Szunyogh Szabolcs: Bringaút a holdra

KÖNYVAJÁNLÓ

Minden tiszteletem a magas irodalomé (ha hordanék kalapot, most megemelném), de még a legkifinomultabb ízlésű olvasóval is előfordul, hogy nem akar se megrendülni, se megtisztulni, csak úgy, olvasgatni szeretne.

Anyám olyankor mindig azt mondta:

– Kisfiam, adjál már valami betűt….

A „betű” sokféle lehetett. Tudományos ismeretterjesztő dolgozat, izgalmas krimi, jól megcsinált bestseller, keresztrejtvény, képes újság – szinte bármi, amivel az ember eltölthet egy lyukas órát, mondjuk, amíg a fogorvosi rendelőben várakozik, vonaton utazik, vagy elücsörög egy padon…

Anyám még ahhoz a generációhoz tartozott, amelyik szeretett olvasni. Nem csak azért, hogy okosodjon, vagy az olvasottak hatására „jobb emberré váljon”, hanem azért, mert olvasni eleve jó. (Jobb, mint mosogatni, például.) Az ember felüt egy oldalt, ami tele van apróbb-nagyobb fekete jelekkel, és azok a jelek az emberben szavakká, mondatokká, gondolatokká változnak, és az ember örül ennek.

A tartalom, úgymond, csak ráadás erre az örömre.

Persze nem egészen mindegy, milyen a ráadás.

Hogy milyen a szöveg.

Mert a legjobb szándékú, felemelőnek, bölcsnek, művészinek, satöbbinek szánt mondandó szövege is lehet ócska, ritmustalan, rosszul fogalmazott, pongyola vagy borzalmasan túlírt, cirkalmas, bosszantó, unalmas… És a látszólag semmitmondó apróságokról fecsegő oldalak is lehetnek lebilincselők, magával ragadóak, isten bocsássa meg: szórakoztatóak…

A magas irodalom fölső polcairól, persze, lesújtó pillantással néznek le a súlyos életművek a szórakoztató irodalomra, pedig odalent – akár a polc alatt is – olyan könyvek hevernek, mint a Svejk vagy a Karinthy összes, és hosszan sorolhatnám még, oldalakon keresztül, a lenézett szerzőket és címeket Mark Twain-től a Huszonkettes csapdáján át Tersánszky Józsi Jenőig….

Nálunk a művelt kisközönség más nemzetek fiainál és leányainál jóval megvetőbb véleménnyel sújtja azokat a könyveket, amelyen amelyek nem a lét vagy éppen a nemzet nagy kérdéseivel foglalkoznak, nincs erkölcsnevelő vagy léleknemesítő céljuk, pedig nem egy olyan van ezek közt, amelynek lapozgatása közben az olvasó úgy érzi, személy szerint neki szánta sorait az író, mintha jó ismerőse, netán barátja volna…

És az egyenesen fincsi.

Hogy az embernek  van olyan barátja, akiről nem is tudott addig.

Ilyen fincsi „betűt” szeretnék most ajánlani az ünnepi könyvhét kínálatából.

Szunyogh Szabolcs Bringaút a holdra című, karcsú kötetéről van szó. A „főhős” (maga a szerző) látszólag a biciklizésről szövegel benne. No hát, mi érdekes lehet azon, hogy valaki bringázik, bicajozik, teker, jön-megy – főleg a körömhegynyi Margit-szigeten?

Hát, kérem tisztelettel, a könyv letehetetlen.

Bumfordian bájos, üdítő, tiszta – olyan Ringelhuth-bácsis.

(Ringelhuth bácsi Erik Kästner Május 35 című regényében lakik, ott van neki egy ruhásszekrénye, amelynek hátoldala a Csendes Óceánra nyílik.)

Az öregedő hobbi-kerékpáros itt teker köztünk, a mai Magyarországon, ahol bőven volna miről társalognunk a biciklizésen kívül, és ő mégis a cangájáról dumál, mintha tájékozatlan, vagy bolond volna.

Pedig nem az!

Az örömről beszél. És arról a fáradságos, elszánt, olykor gyötrelmes igyekezetről, amellyel kicsikarhatjuk a környezetünkből és önmagunkból azt az érzést, ami nélkül semmit nem ér az egész.

Derűsnek lenni nálunk, persze, nem könnyű, még akkor se, ha tudjuk, hogy Magyarország jobban teljesít, és hogy jól védett határainkon nem fognak holmi cudar terroristák csak úgy átbiciklizni.

Tudjuk, amit tudunk.

És Szunyogh Szabolcs tudja, hogy mi tudjuk.

Mégse sopánkodik, nem esik kétségbe.

Ha nagyon elege van, fogja magát, és biciklire ül.

Vagy ír egy ilyen könyvet.

Olvassák el!

Megéri.

Horváth Péter

_{Noran Libro Kiadó}

_{Budapest, 2016}

_{128 oldal, 2400 Ft}