Az irodalomtörténet instabilitása, avagy: mindenki azt lát, amit lát

SZAJBÉLY MIHÁLY:
A HOMOKVÁRÉPÍTÉS ÖRÖME

Szajbély Mihály fő kutatási területe a XIX. századi (klasszikus) magyar irodalom, mely területhez szinte a kezdetektől hozzákapcsolódik még Csáth Géza életének és műveinek terrénuma, naplóinak kiadási munkálatai is. Szajbély emellett behatóan foglalkozik az irodalom médiatudományi megközelítésének kérdéseivel és figyelemmel kíséri a kortárs magyar irodalmat, különös tekintettel a vajdasági szerzők műveire. Aki régóta ismeri munkásságát, semmi meglepőt sem talál abban, hogy A homokvárépítés öröme című új tanulmánykötetében olyan szerzők kerülnek egymás mellé, mint Jókai, Kemény, Danilo Kiš, Tolnai, Asbóth, Csáth, Eötvös József, Darvasi, Ottlik, Bodor Ádám.

„A múltról szóló elbeszélések … ideiglenes, törékeny és tünékeny formák.” – írja könyvének bevezetőjében a szerző mintegy magyarázva saját irodalomtörténészi tevékenységére alkalmazott címbeli metaforát. Kérdés azonban, hogy valóban a múltról beszél-e, aki az általa itt és most olvasott szövegekről beszél?

A fenti névsor első pillantásra talán heterogénnek tűnik, a kötetet végigolvasva azonban azt tapasztaljuk, hogy az egyes elemzések szervesen, szinte magától értetődő természetességgel kapcsolódnak egymáshoz a kötet egészében következetesen alkalmazott, kiérlelt és önálló szemléletté formált elméleti megfontolásoknak köszönhetően, melyek közül Luhmann rendszer-elmélete a legmeghatározóbb.  E szemléleti koherencia teszi lehetővé, hogy akár az egymástól olyan nagyon távolinak tűnő világokat is, mint Wim Wenders Berlin fölött az ég című filmjének városa és Asbóth János Álmok álmodója című regényének Velencéje, meggyőzően legyen képes összekapcsolni. A kötet kohéziójának másik biztosítéka az írások személyes hangszerelése, amely közelebb áll az általa tárgyalt írók stílusához, mint a luhmanni teoretikus nyelvhez vagy más, a könyvben hivatkozott kortárs irodalom- és társadalomelméletek formalizált nyelvhasználatához. Szajbély egyszerre érvényesíti a művek eredeti kontextusának vizsgálatát a mai olvasó nézőpontjával (a kötet terminológiájával élve a kontextuális olvasatot a kanonikussal), és rendkívül érzékeny arra is, hogy választott szerzői maguk hogyan olvasnak vagy hogyan olvastak. Nem csak a tudományos szakirodalom által felvetett problémákat vizsgálja meg gyakran meghökkentően újszerű nézőpontból, nem csak más médiumok, például az auditív, a képi vagy performatív kifejezésformák szempontjából tárja fel az irodalom médiumának lehetőségeit és sajátosságait, hanem az is érdekli, ahogyan ez a médium önmagára reflektál.  A kötet egyik legélvezetesebb darabja a Lám megmondtam: perverzió című tanulmány, ahol Szajbély Csáth Géza Jókai-értelmezését, (voltaképpen egyik zseniális kis jegyzetét)  veszi fontolóra: „Jókainak irtózatos perverz ötletei (Dekameron) voltak néha – sőt ezekben utazott. De annyira romantikusan tálalta fel, hogy mielőtt valaki megbotránkozhatott volna rajta – már előbb sírnia kellett.” Szajbély ennek nyomán először is értelmezi Csáth perverzió-fogalmát és aztán félretologatja Jókai romantikus kulisszáit, hogy föltárhassa mögöttük a modern ember lélektani útvesztőit. Hogy aztán a következő tanulmányban már maga is a Csáth-i inspiráció hatására olvassa és értelmezze újra Jókai Páter Péter című 1880-ban íródott regényét.

A Csáth Gézáról szóló önálló tanulmánya pedig, mely „Az egy kudarcos értelmiségi karriertörténeti kórrajza” alcímet viseli, mindazoknak a kutatóknak és olvasóknak megfontolandó példával szolgálhat, akik valamilyen formában az irodalom és a pszichoanalízis viszonyának kérdésével foglalkoznak a maguk területén. Szajbély kimutatja egy korai trauma meghatározó jelentőségét Csáth életében, amikor 17 évesen végig kellett néznie csodálatos kishúgának, az öt éves Ilonkának hosszú betegségét és gyötrelmes haláltusáját. Ez a veszteség, majd a családban bekövetkező további halálesetek Szajbély szerint különösen meghatározóak voltak Csáth művészi szemléletének, érzékenységének kialakulására, valamint közrejátszhattak abban is, hogy érdeklődése a freudi pszichoanalízis felé fordult. Csáth végzetének egyik komponense éppen abban keresendő, hogy hitt a pszichoanalízis tudományos megalapozottságában, objektivitásában. Folyamatos önanalízisei ugyanis fokozatosan megbénították tudatában a művészi imaginációt és kreativitást: „Mióta az analyzissel behatóan foglalkozom, és minden ízében elemezem az öntudatlan lelki életemet, nincs többé szükség rá, hogy írjak. Pedig az analyzis csak szenvedést hoz, keserű életismeretet és kiábrándulást. Az írás pedig gyönyört ad és kenyeret.” A belső kritikává váló analízis miatt védtelennek érzi magát mások tekintetétől, akik ugyanúgy olvashatnak őbenne, ahogy ő, az analitikus képes olvasni másokban.

Szajbély a modernitással bekövetkező identitásváltozás tágabb összefüggésrendszerébe helyezi Csáth karrierjének és személyiségének kollapszusát, és a Cornelia Bohn–Alois Hahn szerzőpáros elemzéseire hivatkozva felveti azt a gondolatot, hogy „a multiplikálódott személyiség helyreállítására a művészet az egyetlen alkalmas eszköz.”

Ezen a ponton szeretném bevezetni a homokvár metaforájának Tolnai-féle változatát, a gyerekkori vízparti homokvár-csöpögtetést, amely egyike azoknak a nem-haszonelvű tevékenységeknek, amikor a játék, az alkotás önfeledtségében megszűnik a tér és az idő, végtelenné tágul a pillanat, a nyári vakáció boldog szabadsága.  Az irodalom nem csak abban segíthet bennünket, hogy megkonstruáljuk saját identitásunkat a világ folyamatosan változó sokféleségében, hanem – paradox módon – abban is, hogy ki tudjunk lépni identitásunk, énünk szűk cellájából. Amikor egy könyvet olvasunk, bizonyos értelemben megszűnünk létezni. Virginia Woolf metaforájával élve a könyv mintegy kettéhasít bennünket olvasás közben, hogy folyamatosan össze tudjunk kapcsolódni egy másik elmével, a szerzőével.

Végezetül meg kell említenünk, hogy a kötetet és a borítót a szerző fotóinak felhasználásával Szauter Dóra tervezte. Az organikus, természeti mintázatokat rögzítő, a keretezés réven megkonstruáló színes képek a fotó médiumában épp a természeti formák szemlélésének önmagáért való örömét sugározzák.

Mikola Gyöngyi

_{Szajbély Mihály: A homokvárépítés öröme. Irodalomtörténeti tanulmányok}

_{JATEPress, Szeged, 2016.}