Kelemen Lajos: Új létüket szólító szavak

KALÁSZ MÁRTON INTELLEKTUÁLIS ÉLETRAJZÁHOZ

Egy szempontból Kalász Márton kétségkívül az Ady, vagy az Arany-, Illyés-félékhez hasonlít; ő is a lexika tagadhatatlan nagybirtokosainak egyike. Kivételesen gazdag szókészletű. S voltaképpen egy magától értetődő törvényt tart tiszteletben: a lírikus minden egyes kapott vagy megszerzett szava: hatalom és felelősség. Más nézőpontból: a lírai szó jelentkezés egy nagy feladatra; az embernek rá kell szánnia magát a szólásra, hogy jelezze létezését. S hogy tisztába jöjjön vele, merre terjed a mélység, szavak létráján kell lépkedni, fel és le.

De még ennél is van tovább; s épp ez a mozgás a lényeg. A költészetben a jól megválasztott szavak egymástutánja az önmagával viaskodó szellem erejének továbbterjedése a konkrét felé. Hogy azután a különféle valóságok egységesítésével új irányt vegyen. Írás közben egy-egy vers helyére kerülő, fölcserélhetetlen szava, mintha a föld első reggele volna. Világokat roppant meg, vagy világokat emel föl. „egy szó erejével kezdek el újra élni” ‒ írja Paul Éluard a szabadságról. Amint az alkotó fölismeri, hogy egyetlen adakozó ősforrása önmaga (valójában önmaga túlhaladása), különös öröm születik, mely küszködéssel párosul. Junggal együtt újra és újra hangsúlyoznunk kell az archetipikusság és a teremtettség fontosságát, nem hagyva ki a számításból az egyénenként eltérő lélekárnyalatokat.

A sorstól és a természettől egy megejtő nyelvű, a hűség földrajzában örök állandóságú tájhazát kapott Kalász a múlt század hatvanas éveinek legvégén, a hetvenes évek elején még javában fiatal, most fog igazán versinek főhőse lenni; jussát egyre becsesebb versanyaggá szublimálva, három nagy versciklusában is a realitás és a misztikum lehetséges kötődéseit kutató, merőben egyéni hangú létlírikusként jelenik meg.  S a Viola dʼamour, a Hírek Árgyélusnak, öt évre rá Az imádkozó sáska után jószerével csakis ciklusokban gondolkodik. Ezután szinte valamennyi versének ugyanaz a próbája: milyen hatékonysággal képes belevinni a kifelé élő kíváncsiság tapasztalataiba a képzelet, a tudat élményelemeit; mit kezd azzal a mind nyilvánvalóbb felismeréssel, hogy a világban mindenütt s mindenen többleterőt, ráadás-színezetet, plusz zamatot kontemplál a transzcendencia. S vajon a természetesség milyen fokán és az intellektualitás miféle fegyelmében képes a vers érzékiségét és a szellem merész társításait egymásba helyezni?

Még ha nincs is így, az ember hajlamos elképzelni: mielőtt a költő munkába fogna, jóformán számlálhatatlan szókincsét idők távolából tereli össze, és azután (nyilvánvalóan valaminő rítusféle nyomán) e szósokaság majd „versként támad elő”. (Szinte már névtelen) Milyen kár, hogy az efféle illúziókhoz képest az írás minden pillanata inkább egy-egy felszakadó jajszó!

Kalász Márton költészetének egyik alapténye a csakugyan kifogyhatatlannak tetsző kifejezéskincs. Nála tényleg igaz: az újdonság („spirálfűz / függ a levegőben ‒ akár egy háza- / vesztett óramű”; „szájam, akár a befűzött cipő, / a ráncok: régebbi fűzés helye”; „olyan a tenyerem / hirtelen, mint e vasúti csomópont / rajza fölülről” ‒ mutatóul néhány nagyszerű leleménye) bonyolult együttesét nyelvileg is a régiség támasztja alá. Kalász Mártonnál verstől versig érő megszakítatlan sor az idők szavak általi eszmélkedése.

A szavakból történő minél alaposabb jelentés-kinyerésre törekvő Kalász Mártonnál külön titok, hogy költészete (annak sokrétű beszédformuláján belül, a szóviszonyok síkján) a ma használatos idiómák és ugyane köznyelv számára jószerivel idegen archaizmusok elegyére, a nyelv mementószerű régiségeire, a tájnyelvre támaszkodva tűnik a legegyénibbnek. Értelmet adni az újnak, szuggerálja Kalász, annyi, mint értelmét fogadni a réginek.

Ahogy az ő költészete – már egy-egy archaizmus révén, egy-egy különleges ízű tájszó védelme alatt – nem engedi magát se a pillanat zsákmányául esni, s nem adja oda magát a színtelenségnek, abban tökéletesen egyedülálló. „A nyers álom fakul, az iram / lassúbbodik / Sejti érzékek fogata, boldogan / lépéshez szokik. / A vágy, mint gúnár a rozsban, estvéli / laktán elaluszik. / Töpreng a róka, a halál: már szimatban – / hallgat, gyűrűt szűkít.” (Tessék: az iram lassúbodik; érzékek fogata; estvéli laktán – kell-e magyarázni: ha e szókapcsolatokat a szerző a mai közhasználat szerinti alakjukban veszi elő, kapunk egy – Adyt idézve – alkalmazkodó, csigerszerű nyelvezetet; kapunk egy verset, ami olyan lenne, amilyen, de már nem ez a vers.)

A valóság dinamizmusát visszanyerni a mű számára: ez a lírai beszélni-tudás egyik leglényegibb eleme. A nyilvánvalónak a használata a beszédben: ez vezet a lényeges beszédhez. De hol kezdődik a nyilvánvaló, ha nem ott, ahol a szó egy maradandó jelenlétben áll? A szavak eladdig nem próbált érintkezésében. Ha a tartós, százszor kipróbált, már időtállónak bizonyult kifejezések egyéni és friss szófordulatokkal fűződnek össze, érzékiséggel, színnel népesül be a vers. Távlathoz jut. És a nagy névtelen egy darabja egyszeriben meghódított tartománnyá válik; képzetek egymásutánjának köszönhetően.

Ismerjük, a föntebb példaként hozott Ady a kitűntetett jelenségeket (azért, hogy idő fölötti dolgokhoz viszonyítsa s velük energizálja azokat) a maga költői gyakorlatában ős- és saját gyártmányú szóösszevonásaival főként mitológiai fogalmakhoz csatolja. Kalász Márton elütő habitus. De téves lenne egy pillanatra is azt hinni, hogy az ő szemléletében a mítosz: tompa pulzálás. Némi túlzással mondva: nincs kiemelkedő műve, amelyben ne a hit által vagy a hithez mérve nyerné el önmagát. Az, hogy a létezők felfogása őbenne Isten folytonos jelenlétét feltételezi, sok mindent megmagyaráz. A hit erős lelket teremt és tart fenn. Más kérdés, hogy egyetemes méretekben, a mindennapok valóságában képes-e, s ha igen, mennyiben képes féket vetni a szó szerint, azaz fizikailag testet öltő bűnre, mely oly mámoros hévvel rombol és pusztít. A bűn korunk küklopsza, kiváló kovácsból féktelen, isteneknek sem engedelmeskedő óriás – övé-e az utolsó szó? Feleli Kalász Márton: „mondhasd, az igaz elvész, senki észbe / nem veszi” (Panasz Izajásból) Kalász költészetének szóhasználata, szavainak szimbólum-összefüggései (azon a módon, hogy a készre-érlelt versgondolat tudatosan átlelkesül nála) a hitbeli-lelki Egész-élmény és a kaotikus pillanatélmény elválaszthatatlanságára utalnak. S arra a feszültségekkel teli zűrzavarra, amelyben az érdek szabadságának (vak imádatának) és a szabadság érdekének (szeretetének) ki tudja, milyen kimenetelű küzdelme zajlik.  Ő többek közt azért, s ott lépi át a konkrétumokat, ahol a szabadság a transzcendenssel átitatott lélek minden adottságának és mérlegelési lehetőségének perspektívát nyit.

A példánál maradva: Ady csattan, sír, üt, élcel, támad, jajgat, dörög. Kalász Márton kitart egy hangot. Egy összetett, bonyolult, komplex hangot, amelyben játék van, komolyság van, elmélyülés, sokrétű gondolatiság, szerteágazó szellem. S e hang párját ritkítóan tömör. És valahogy mindig meglelni benne valami ragaszkodást, meghittséget. Nehéz másra gondolni, minthogy éppen e ragaszkodásnak, fényülte mozdulatoknak köszönhetők a költő olyan, tájragaszkodásról és önhűségről tanúskodó, a magyar nyelvi kultúra legtávolabbi kertjeiből gyűjtött szavai, mint a kokas, páskom, hétfaló, szögelet, ruca, tekenő, tőrecs, psaltér, reszegés, dérc, duhos, mézesülés, beszöszmölne, pönögnek, banga, göbbedt, huhukolhatom, véknyan, főkönyös, lustos. S e szavak sora, minél beljebb kerülünk Kalász költészetébe, annál inkább telik, bővül. Az efféle, karakteres fogalmak mindegyike szóesemény. A tájszó, miként a régiesítés, a szokatlanságon és a nyelvi örökség konstatálásán túl, voltaképpen stilisztikailag akár neutrális lehetne. Hanem pontosan ellenkezőleg! Fölébrednek fogalmak, és csodálatosan hazatalálnak. Íme, az archaizmus, amint az új létét szólítja. S akkor a megszokott és a szokatlan kombinációja menten hatást kelt és visszahat. Az pedig, hogy a társítás formuláiban miféle atavisztikus sejtések ébredhetnek, már nem csupán írói, hanem olvasói becsvágy kérdése is. („Ma is a táltost keríté be, s vezette kacskult eszével haza”. „Elmém öszvérkéje a bölcsesség sóját ízlelgeté” – Hírek Árgyélusnak. S odébb Az utolsó érintésből: „tördöss zuhanással / rengj szét: üdvöske némaság, ha / megfigurázott hattyúéneké”. Milyen könnyű volna iderángatni az irányzatok bordélyházából a korszerűtlenség kérdését, de még könnyebb lenne a Mézmadár szintén típusosan Kalász-féle, és igazán korszerű, meglepő asszociációkat keltő szóképével tüstént visszazavarni – a Mézmadárban írja ugyanis Kalász: „Isten interneten”. Az abszolút tártság filozófiája alig követhető hullámokat vet itt!

Nem kérdés, hogy az egész magyar költészet egy hatalmas közös vagyon, nevekre tagozódva. E tényben pedig – az érzékenység, a morál, a jellem és a méltóság vonatkozásain túl – ösztönös és kihasználni érdemes alkotóerő rejlik. („Lényed kitárt / jellemképe történetünknek – szögezi le egyik versében Kalász Márton.)

Ady egy ádáz stílbravúrt vet be, cikke, a Szavak a patvarban néhány futamnyi példája elég is, hogy meggyőzzön, mennyire nem potomság, ami elveszik, ha egy stilisztikai, jelentésbeli eszközzel, a szóban rejlő időtlenség tagadásával szegényül a nyelvhasználat. De Ady közvetlenül e cikket felvezetve, dühödtebben is kifejtette véleményét. (A Van-e magyar nyelv? a nyelvújító truppról kíméletlenül leszedi a keresztvizet.)

Most ne vitassuk, mennyire túloz, mennyire nem. (Gyaníthatóan: alig-alig.)

Egy írónál a nyelvi őrzés a nyelvhasználatból eredő szükségszerűség. „Egy nyelv lajtorjája – / hogy rajta felmenj” – írja Kalász Márton a Bartók-éremül ajánlott Lajtorja című versében, amelynek lépcsőzése csakugyan fölemelő; kiváltképp erkölcsi értelemben. Miért? A szimpla anyagon túllátó magasrendű tudat fenntartásának egyetlen esélye a teremtett mű. A valamennyire is számottevő művekben, mondjuk, egy versben minden egyes szó: jelentés és jelentőség.

Egy világunkra hivatkozó és azt helyesbítő világ kezd el épülni abban a pillanatban, amint egy vers okán két szó egymás mellé helyezkedik. A szavak tudást, teret, időt, érzést; adott jelentéshányadot rejtenek.

Kalász Márton egész érett költészetén végigterjed a vigyázás, a fegyelem lírai hitelessége. Ez nem egyéb, mint a fiatalosság lényegének valódi visszakényszerítése; ő mindig a személyiség-érvény szempontjából szemléli hivatását. Az utolsó érintésben fogalmazza: „tud törvényt, lát idején / pört járni véges törvény ellen / világnak minden jegyzéseiből / sikerülhet ennyi szót kiemelnem”.

Hogy a szóféltés, a szavak hajszálpontos kiválasztása és a szóérték (a szó pontos jelentésének és sejtelmessége tendenciáinak, képzetkörének kellő mérlegelése) mennyire nem mindegy; hogy mennyire a nyelv-szabadság és a nyelvfegyelmezés egyéni aránya mutatja meg először: képes-e a költő a dolgokat a különböző, de titkosan összefüggő valóságszinteket egyformán lényeges élménytartalomként érzékeltetni, arra remek példát ad a Rejtek három, látszólag elütő témájú verse. A Sötétre sötétebb a kifogyhatatlan tartalmú Jónás-Cet motívumra épít; a már rég nem egyszerűen komponáló Kalász Márton zsúfolt, tört félmondatai e versben jószerivel meztelenségük erejével hatnak. És nehéz szimmetriájukból nem hiányzik sem a nyelv, sem a morál iránti megokolt aggodalom: „e sötétben Jónás hablatyol / […] a szenny alatt / nézi, egy árny körbemutat, Isten őt mért ítélje épnek”. S színleg egy más tematika felől, az Együtt, Eschedében című költemény ekként üti fel egyik főszólamát: „értelme a beszédnek” – s folytatja egy sorral lejjebb: „leképeznünk egymást, itt, északon”, s a vers befejező szakaszában: „enni, inni csöndben, fonódni fényvető szavakba”.  A Karácsonyi madár tovább ringatja kicsit a gondolatot, hadd nőjön, erősödjék: „születés e helyen; volna mindenütt minden eleven”.

Csakhogy e költészet valamennyi életérzete hullámvonalú, s amint emelkedett kedélybe hajlanék, rögtön elébe adja az embernek a másfélén meghökkentő kimaradást. Hogyan is pengeti azután az Átjutni? „mint ha az űrhajós elvétené / / talán csak, ami a jelző, távoli kéreg / ernyőire félszeg mozgását rávetítette / s most érzi, lassan jó zilálódni fölötte”.

Vannak pillanatok, amikor az ember a lehetetlenben lel önmagára. „hallanánk meg a csiga lépteit” – veti fel a Világ, az alighanem nagyon is megokolt tompa fájdalom panteizmusával: „fogy az olaj a csillagokból, / zsugorodik a fák mögül a lámpa”. Mégis, nem igaz-e, noha bizonyára manapság csakis felhangok közt illenék kijelenteni: a nagy költő a kvarcszemet is kettészeli, ha kell, hogy (úttalan területeket bejárván) meglássa benne az élő Egészt. „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!” – kiáltja József Attila. A mindenség! – „az évszakok szitaszövésű / anyaga már szakadozik” – feleli Kalász Márton, mielőtt egy intim élethangulatot (baráti ölelést) kibontva, bizonyos fényvető szavak révén maga is eljutna az egyetemesig: „a tudatban: félnap ez az idő, / múló, de lehet belőle száz évig élni”. (Együtt, Eschedében)

Az alkotó, a szavak lézengőitől eltérően, arról ismerhető fel, hogy bár maga is minden áldott nap felkerekedik, a forma keresésére indul, de ő okvetlenül rátalál a semmi mással nem helyettesíthető, felcserélhetetlen kifejezésre. Ugyanezen okokból kifolyólag kétségbevonhatatlan az a kétszavas nyelvi evolucionizmus, amely Kalász Márton új és régi szavak iránti egyforma szeretetét fejezi ki: „kisszavak sincsenek”.

Előző életek és történelmi korszakok évgyűrűit kevesen fűzik egybe olyan tömören, mint ő. Zavarba ejtően csodálatos az a hídon-állás, ahogy az újdonság komplikált kultúráját a régiségen állítja talpra.

A precedens végett csupán Az imádkozó sáska versfüzéréből válogatva, íme: a fölvonó mint zajtalan gyóntatószék; emitt a képernyő kifejezés, amott  a hangulattöbblet ráadása a kunkorgó mikrofonvég; néhány versrésszel odébb az Úr töpreng: béfejezze a szeretetet; emitt a vers hóból esővé suhamlásom; az Isten almáskertje szerint „bütykeinkben nemcsak a rémült fagyosszentek / élő paklija ül!” A különös sorsú Nem tudtam, hogy sírni fogok (előbb a Szállásban jelent meg, később átköltözött Az imádkozó sáska egyforma terjedelmű darabjai közé) a csendes beszédre ma használt ige (súgod) susogod változatát hozza. S egy újabb archaizmus: Valék vakmerő, s tudjuk-e, mi a taliga, s milyen jól fest mellette a tragacs, nem beszélve a modern szimbólum tájnyelvi változatáról: „ótót mellőzzétek”. (Kiemelések tőlem – K.L.) Régi és új szavak organikus egységét, ölelkezésüket mi fejezhetné ki igazabbul, mint az ölelés maga? „s találkoztak a mutatók, akár az ujjunk / digitálisan éjfélkor, ez volt szeretkezésünk / fölforrt ideje”. (Kis elégia az elmúlásról s a szerelemről) A nyelvről, a szavakról beszélve a kérdés mindig az, hogy  amit érzünk, abból milyen mértékben, mekkora horderővel s főleg mit közvetít az átadott kifejezés. Természetes, hogy Kalász, akár annyi nagy költő, egy maga alkotta nyelven akar megszólalni; szó sincs arról, mintha semmibe venné a nyelvszokást; a fenségestől az ironikusig hangolt kifejezései közül nem hiányoznak a vadonatúj nyelvízlés nyomai sem. Mennél sokrétűbben formulázza „A nyelvi létnek jég hátán épp roppanását” (Vékonyka jég), a nyelvi merészség annál nagyszerűbb képződményeit ölti; mondjuk: az estvéllettől, a cédulás kápsától az Isten befejezetlen (micsoda artikulálása a hitben élő szabadságnak!), a person-world kifejezéséig. Mivel a stílusban is a lélek öltözik és vetkőzik, egy költő stiláris alkata, mely végül nem egyszerű szerep, azon áll, hogy a szív számára nyilvánvaló igazságok és az értelem számára kimunkált gondolatok a nyelv miféle rendjében válnak leginkább egyénivé és hatékonnyá. A nyelv (Kalász egy más indítékú kifejezését használva) köztaposta föld.

A túlságosan élettávoli, absztrakt műből hiányzik mindenfajta megbízás. Noha a nyelv eredete, alapja sem egyéb, mint egyfajta megbízás. (Egy közösség ösztöne, erőfeszítése és akarata áll össze benne bizonyos rendszerré.)

Nem nehéz megsejteni, hogy a mennyi forró emlék, mennyi felismerés nyer formát a stilárisan és nyelvezetében oly komplikált, sűrített, a múlt és mai kor szólásformáit igénybe vevő vers mögöttes jelentésében is. (Nem is annyira váratlan, mint inkább jellemző, hogy a szavak tükörjellegének egyedülálló fontosságot tulajdonít például Sylvia Plath: „A tó mélyén rögzített csillagok / Egy életet igazgatnak” – írja a Szavak című versében.)

Ahol nincs feszültség, ott nincs művészet. Az a szertartásos dallam pedig, amit versnek mondunk, tetszik vagy sem: számításból, egyszersmind szenvedélyből fakad. Viszont az a vers, amely születése pillanatától csakis másolni képes a valóság összevisszaságát, és kész megadni magát ennek az összevisszaságnak, elveszett. Ha viszont akárcsak a legkisebb árnyalatában is tiltakozik (lázad) az összevisszaság ellen, a konokság eleven tüze fog végigfutni benne: akár a diadalmaskodó komolyság, akár a nem kevésbé hatásos irónia formájában.

Igaza van Kalász Mártonnak! Nincsenek se kicsi, se nagy szavak – szavak vannak. S hol, ha nem e szavakban rejlik az újrakezdés ígérete? „sok jót nekünk, öreg civilizáció / inkább fanyar meggyfalevél / vagy ákác, elzenélve itt édeni szájon (Sok jót)