Tiszatájonline | 2016. május 20.

Kassáktól a Squat Színházig

KOVÁCS ENDRE FOTÓS MÚLTREKONSTRUÁLÁSI KÍSÉRLETE
Több okból is izgalmasak Kovács Endrének ezek a legismertebb magyar avantgárd színház pillanatait megörökítő fotói. Először is önmaguk miatt, hiszen művészi munkákról van szó. Másodszor, mert olyan kornak a pillanatait dokumentálják, amely a mindenfajta tiltás és elfojtás ellenére tele volt izgalommal, valamiféle radikális igénnyel, hogy újraírják a tudat elnyűtt térképeit, hogy amit csinálnak, annak egészen új nyelvtana legyen, akár az irodalomban, képzőművészetben vagy a színházban […]

KOVÁCS ENDRE FOTÓS MÚLTREKONSTRUÁLÁSI KÍSÉRLETE

„Az ember szétszórja a szélbe az életét, (…) nem lesz belőle szobor, nem lesz belőle könyv, nem lesz belőle még celluloid se. A papír, a papírra írt színház nem színház, úgyhogy ez egy szélbe szórt egyszerű élet. De hát erre különben egy kérdéssel válaszolhatok, hogy miért kellene jobbnak lenni a színháznak, mint az életnek? Egyszer csak a szélbe szórják a csontjaidat, és akkor mi van, akkor nem éltél?” – így beszélt egy vele készült régi interjúban Bálint István, a világhírű New York-i Squat Színház egyik vezéregyénisége. Azért mégis csak maradt róluk valami, – azon kívül, hogy a nyolcvanas években tele volt velük a világsajtó – például ezek a most könyv formában megjelent nagyon személyes fotók Kovács Endrétől, aki előbb a 60-as, 70-es évek Budapestjén fényképezte a Squat elődjét, Halász Péterék társulatát, aminek akkor Kassák Színház volt a neve. Majd amikor a társulat és a velük ifjúkori barátságot ápoló fotós is emigrált, bár más-más országba fújta őket a szél, mégis néha találkoztak és ezeket a pillanatokat is őrzik a filmkockák. Így például a Pig, Child, Fire, valamint az Andy Warhol’s Last Love kultikus előadásokat is dokumentálta Kovács Endre.

Több okból is izgalmasak Kovács Endrének ezek a legismertebb magyar avantgárd színház pillanatait megörökítő fotói. Először is önmaguk miatt, hiszen művészi munkákról van szó. Másodszor, mert olyan kornak a pillanatait dokumentálják, amely a mindenfajta tiltás és elfojtás ellenére tele volt izgalommal, valamiféle radikális igénnyel, hogy újraírják a tudat elnyűtt térképeit, hogy amit csinálnak, annak egészen új nyelvtana legyen, akár az irodalomban, képzőművészetben vagy a színházban. Kovács Endre a Breznyik Péterhez fűződő gyerekkori barátságán és a fotózáson keresztül kapcsolódott a Kassák Színházhoz az 1969-es alapítástól fogva, s bár nem akart színészkedni, mégis bevonták különféle szerepekbe. Alakított hullát, dj-t és esküvői fotóst, amin nincs mit csodálkozni, hiszen a Kassák majd a Squat mindig is magát az életet állította reflektorfénybe. Eltüntette a színpadot, kiküszöbölte a távolságot néző és színész között. Mindig is egy darab életet mutattak a voyeur nézőknek, egy bekeretezett, kirakatba állított életdarabot. Az életük része volt az előadásnak és fordítva. A nézőnek sokszor fogalma sem volt, mikor kezdődött el és mikor ért véget az előadás. Kommunában éltek, együtt laktak, kollektív színházat csináltak, mintegy logikus folytatásaként a happeningeknek, képzőművészet és színház hibridjének, aminek egy ideje már a New York-i beavatottak hódoltak padlásterekben, kis képzőművészeti galériákban. Ezekről a megnyilvánulásokról és a Squat vezéregyéniségeiről sajátos humorral megírt történeteket olvashatunk Kovács Endrétől, merthogy a képek mellett az emlékeit is közli ebben a saját kiadásban megjelent trilógiában.

Egy közös mappába szerkesztve három könyvben adja közzé a húsz év svájci emigrációból hazatért fotós a régen elfelejtett, majd most megtalált képeit illetve negatívjait. Ezért is lett a címe a második kötetnek az Ideiglenes amnézia Budapest 1966-1974. A szintén hosszabb külföldi tartózkodás után 1995 táján hazatérő ifjúkori barát, Can Togay  segítségével gondolja végig, mit is örökített meg ezeken a filmeken a 60-as, 70-es évek Budapestjén.  A törékeny emlékezetet tesztelve nagyítóval elkezdik nézegetni a negatívokat és így kel életre a lejegyzett beszélgetéseken keresztül az eltűnt világ. Kérdés, megragadható-e, miképpen rögzíthető az egyszer megélt esemény, hogyan rekonstruálható a múlt?  Az emlékek, az emlékezet megkonstruálása a témája ennek a „főnixmadár” albumnak, melynek a harmadik kötete a Vizafogó, egy mára eltűnt budapesti cigánytelep népét örökítette meg.

A szerző jelenléte, meséje a könyv lényegéhez tartozik. A három kötet középpontjában a fotós áll, az ő városáról, az ő barátairól, az ő fényképeiről és emlékeiről van szó. Arról, hogy mit keresett és mit vett észre a világban.

A könyv újraolvasása a hatvanas, hetvenes évek Budapestjének, az elveszett és újrateremtett múltnak. Kollázs olyan élő és holt művészekkel, mint Halász Péter, Breznyik Péter, Bálint István, Szentjóby Tamás, Can Togay, Koós Anna, Buchmüller Éva. Értékes intellektuális dokumentum.

Bartuc Gabriella

Vizafogó 8 Lausanne 1979 6g 6f #11cc #01 Warhol's Eat Vizafogó 13

Fotó: Kovács Endre