Tiszatájonline | 2016. június 3.

Ördögök és emberek

THE WITCH (2015)
Lassú kameramozgások, iszonyatos erejű gyermeküvöltés, elkerülhetetlen kárhozat. A korábban jelmez- és látványtervezőként, valamint rövidfilmek direktoraként ténykedő Robert Eggers középkori miliőbe ültetett ördöghorrora az elejétől fogva nem kecsegtet semmiféle illúzióval. Szürkébe burkolt, ugyanakkor festményszerű, ezen kívül gyertyafénynél vett, barnában áztatott snittjei széthullásról, halálról, a család szentségének darabokra eséséről regélnek […]

THE WITCH (2015)

Lassú kameramozgások, iszonyatos erejű gyermeküvöltés, elkerülhetetlen kárhozat. A korábban jelmez- és látványtervezőként, valamint rövidfilmek direktoraként ténykedő Robert Eggers középkori miliőbe ültetett ördöghorrora az elejétől fogva nem kecsegtet semmiféle illúzióval. Szürkébe burkolt, ugyanakkor festményszerű, ezen kívül gyertyafénynél vett, barnában áztatott snittjei széthullásról, halálról, a család szentségének darabokra eséséről regélnek – a fiatal rendezőt nem a felszín izgatja, az érdekli, milyen titkok lappanganak a festmény mögött.

Gyakran a Stanley Kubrick jegyezte Ragyogáshoz mérik a The Witch-et, és ez nem is dőreség, markáns különbségként itt a már szóban forgó família pusztulása áll centrumban egyetlen karakter lejtmenete helyett. A Gonosz lecsap, bármelyik pillanatban ránk törheti az ajtót, ám Eggers ezen a ponton is tovább merészkedik a szimpla egyenleteknél. Jobbára nem külső sötét bűbáj, hanem riasztó, fájdalmasan reális, és épp emiatt kínzóan ismerős belső-mentális darabokra szakadásnak lehetünk tanúi. A XVII. századi New Englandben járunk, a bevándorló angol puritán családot nemrég űzték el az ültetvényről, ahol addig éltek – rögvest számkivetettek, otthonuk nincs. Sem fizikai, sem pedig spirituális-lelki értelemben: előbbire a nyitány példa, utóbbira a későbbi lassan, de biztosan feléjük kúszó kárhozat. Pontosan ebben áll a horror lényege: legyen bár tapintható vagy ismeretlen a konfliktus eredete, írjuk le pszichológiai vagy tárgyszerűségében megnyilvánuló fenyegetésként, végül nem menekülhetünk delejező, rémes hatalma elől – áldozatokká válunk. William és Katherine, illetve gyermekeik kezdetben imákra, babonákra hagyatkoznak, ám ráébredünk, mindez nemhogy csillapítja a kedélyeket, hanem a Sátán malmára hajtja a vizet. Délibáb az összes fohász, reményről jobb nem álmodni: az elviekben irányadó vallás valami sötétebbé alakul, jelesül a bizalmatlanság, az árulás, egymás hátba döfésének kifordított szimbólumává. Az író-rendező Eggers pedig nem fél kijelenteni, hogy mindez nem köthető egyértelműen sem a misztériumok világához, sem a hétköznapihoz – egy ezüstkupa cseréje vagy egy láthatatlan támadás ugyanúgy képes dezorientálni bárkit.

Anya-Taylor-Joy-in-The-Witch

Szintén jeltörést vehetünk észre a film erdő-motívumában: a családtagok az első percekben a fák előtt térdelnek és imádkoznak, később az érintetlen természet fordul ellenük, a fák, a madarak, a fű otthona hamarosan kimondottan tiltott hellyé lesz. Tűz lobban odabenn, boszorkányok ragadják el a lelkeket, meztelenül levitáló szolgák adóznak a kegyetlenség kultuszának. Semmi nem biztos, Eggers példás állatszimbolikája szerint a nyulak, a tehenek, a Fekete Fülöp nevű kecske, a tyúkok is vérben gázoló bestiák, gyorsan levetkőzik békés mivoltukat. Utoljára, helyesebben fokról fokra ez az emberre is igaz lesz: a bajok Samuel, a csecsemő eltűnésével kezdődnek, William és Katherine elhagyják magukat, felöltik az állatbőrt. Dühösen, zuhogó esőben, éjjel hasítják a fát kiszolgáltatottan, visítozó, babonáktól elvakult, a valóságot már nem ismerő őrültekként késsel hadonásznak, míg legidősebb fiukat, Calebet az ördög szállja meg. Hozzá fűződik a mozi legzsigeribb, ugyanakkor legkifinomultabb jelenete állkapocs-brutalizálással rángatózással, tehetetlen üvöltözéssel, majd sátáni kacajjal – végső hányattatását fiziológiailag érezni, a nézőt rosszullét kerülgeti a precíz kameratechnika, valamint a zajok invenciózus bevetése révén. Williamék kis ikersarjai pedig örökké passzívak, hamar a közeli rémek alattvalóivá tehetők. Eggers a família legidősebb lányát, Thomasint emeli középpontba: útja afféle fordított coming-of-age story, lévén kezdetben játékként, ostobaságként tekint a boszorkányságra, noha a családi dogmák szerint él, aztán vádlottként, a famíliaközösség kitaszítottjaként sínylődik, majd bevégződik a transzformációja, valódi boszorkányként végzi, nemcsak szerencsétlenként, akire ördögi jelzőket dobáltak. A lány jó ideig a ráció hírnökeként áll előttünk – figyelmezteti szeretteit, próbálja felhívni a figyelmüket a veszélyekre, ám nem jár sikerrel. Szimbólumok bukkannak fel: gyerekjátékok lesznek halálosan komoly problémákká, de konkrétabb jelek is, mint egy könyv vagy az erdei hívogatás, netán a család kedvenc állatkája is mind mélyebbre lökik az embert, jelen esetben Thomasint, a végzete felé. Az őt körülvevő jelképek totális inverzét látni, érésének negatívba kanyarodását. Gúnyosan a Sátán kísérőjének nevezik, végül szó szerint akként megy el. Eggers rémmozijában így is hamvába hull minden okszerűség, józanság, logika, értelmezési kísérlet. Pontosan ez a lényeg: az ördögi machinációk pusztán katalizátorok, az számít, ami a falakon belül, a családi dráma terepén bontakozik ki. Sötét fantasztikum nyílt, explicit ábrázolása helyett mentális összeomlást kapunk, emberdrámát nézünk, az ismeretlentől való félelem hódít teret egy kisközösség összefogása helyett. Jarin Blaschke operatőr baljós árnyalatú képekkel, Mark Korven zeneszerző nyugtalanító hegedűszólamokkal (valamint félelmetesen kántáló asszonykórussal) fejezik ki ezt, ahogy zörejek, neszek, kiabálások is megtörik a csendet – valamennyi a nyomatékos karaktertragédiát szolgálja, így lesz a The Witch nemcsak egyszerű horror, de figurák széthúzásáról, a hit és a mindenkori józanész felszámolódásáról szóló pszichológiai dráma.

THE-WITCH

Noha folklórdarabként, történelmi eposzként ugyancsak számításba vehető (ráadásul a cselekmény a nem termő kukoricák motívuma révén össze is fonja ezt a szálat a természetfeletti horror zsánerével), Eggerst bevallottan nem a historikus vagy vallási tények akkurátus vászonra diktálása foglalkoztatja. Filmje fikció, ízléses, elegáns műfaji ékkő, amelyben a korabeli népmesék, hiedelmek, konkrét dialógusokat átemelő párbeszédek egy rettentően ismerős, bőr alá és csontig hatoló, valamint egy pillanatig sem didaktikus példázatot tárnak a publikum elé gyarlóságról, tévelygésekről, és az azokat betetőző teljes pusztulásról.

Szabó Ádám

W2The Witch, 2015

Rendező: Robert Eggers

Szereplők: Anya Taylor-Joy, Ralph Ineson, Kate Dickie, Harvey Schrimshaw, Ellie Grainger