Nem szép, sőt némelykor egyenesen gyalázatos, hogy a legtöbb ember éjszaka válik felnőtté, éjszaka éli át a bűntudat természetét; és a bolygó egyik felén mindig éjszaka van. Káromlott sötétség, ami különben a szerelmesek számára nem éppen a legnagyobb sorscsapás. Csakhogy a sötétség aggodalmakat kelt; ha nem a szerelem végtelensége, a keserű tudás felé sodor; jól tudja az, aki kétségektől fáradtan, végül a saját szívén fekve alszik el.
Hogy nagyobbat ne mondjunk, már e banális tapasztalat is micsoda történetek forrása. De nem lappang-e itt némi patetikusság, némi leegyszerűsítést? Lappang, nem lappang, az ember kétségkívül elválaszthatatlan az ő történeteitől. A történelem nélkül még csak-csak meglennénk, de nem élhetünk történetek híján.
Nincs főbb a történetnél, a természetes szabadság közegében.
Még az Ige is, mely kezdetben vala, történődik. Amellett a polimer makromolekulák hívei is nyilvánvalóan tisztában vannak vele, hogy az anyag ősidei nászát úgyszintén történet keretezi. Más kérdés (már ha kérdés egyáltalán), hogy alakra nézve, Éva és az örök Évák, akármilyen aspektusból szemrevételezzük is őket, sokkal izgatóbban mutatnak, mint a nukleinsavak. Minden nő mosolya: mítosz; az isteni vagy a materiális nagylelkűség jele. Ez a nagylelkűség telehinti érzékeinket az Éden maradékaival.
Vagy a történetet illetően voltak volna különb szenzációink is? Minduntalan abban a meggyőződésben hajítottuk és hajítjuk el kíváncsiságunk aprópénzét, hogy a sors a fölfedezés aranyát adja majd cserébe.
Az ember első műve, amely kifinomultan, eredeti módon ragadja meg a tárgyát, a mitológia. A mitológiai gondolkodáson túl a közös mérce nem létezik többé; ehhez hasonló szerkezetben, ily hézagtalanul semmilyen formula nem képes átfogni a valóságot egységként – ezután mind a szemléletben, mind az alkotásban (így vagy úgy) kétely támad, akármilyen nagy géniusz megnyilvánulása lesz is a történet. A dráma a kint és a bent, az érzéki és a szellemi kodifikálásaiban és rögtönzéseiben követhető nyomon. Talán ez az egyetlen miliő, egyetlen tudati valóság, amelyben az ember lehetséges ambícióinak teljes realitását nyerheti. Ami eztán következik, az idegélet egészen más berendezkedése. Egy fűszál például olykor csodálatraméltóan szépnek tűnik, valószínűleg az is, de mindhiába; bent a házban zokog az ember, aki feltalálta a kaszát.
A történet világszelleme elsősorban az érzékenységgel testvérkedik. Az ember minden szerencsétlenkedése, reménykedése, heroikussága nagyrészt a saját érzékenységéből fakad. Ez a nehezéke, ez lódítja szédítő magasságokba. A történet világszelleme erős ugyan ‒ ha igaz. Mert egyébként a legkisebb hazugság is leveri a lábáról. A hazugság, mondják, kikerülhetetlen. Hát jó: ha egy kor, a totális történelem, az, amelyben mi is élünk, sziklaszilárdan kitart a hazugság kikerülhetetlensége mellett, szenvedjen, és hatalmasaival együtt nyögje annak súlyát, amit szentesített: hogy az igazmondás látszata ugyanolyan kielégítő, nagyszerű és felemelő, mint a színtiszta igazság.
Már idegen volna tőlünk a történet, mely így vagy úgy, rejtve-rejtetlen nem alacsonyodik le? Mindenesetre az igazmondás belső fejlődés: megvilágosodás; egységnyi felületre eső fénymennyiség, melynek kútfőkre van szüksége. S ízben, színben, formában, kínban és gyönyörben lehet-e gazdagabb kútfő az érzéki, vakolatlan életnél?
S azon túl? A mindig ugyanaz: mindig más. De ez már metafizika. Tehát az élet ‒ nem is csak az, inkább az élet és a természet ‒ szellemmel való megtöltése.
Ó, vágyak! Ó, párhuzamosságok!
Egyes misztikus hajlamú lelkek csodálatos idiómákat hagytak örökbe arról, hogy egy gyönyörű szövésű elgondolás, egy titkos értelmű ürügy végett az égbolt férfias és a föld hajlásaiban nőiesség nyújtózik. Kivétel nélkül mindenegyes történet ebből következik; tudniillik hogy mindaz, ami megtörtént, megtörténik és meg fog történni, voltaképp nem egyéb, mint az ész és a szív képekben kifejeződő érve arról, hogy a földi lét égig ér. Más szóval a történet: építészet égre-földre. Lelki architektonika, amelynek központi üzemegysége, ugyebár, mégiscsak a szív; a manufaktúra, mely már valóban anyagként hozza világra a történetet. Pontosan úgy, ahogyan a Szentivánéji álom végigmustrálja a gyártástechnológiát: The poet’s eye, in a fine frenzy rolling…stb: „Szent őrületben a költő szeme / Földről az égre, égből földre villan, / S mig ismeretlen dolgok vázait / Megtestesíti képzeletje, tolla / A légi semmit állandó alakkal, / Lakhellyel és névvel ruházza fel.”
Lehetne még idézni, egészen addig, míg Hippolyta közbe nem szól: „De amint elbeszélik e kalandot, / S mily változáson ment érzelmök át, / Több az, mint puszta játszi képzelet, / S biztos valóvá nő ki az egész; / Mindenesetre különös, csodás.”
Kelemen Lajos
