont úgy, ahogy? Bartók írásművészetéből (mondjuk a Fémből) és Gyáni kutatásaiból (pl. Az elveszíthető múltból) egyaránt organikusan következnek e kötetek, de velük majd csak később ismerkedek meg. Amit ugyanakkor e könyveken időlegesen megspórolok, gyorsan és  gondolkodás nélkül el is szórom: tegnap egy Turi Marci-kötetet vettem 3000-ért (ennél persze ez a kiváló, orosz irodalmat boncolgató kritikakötet jóval olcsóbb, és van belőle valahol félrerakva nekem egy recipéldány, de a JAK standjánál egy ideje rendre megszáll a szolidaritás szelleme – tavaly egy kitűzőt vettem egy ezresért, a pultnál álló Szenderák Bence majdnem fejreállt meglepetésében – és most minden eddiginél jobban biztatnék hasonlóra mindenkit: ne szavakkal, pénzzel segítsen, amíg még lehet), ma meg egy Purosz Leonidaszt ezerért (ez természetesen potom összeg, viszont erről a kötetről épp ezeken a hasábokon írok majd nemsokára; csakhogy ami a pazarlást illeti, egyetlen fiatalíró-szervezet sem maradhat ki a szórásomból); hogy pedig irracionalitásomat megkoronázzam, nem egyszer, de kétszer fizetem ki ugyanazt a kör italt egy közeli (és természetesen könyvkiadási témájú) megbeszélés után – erre pedig csak akkor jövök rá, mikor a jattolásnál déja vum támad.

Egy, a fentihez hasonló bevásárlólista ugyanakkor csak akkor izgalmas, ha interaktív, vagyis ha másokéba is belenézhetünk. A héten öt eseményen moderáltam, az Írókölcsönző keretein belül ellátogattunk Szvoren Edinával Pápára, Békésre és a szomszéd utcába (jó kis túrák voltak!), pénteken meg a FISZ és a Jelenkor közös világirodalmi sorozatának köteteit mutattuk be Kertes Gáborral és Vörös Istvánnal. Talán nem árulok el nagy meglepetést – eléggé elfáradtam. Ilyen körülmények között a szombatot a szervezetlen szétesés ünnepévé nevezem ki: egyetlen célom a boldog lézengés a pavilonok között. Kezdetben, míg a nap egyetlen megbeszélését próbáljuk összehozni Kollár Árpival, Izsó Zitával és Lesi Zolival, úgy érzem magam, mintha az isonzói csatát játszanánk újra, annyira meg kell küzdenünk minden milliméternyi előrejutásért, hogy végül elérjünk a sarokig; minden pavilon mögül rég nem látott barátok, ismerősök lesnek ránk. Aztán lemegy a megbeszélés (ugye, rendesen, kétszer is kifizetem a számlát), és az ismerősökkel való találkozások katonai próbatételek helyett azzá válnak, amiknek lenniük kell: a Könyvhétben való feloldódás alapvető kritériumaivá. Mert az már pénteken kiderült, hogy ha az ember kicsit elmerül a beszélgetésben Csehy Zolival, Dornbach Máriával, Ayhan Gökhannal, etc., abból minden lesz, csak racionális cselekvés nem. Mert hát tegyük a kezünk a szívünkre: van-e annak értelme, hogy az ember az egyre jobban szakadó esőben sem húzódik be valami szárazabb zugba, mert akkor meg kéne szakítania a felvidéki értelmiséggel folytatott pletykálkodás oly ritka lehetőségét? És olyan menő dolog-e jótékonykodni a JAK-kal, ha aztán az ember annyira belebonyolódik a bámészkodásba és csevegésbe, hogy húsz méterrel odébb azt veszi észre, hogy a kezében maradt az ArtPop legújabb kötete, pedig nem fizetett érte? (Minden rosszban van valami jó: így a napi sport részét képzi, hogy önmagam hülyeségén meglepődve futva viszem vissza.) Hát persze hogy nem – de minden méteren barátokra találni, mindenkivel megosztható a legújabb megjelenés, olvasmányélmény, szimpátia és antipátia – és akármennyire is hiszek kritikusként pályatársaim munkájának befolyásoló erejében, a „Te, és ez jó?” „Fú, figyelj, kurvajó!” jellegű párbeszédek, a személyes lelkesedés legalább annyira képesek befolyásolni vásárlásaimat, mint kedvenc kritikusaim kimunkált érvelései.

Így folyik ez egy ideig, Nyerges Gábor Ádám megpróbál rábeszélni arra, hogy avanzsáljak lírakritikussá Stolcz Ádám kötetének erejéig, Lengyel Imre Zsolttól megtudom, milyen is a „rendes” könyv (az, ami nem az 500 forintos pakkokból származik), Görföl Balázst pedig nagy nehezen eleresztjük, hogy kielégíthesse a Gadamer-könyvére áhítozó, várhatóan kígyózó tömegeket. Aztán elered az eső, és a Margó Fesztivál és a JAK Piknik melletti legfontosabb párhuzamos esemény, a labdarúgó Európa-bajnokság napi adagja is kezdetét veszi. Kollár Árpi ígéri, este kivetítőn lehet majd nézni az angol-oroszt, én pedig – ha már Könyvhét – az esti események tükrében, két, a marseille-i Vélodrome-ba szóló jeggyel a zsebemben, összeszorult szívvel ajánlom a két válogatott drukkereinek Nick Hornby klasszikusát. Az a címe, Hogyan legyünk jók?

Zelei Dávid