Tiszatájonline | 2016. június 6.

Halak a nap alatt

CSIKÓS ATTILA: A NAPON SÜTKÉREZŐ HAL
Egy anekdota szerint Kertész Imre, amikor valaki a Sorstalanság címét bírálta, azzal vágott vissza: „Miért, az Anna Karenina jó cím?” A Nobel-díjas magyar írónak igaza volt: nem a cím teszi a regényt. Érdemes hát megbecsülnünk a jó címeket, és ezek sorát gyarapítja Csikós Attila debütáló regénye, A napon sütkérező hal is […]

CSIKÓS ATTILA:
A NAPON SÜTKÉREZŐ HAL

Átfőzött veréb és szlovák-orosz-szerb keveréknyelv. Haklik Norbert kritikája Csikós Attila kötetéről.

Egy anekdota szerint Kertész Imre, amikor valaki a Sorstalanság címét bírálta, azzal vágott vissza: „Miért, az Anna Karenina jó cím?” A Nobel-díjas magyar írónak igaza volt: nem a cím teszi a regényt. Soroljuk csak fel a XIX. századi angol nagyepika klasszikus darabjait: a lista úgy fest, mint egy telefonkönyv, a főhősök neveivel Copperfield Dávidtól Waverley-ig. Érdemes hát megbecsülnünk a jó címeket, és ezek sorát gyarapítja Csikós Attila debütáló regénye, A napon sütkérező hal is. Mindazonáltal Csikós kötete arra is remek bizonyítékként szolgál, hogy a kertészi riposzt igazsága fordítva is megállja a helyét: az, hogy egy kötet címe kiváló, még nem jelenti, hogy maga a regény remekmű volna.

Csikós rögvest a mű első oldalán megmagyarázza a címet. Eszerint A napon sütkérező hal a Li Tüng Hszuan mester taoista kézikönyvében leírt huszonhat szerelmi pozíció egyike. Ezzel a szerző mégsem lőtt le semmiféle poént, ugyanis egészen a regény zárlatáig továbbgondolja (és továbbgondoltatja az olvasóval) a címadó motívumot. Elvégre a napon sütkérezés csak ideig-óráig jelenthet kellemes elfoglaltságot a halacska számára. Ha túl bőséges a napfény, kiszárítja a tavat, és a hal odavész. A szexualitás és a halál együttállása végig áthatja a regényt, szereplői szeretkeznek rogyásig, és nem egy főszereplő ténylegesen is belepusztul önmaga, avagy mások szerelemvágyába, vagy éppen élvhajhászásába. Mindemellett strukturalista elemzést is megérne végigtallózni a fényekkel-árnyékokkal játszó részeket, egészen addig, hogy a szerző a cselekmény páros kulminációját két olyan vidékre – a Balatonra és a horvát tengerpartra – helyezi, amelyek a magyar olvasó számára a napon sütkérezés magától értetődő helyszíneiként szolgálnak. Mint partra vetett hal száradó pikkelyeit, úgy ragyogja be a főhősnő holttestét a végkifejletben az adriai nap fénye, míg a férfi főhős, bár fizikailag túléli, egy koromsötét badacsonyi éjszaka során jut el addigi életszakasza drámai lezárásáig.

S bár a recenzens ezzel félig-meddig elárulta a regény végkifejletét, mégsem esett a szpojlerezés csapdájába. Csikós művének ugyanis nem a cselekmény, a felszínen zajló események, hanem az őket kiváltó belső történések, a szereplőkben zajló lelki folyamatok adják a lényegét. A történet egy szerelmi háromszög köré szerveződik, amelynek sarokpontjaiban az erős zsenitudattal bíró, ám idejét alkotás helyett inkább kocsmajárással töltő, már nem is annyira ifjú írópalántát, Andrejt, az őt felkaroló idősebb pályatársat, Zengőt, valamint a fiatalember barátnőjét, Millát találjuk. Ám e háromszög, amennyiben a regényjelentől elvonatkoztatva, a szereplők visszaemlékezéseiből, kocsmai anekdotáiból kirajzolódó múlt perspektívájából tekintünk rá, sokszöggé terebélyesedik, és – mint hamarosan kiderül – ez a szövevényes viszonyrendszer olyan, már-már elfeledett, de legalábbis elfeledni vágyott titkokat rejt, amelyek újabb tragédiaként törhetnek elő a múlt lebbenékeny leple alól a jelenben. Csikós legerősebb írói erénye, hogy nem monologizáltatja a szereplőit, nem magyarázza őket, hanem e viszonyrendszert és a benne rejlő feszültségek dinamikáját remekül megkomponált mikrojelenetekben teszi érzékletessé és átélhetővé. Nyilvánvaló, hogy Csikós a színpadi szerző tapasztalatainak birtokában fogott neki ennek a regénynek, mert ezekben a mikrojelenetekben – akár egy jó drámában vagy filmben – az ismétlésnek, a hallgatásnak, a mozdulatoknak mind súlyuk van.

Éppen emiatt nagy kár, hogy a szerző a drámai sűrűségű regényjelenetek mellé a költői próza trófeáját is magának kívánja. Márpedig ez két olyan légy, ami nem fér el egyszerre ugyanazon a légycsapón. Csikós gyakran hagyja elvérezni a drámai erőt a költőiség oltárán. Ráadásul, amit költőinek szán, az gyakorta nem kép, hanem képzavar. Miután az egyik kulcsfontosságú szexjelenet után pár sorban előrepörgeti Zengő és fiatal szeretője történetét az elválásig, ahelyett, hogy egyszerűen csak bejelentené a regényszereplők múltjáról elárult titkokból egyértelműen és a fátum elkerülhetetlenségével bekövetkező szakítást, elveszi a fordulat erejét azzal, hogy a fejezet zárlatában azt írja az öreg nőcsábászról: „…olyan riadt és elesett volt, mint egy átfőzött veréb.” Egy átfőzött verébnek aligha áll módjában elesettnek és riadtnak lenni. Máshol ugyancsak Zengő úgy érzi magát, „mint egy bonckés, amely a csontban elakadt.” Aztán szó esik még a limonádés pohár alján összetapadt citrom magvakról is, és még tovább sorolhatnánk a hasonló példákat olyan költőinek szánt képekre, amelyek versben talán még meg is állhatnák a helyüket, de sűrű, drámai jelenetek végére biggyesztve elveszik azok erejét, és eltérítik az olvasó fókuszát. Akárha egy zeneszerző, ahelyett, hogy hagyná a tételt lezáró üstdobütést visszhangozni a hallgatóban, minduntalan odakanyarintana ezek mögé egy cikornyás hegedűszólót, demonstrálandó, hogy ő bizony ilyet is tud írni.

Önkritikus írói fegyelemmel, szigorúbb szerkesztői figyelemmel az ilyen túlzások elkerülhetőek, kigyomlálhatóak lehettek volna. Talán a szerkesztő a Csikós-féle írásmód egyik jellegzetességeként tekintette és hagyta a szövegben a drámai erő rovására menő lírai passzusokat. Az viszont aligha mentegethető, miért szerepelnek a műben a páros szervek indoeurópai nyelvek módjára következetesen többes számban. Igen, körülöttünk úgy dívik, hogy Hände, mâini, ruke, de magyarul, ha valakinek kettő van belőle, annak keze van, ha pedig csak egy van neki, az már csak fél kéz. Kis szerkesztői odafigyeléssel javítható hiba lehetett volna az is, hogy a szerb nyelvű párbeszédek átírása következetlen. Ezek a részletek néha eredetiben, a mellékjeles latin betűs írásmód szerint szerepelnek (bár a mellékjelek néha elmaradnak), máskor pedig fonetikus átírásban, azonban az így szerepeltetett szavak nem adják vissza az eredeti kiejtést, hanem valamiféle szlovák-orosz-szerb keveréknyelvvé lágyítódnak. Mindemellett az echte szerb szereplő néha költői választékossággal szólal meg magyarul, hogy a következő mondatban ismét délszláv-magyar keveréknyelvre váltson. Ráadásul ekkora szemlátomást már szerbül is elfelejt, igék helyett melléknévi igeneveket használ, és a tárgyas ragozás is meghaladja nyelvi kompetenciáját, minek következtében ilyen mondatgnómokra ragadtatva magát: „ez ubijeny Jasna.” Dragomir egyébként is hadilábon áll a nyelvtani nemekkel, ugyanis szegény Millából holtában férfit csinál, „onu koju voliš” helyett „onoga koga volis”-ként fiúsítva a lányt bosszúállását ünneplő szózatában (ráadásul ismét csak az oda kívánkozó mellékjel nélkül). Lehet erre azt felelni, hogy „ugyan, hány magyar olvasó tud szerbül is”, amire az, hogy „elég sokan”, éppoly érvényes válasz, mint az, hogy még ha kevesen lennének akár, az ilyen hibáknak akkor is a professzionalizmus összhatása látná kárát.

Mindent összevetve A napon sütkérező hal egy erős tehetségű szerző egyáltalán nem erős regényírói debütálása. Több írói önmérséklet, a „törlés” gomb merészebb használata és az alapvető szerkesztői szigor a javára vált volna a regénynek. Hogy mindez elmaradt, éppen azért olyan bosszantó, mert A napon sütkérező hal egyáltalán nincs híján olyan írói kvalitásoknak, amelyek kiváló későbbi művek ígéretét hordozzák magukban.

De hosszú távon gyengébb startfejes után is lehet dobogósat úszni. Ezért is várjuk kíváncsian, mit hoz az első ráúszás után a következő elrugaszkodás.

Haklik Norbert

borito_napos_sutkerezo_aranyhalTotáLiber Könyvkiadó-Kortás Könyvkiadó

Budapest , 2015

287 oldal, 3000 Ft