Tiszatájonline | 2016. május 23.

Bennük van a zene

VIRTUÓZOK
Végre egy tévéműsor, amely arról szól, hogy vannak fiatalok, akik csak úgy lazán előadnak egy Mendelssohn-szimfóniát, és szépen, összefüggő mondatokban elmagyarázzák, mit jelent nekik a zene. Az összefüggő mondatok pedig értelmesek, a gyerekek olyanokat mondanak, hogy néha úgy érzik, belépnek a zene világába azáltal, hogy játszanak, és ez a világ valami csodálatos […]

VIRTUÓZOK

Nem akarom azzal kezdeni, mennyire jó a műsor, mennyire jó az alapötlet, hogy fogjuk a fiatalokat, és megmutatjuk az egész országnak: a komolyzene nem valami félelmetes dolog, nem azok érthetetlen hobbija, akik elbujdosnak a világ elől, és a hangszerekhez menekülnek. Felesleges ezeket elmondani, mert nyilván mindenki tudja. Mindenki tudja, hiszen a Virtuózokból lement már egy évad, már mindenki kellően kifejezte az örömét, hogy végre egy tévéműsor, ahol nem levitézlett énekesek ülnek be a zsűribe, és hitetik el a versenyzőkkel, csak tőlük érdemes tanulni. Kicsit konkrétabban: végre egy tévéműsor, amely arról szól, hogy vannak fiatalok, akik csak úgy lazán előadnak egy Mendelssohn-szimfóniát, és szépen, összefüggő mondatokban elmagyarázzák, mit jelent nekik a zene. Az összefüggő mondatok pedig értelmesek, a gyerekek olyanokat mondanak, hogy néha úgy érzik, belépnek a zene világába azáltal, hogy játszanak, és ez a világ valami csodálatos.

Valami olyasminek a részesei, aminek mi nem igazán. Nekünk csak az jutott, hogy üljünk, bámuljuk őket, és hallgassuk, ahogy olykor nagyon jól, olykor kevésbé jól játszanak a maguk hangszerén. De nem is ez a lényeg. Nem is az a fontos, mit mond a zsűri, hanem az, hogy ezek a lányok és fiúk idejönnek, és a nézők képébe vágják: igen, van, hogy naponta öt–hat órákat gyakorlom, de olyasmit tudok, amit csak nagyon kevesen. Hogy a zenével azért túl lehet élni, hogy az valamennyire segít, hogy ahhoz mindig lehet nyúlni. Mi, akik hallgatjuk a zenét, részben értjük csak meg őket. Bár látjuk az őszinte pillanatokat, amikor például az egyik idősebb fiú elmondja, hogy a nagypapájára gondol, amikor játszik. A nagypapa viszont már nem él.

Ebből is látszik, hogy Virtuózok azért egy tévéműsor: vannak benne patetikus pillanatok, vannak kissé érthetetlen jelenetek, és láthatólag néha a versenyzőknek sem egészen világos, miért is jön ide a lakásunkba a kamera, miért érdekes az, ahogy leülünk a családi ebédhez. Mondanám, hogy ők csak zenélni szeretnének, ami egyfelől pontosan igaz, de közben azt is látjuk, hogy élnek, hogy bemennek az iskolába, kimennek a pályára sportolni. Valószínűleg éppen ez az, amiért annyira tud működni a Virtuózok: megmutatja, hogy a zenével teljes az élet, és az most valóban nem számít annyira, mi lesz az eredmény, hány hangot fognak eltalálni a versenyzők, hogyan fogják a hegedűt. Ez csak a mellébeszélés, a műsor, a show. A lényeg ezen túl van. És hogy mi is az pontosan, azt talán csak azok tudják, akik ott állnak a színpadon. Mi legfeljebb csak kapiskáljuk.

(Virtuózok, péntek esténként a Duna Televízió műsorán)

Gera Márton