Interpello

Szomorúak-e a szurikáták? Kinek, minek az exponensei? Fel lehet tenni róluk, hogy a közönyös természetben, a fizikai atrocitás előérzetétől gyötörve, önvédelmi nyugtalanságok, a körülöttük lengő kétes légköri rezonanciák miatt olyan mosolyognivalóan figyelmesek? Az a tény, hogy nincs szárnyuk, egész életükre rányomja a bélyegét?

Ha valakiket, őket aztán szemenszedett hazugság lenne ernyedten ácsorgó, passzív felderítőnek nevezni? Alternáló mozgásuk a ritmusanalízis megvilágítatlan rejtélye? Egyszerűen képtelenek a bántást bántás ürügyéül tekinteni? Mindegyikük egy-egy kiáltó tükördarab a pusztában?

Ők sem könnyen szabadulnak attól, ami lényükben olyan erőteljesen nyilvánvaló, mint az abszurdum? Mihez kezdenek, amikor látszólag pajkos időnélküliségüket egyszeriben kényszerű és súlyos időbeliségként érzékelik? A lihegő környezet, amely eladdig elfogadta játékszabályaikat, valaminő, ismeretlen okból kirótt bűnhődésről liheg? E leheletszerű hanghullámokban régi, feneketlen bánat, vontatottan feloldódó vétek sajog?

Szomorúak-e valamikor is a szurikáták? Érdekli-e őket egyáltalán, hogy e sajátságos hangadás nem egyéb, mint keserű gyónás: a sors most vallja be, hogy létezik?

Itt a punctus organicus, az orgonapont?

Ami eztán következik, egyszerre kultikus és profán?

Egy szurikáta, mivel most már ő is a sors utazója, mit profitálna abból, ha feltételezett mélabújából új néven merészkednék elő? Levenne róla a terheiből valamit is, ha szurikáta helyett szirti macskának szólítanák? Vaskosabb tréfát is el tudna képzelni, s váratlanabb kegyetlenséget is?

A szurikáták világában szintúgy ürügyek, nosztalgiák és atavizmusok százainak gyökere az Oranje folyótól délre, amiként az emberi lélekben is annyi meggyőződést és ellenmondást fon össze és tart fenn egy név, az Éden, és a tőle keletre eső terület?

Erénye egy szurikátának, vagy inkább fogyatéka, hogy a törpemongúzok után ő a legkisebb testméretű mangusztafaj? Esetleg ez a fizikai tulajdonság annyira sem érdekli, mint az, hogy a Naprendszerben hányadik bolygó a Neptunusz?

Szemtelenség-e, vagy tudományos tónus kijelenteni, hogy a szurikátáknak nagy a pofájuk? Mivel feldúlt világunkban bizonyíthatóan kétesélyes a megélhetés, a harminchat fogú szurikáták életkilátásaira hatással van-e fogszámuk? Ha akárcsak egyetlen foguk is hiányzik, ez mennyiben téríti el őket a valóság sodrától? Az, hogy látásuk perifériás tartománya meglehetősen széles, hagy-e a szurikátákban annyi ésszerű lendületet, hogy adott határaik ellen legalább metafizikai értelemben lázadjanak?

Vagy ők egészen a föld gyermekei? A térben lebegő égitestek közül ehhez az egyetlenegyhez hívek? S ha hívek,  rendületlenül hívek?

Igaz-e például, hogy képtelenek hívó szó nélkül élni? Ez a hívó szó náluk mindig vészkiáltás? Elhiggyem-e, hogy összesen hatféle vészjelet adhatnak? Nem a szánalom önkéntes magukra öltése-e, ha elfogadják, hogy a törvények és adottságok matematikai kísértése legyőzhetetlen?

Mondják, a szurikáták a körülményektől függően ugatnak, trilláznak, csicseregnek, morognak, de ha ez így van, mondják-e, vagy mondhatom-e én teljes joggal, hogy a szurikáták varázslényű teremtmények?

Szóba hozzam-e ezek után, hogy e teremtmények olykor egy másik arcukat is megmutatják? Talán csak nem azért, mert örömüket lelik a meztelen igazságban? Rajtuk kívül ugyan ki képes, akár teli gyomorral is, az egész világra, mint valami élelmiszerre tekinteni?

Nocsak: azt akarod eszembe juttatni, hogy a szurikáták rendszertanilag ragadozók?

Emlékeztesselek-e, hogy zsákmányállatok is?

Jól értem? A falánkság a boldogságuk? Mi ingerlőbb a változatosságnál? Az öntudat fenntartása egyúttal nem jelenti-e, a korláttalanság illúzióját, amely a múló finomságok keveredésében rejlik? Ki állíthatja bizton, hogy a zsenge hajtás csigával fogyasztva megüli a gyomrot? S miért volna nehezebben emészthető a gumó a rovarral, mint a kisemlős a gyökérrel?

Hogyan igazodjunk el abban a kérdésben, hogy a honukhoz leghűségesebb szurikáták magukban vajon megküzdenek-e a vándorlás jogáért?

Minden két lábra állva őrködő szurikátában megvan-e az együttérzésnek az a biológiai energiája, hogy a strázsán nem csupán néz, hanem lát is? A legjobbak óvatossága perspektivikus minőségű? Valami szurikátai világegyenlet hajtja őket? A rásejtés víziója? Vagy egyszerűen az élelmiszerből kifogyott telepük hátrahagyásával egy új honfoglalás lehetősége? Egyik-másik szurikátát a bátorság, a többséget az aggály, netán a páni félelem űzi tovább?

Kérdezzük meg, hogy napi küzdelmeikből és látszólag szeles könnyedségükből a legéletrevalóbb szurikáták olyan leckét merítenek-e, amely fő erejüket adja? Valóban felengedve, spontánul teljesítik be életüket? Holott ki is halhatnak? Éhínség, betegség következtében?  Vagy mert a rokon alfa pár tiltja a szaporodást a nőstényeknek?

Igaz-e hát, hogy életük abszurditásának és egyediségének felismerése közepette mégis fesztelenül jutnak el a végzetszerűségig?

Kelemen Lajos