Queens

A Bronxba először a Yankee stadion miatt érkeztünk, majd Edgar Allan Poe háza felé vettük az irányt. A sokemeletes épületek és a széles utak mellett szinte szürreális a Poe-ról elnevezett parkban álló apró fehér faház látványa. A verandán állva fotózzák önmagukat a ház látogatói, mikor ellépünk mellettük. Benn bőbeszédő férfi fogad minket. Itt dolgozik és nagy rajongója Poe-nak. Kérdezi kik vagyunk és honnan jöttünk. Mikor megtudja, hogy Poe-ról tartok órát a hazám egyik egyetemén, felcsillan a szeme és mesélni kezd. A szerzőt mindig Mr. Poe-ként említi, de úgy, mintha minden második nap találkoznának. Szinte várom, hogy mikor szólítja véletlenül Edgarnak, ami végül nem történik meg.

Amíg Poe itt töltött éveiről mesél, körülnézünk a kis farmházban. Persze a bejáratnál koponyák, hollók, koponyán ülő hollók és más effélék vásárolhatók. Furcsamód egyetlen Pallas-szobrot sem látunk. Aztán megüti a fülem valami a mondandójából. A ház eredetileg nem ezen a helyen állt, hanem talán száz, százötven méterrel távolabb. Egy óriási házsort húztak fel a helyére, útban volt, úgyhogy lebontották és itt, kicsit távolabb építették fel újra a kis lakot.

A belső részt korabeli bútorokkal rendezték be, természetesen hozzájuk érni nem szabad. Néhány perccel később a férfi azt is elmondja, hogy az egész házban jelenleg csupán két apró tárgy található, ami Edgar Allan Poe tulajdona volt vagyis a berendezés csupán dekoráció, hangulatkeltő kellék.

Miután kijöttünk a házból, amiben soha nem élt Poe és ami tele van olyan tárgyakkal, amelyek soha nem voltak az övé, megnézzük a közvetlen környezetét is. Tehát azt a helyet, ahol soha nem állt Edgar Allan Poe háza. Mosolyognom kell, mert úgy érzem valódi betekintést kaptam Amerika valamifajta lényegébe. Átnézek az utca másik oldalára, a masszív lakóházakra és azt gondolom: Milyen rengeteg hely, ahol soha nem lakott Edgar Allan Poe! Csak most el ne romoljon a fényképezőgép!

Mindezen felbátorodva eldöntöm, hogy van egy késem, ami Edgar Allan Poe-é volt. Talán meg is mutatom majd néhány embernek. Szép kés és az idők folyamán csupán egyszer kellett kicserélni a markolatát. Meg egyszer a pengéjét.

*

Queensben töltöttük a legkevesebb időt, mégis fontos állomás volt. A Kennedy felé tartva, a hazautazás előtt ejtettük útba, úgyhogy gyakorlatilag ezzel búcsúztunk a várostól.

A metróról leszállva egyenesen a forgóajtók felé vettük az irányt. Ezen az állomáson kellett átszállni a repülőtér felé. A terv az volt, hogy a felszínre érve betájoljuk magunkat és keresünk egy kávézót. Néhány lépésre voltam már csak a forgóajtótól, amikor a másik oldalon egy huszonéves fekete srác, aki eddig a fal mellett állva beszélgetett pár barátjával, otthagyta a csoportot és egyértelműen felénk vette az irányt lendületes léptekkel. Még mielőtt kiléphettem volna a forgóajtón, megszólított és az ajtó elé lépett.

– Nem kell kijönnötök, ha Kennedyre mentek, akkor azt a vonalat kell használnotok – mondta és az egyik mögöttünk lévő metrólejáratra mutatott. Megköszöntem a segítségét és elmondtam neki, hogy szeretnénk inni egy kávét, ezért tartunk a felszínre. Viszont jó tudni, hogy ránk van írva, hogy túristák vagyunk.

Elvigyorodik és a bal oldali, majd a jobb oldali, felfelé vezető lépcsősorra mutat: McDonald’s vagy Dunkin’ Donuts. Attól függ, hol innánk szívesebben kávét.

Megköszönöm a segítséget, ő pedig int és visszatér a barátaihoz.

Apróság. De ez – ellentétben Edgar Allan Poe házával – valami valódi volt.

Szabó István Zoltán (Steve)