04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>
11.18.
| Ezer újkori metszetet tesz digitális közkinccsé az Országos Széchényi Könyvtár >>>
11.13.
| Kürti László és Ross Gillett kapja a Balassi Bálint-emlékkardot >>>
10.30.
| Lemezen adták ki Keith Jarrett legendás müpabeli koncertjét >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

A morphé adománya
2016.09.14 - tiszatáj

MEGJEGYZÉSEK
GYŐRFFY LÁSZLÓ
BODY FARM-CIKLUSÁHOZ

Az út mindkét oldalán ezrével hevertek a testek. Elmosódó, nehezen megfejthető utalások, különös tájakká lekopott táblák, egy útvonal, amely soha nem tudja előre jelezni irányát az ismeretlen helyeken. Stólákba rakott végtagok, mumifikálódott öregek, ezüstösen csillogó embriók és halmazállapotukat váltogató zigóták. Sejtfalak nyíltak és záródtak egymás előtt, flamingó alakú daganatok hajlongtak egymás felé a kiismerhetetlen homályban, miközben azt suttogták, hogy egzotikus állatokat etetni tilos. A mindenfelé terjengő, határtalan konglomerátum nem rendelkezett felmérhető kontúrokkal vagy súllyal. Folyamatos szaporulat és bomlás volt, interakció, neuronális kölcsönhatások szomorú hálózata, tízezer torok, amelyből szakadatlanul törtek elő a nyögések és a morgások, a zúgás és a fejlettebb hexagonális kaptárokat idéző zsongás-bongás. A corpus annak a temetőnek a topográfiája lenne, ahonnan jövünk, nem pedig azé, amit az Enyészet fantazmagóriája tölt be, ezek a halottak mégis éltek. Mocorogtak, de nem tudtak többé kiszakadni a földből és a milliónyi tagot számláló család nekromanta öleléséből. Az egymásba kapaszkodó, szüntelenül új tagokat, csápokat és nyúlványokat eresztő tömbök egyenletes hullámzása felerősödött. Minden kis végződés, minden idegekkel kivert felület és tövisszurony arra várt, hogy megérintsék. Hogy újra együtt legyen az élőkkel, és újra részesülhessen a morphé adományából. Ahogy forma és formátlanság egymásra néz, morbid tekintetváltásban oszcillál, az maga az eleven táj, amit nem foglalhatunk egy képbe, pedig a táj a par excellence kép, amit a kultúra strukturál a természet ellenében. Itt azonban a tájak: nem territóriumok, birtokok, földek, hanem azok az érzéki kiterjedések, amelyeket anélkül járunk be, hogy valaha is össze tudnánk kapcsolni egy áttekintő képpé vagy egy fogalom alá tudnánk rendelni. A mindig idegen tájak – és az idegenség mint táj, vidékek, környékek, átjárók, átkelők, nyílt térségek, váratlan kiemelkedések, utak elfelé, sehova, elindulások, visszatérések. A táj sötét virágzása nem élő, nem halott, mégsem semleges, hiszen ellenélet és ellenhalál. A liberté és az egalité blaszfém tréfája, a kínnal bélelt, fanyar illatokat árasztó szaporulat. Vörösmohák és ki tudja, honnan leszakadt húsos függelékek, imbolygó zoophiták és lombosmoszatok, kőzetgyapot és gépi alkatrészek nyúltak mind egymás felé, hogy létrehozzanak egy mindaddig ismeretlen összetételű organicitást. Az emberi tetemeket a földből előkunkorodó indák először felnyársalták, majd egymáshoz huzalozták, mint valami bíbor fényekben játszó gyöngysort. A sebekből állott kolosztrumra emlékeztető pép folydogált. Egy karmazsinszínű koralltörzsecske kétsoros szárából fejletlen csápok nyúltak ki, végükön egy-egy emberi szemgolyóval. Az ostorszerű nyúlványok azonban még nem erősödtek meg eléggé a golyóbisok súlyának megtartásához, így azok minduntalan aláhanyatlottak az aminosavakban gazdag sárba. Szeizmográf végtelenül érzékeny mutatóval, tiszta irodalom a testek betöréseiről, behatolásokról, túláradásokról, az összes bőr minden nyílásáról, pórusáról és bemenetéről, forradásokról, bőrkeményedésekről, foltokról, tagokról és zónákról, testről testre, helyről helyre, bemenetről bemenetre és kimenetre. A test az összes ilyen hozzáférés topikája, az összes itt/ott, fort/da, jövés-menés, elnyelés-ürítés, belégzés-kilégzés, tágulás és összehúzódás tana. A turritopsis dohrnii – a rája, mely nem tud meghalni. A reverzibilis életciklus tükröződése önmagában. Mint amikor a patkányok elhagyják a süllyedő hajót. Az emberi komplexitás a feltételezett lényeg számára nem volt egyéb, mint gazdatest. Az esszencia a mindenkori tok parazitája, amely a külső hámfal sérülésével a legközelebbi kijárat felé veszi az útját. A menekülés egyszerre pánikszerűen spontán és biológiailag kodifikált – önfeledt exodus egy másodfokú létezés sztyeppéi felé. Amíg az evolúció végterméke önmagát felszámoló kórságnak bizonyult, a visszafejlődés stációi egy valóságos aranykor képzetét villantották fel. Forradalmi degeneráció. Mert hiába a szagok, hiába a sugárszennyeződéstől túl nagyra duzzadt rügyek a gerincekből kinövő törzsek végén, hiába az önmagát megvédeni nem képes mikroszkopikus pálmaligetek, a felpattogzott héjú tojások és a mérgező párában megolvadt, szaruhártyás peték. A telep a halál jeleinek túltermelésével biztosította be magát a véggel szemben. Topográfia és fotográfia a temetők békéjéről, nem lekicsinylő, csupán önmagában bízó, mely helyet teremt testeink közössége számára, megnyitja a mi terünket. Ez nem azt jelenti, hogy fájdalom nélküli írás – szorongás nélküli talán, de nem fájdalom (vagy szenvedés) nélküli, és mégannyira nem öröm nélküli. Bizonyára nem véletlen, hogy a holttesteket egy szeméttelep közelében szórták ki, azzal viszont aligha számoltak, hogy a maradványok idővel a mesterséges részekkel is kölcsönhatásba lépnek. Az entrópia trianguluma – egy intelligens, egy vegetatív és egy mechanikus komponens keveredéséből összeálló biom, melynek a már felületesebb vizsgálata is új fejezetet nyithatna a növénytársulástan történetében. Lombosfák, csillárkák, autógumik és emberi belsőségek tekergőztek egy hatalmas rakásban. Emberi és állati maradványok kopuláltak némán, miközben füstöt eregető, semmihez sem kapcsolódó csőrök köröztek mellettük. Kérgek, bimbók, hüvelyesek, tönkrement akkumulátorok és az egykor emberi agyakból kivált szaglóhagymák adták át magukat a diabolikus karneválnak. Mindenhol, egyik testtől a másikig, egyik helytől a másikig, helyeken, ahol a test zónákra bomlik, test-pontokra, mindenhol kiszámíthatatlan széttartása van csak annak, aminek egyetlen test tételezését kellene biztosítania. Mindenhol bomlás, ami nem záródik rá egy tiszta és nem kitett énre, hanem egyre csak folytatódik tovább egészen a végső rothadásig, igen, ami még ott is van – bármilyen elviselhetetlen is ez – egy felfoghatatlan anyagi szabadságig, nem hagyva helyet semmilyen kontinuumnak színek, fények, hangok, vonalak formájában, hanem betör újra és újra, szétszórva a sejtek minden eredendő elrendeződését/eloszlását, amivel „egy test” világra jött. Az elszürkült ég felé fordult minden, és egyre csak szívta magába a levegőt a számtalan tüdőhólyagocska, nyíltak és csukódtak a kopoltyúk a belsőségekkel teli pocsolyák mélyén, és a kagylók mélyéről kipattogzó, nyitott amigdalák olyanok voltak, akár a frissen tört dió. Egy néhai gyomor harctéri gránát emésztésével küszködött, miközben kijárataiból zománccal borított tapogatók nyomakodtak előre, hogy felmérjék környezetét. Valamivel távolabb leplesmagvúak csoportja készült bekebelezni egy embercsalád viszonylagos épségben megmaradt csontjait. A halottakról való írásnak semmi köze a Halálról való beszédhez, ahhoz viszont nagyon is köze van, hogy a testek tere nem ismeri a Halált, viszont minden egyes testet halottként ismer, mint ezt a halottat, amely megosztja velünk a maga itt nyugszik-jának kiterjedését De hol nyugszik itt bárki? Az egészség viszonyfogalom – a téboly nem az. Vagyis a delírium nyelve abszolút zene, mely akkor is szól, ha nincs világ? Az emberek világa helyett a testek világa nem rendellenesség, nem delírium, nem mánia, nem melankólia, amelyek a „lélek” nagyon hétköznapi betegségei. Hanem egy lázas, elszánt, feszült őrület, amely mindig itt van teljes jelenlétében, az egész „énben”, az egész „miben”, az egész „pillanatban”. Ezen az őrületen keresztül lépünk be a testbe, és test minden bemenetén keresztül – s azon, ami révén a test van – lépünk kapcsolatba ezzel az őrülettel. Márpedig semmi, de semmi nem volt sem a talajban, sem a földi atmoszférában, amit ez a zsírból, megpörkölődött hámsejtekből, porózus ivarlevelekből és cellulózból összeálló telep ne lett volna képes hasznosítani. Az emberi állandók, a némelyik tüdőembóliás áldozat átlátszó hártyái, a szétszálazott és most a meleg levegőben remegő, apró propellerek által fenntartott érrendszerek, az egyes, ki tudja, milyen szempontok szerint kijelölt külterületek köré drótkerítésként kiterülő agytekervények és belek, mindez szub­domináns jelleget öltött, és, akárcsak a folyamatosan beépülő, újabb illesztékeket és csatlakozókat fejlesztő gépi alkatrészek, az egész televény összefüggésében nem jelentettek többet az abiotikus tényezők kusza ornamentikájánál. Az iszapágyon fejlődő növényi világra jellemző kevert szecessziós elemek azonban mind megtalálták a helyüket a kriptobiológiai monstrum lüktető funkcionalitásában, hiszen mindegyik rész hozzájárult valamivel az egész működéséhez, ha máshogyan nem, hát saját nyersanyagainak folyamatos átengedésével. A testek teljesen sérthetetlenek. Mindegyik szűz, egy Veszta-szűz az ágyában: és nem azért szűz, mert zárt, hanem mert nyitott. A „nyitott” szűz, és az is marad. A kitárulkozás marad hozzáférhetetlen, a kiterjedés bemenet nélküli. Egy emberi test – gyermek lehetett, hét-nyolc éves kislány –, amelyből már kibuggyantak a szervek, valamivel a telep fölött csüngve, két vaskos indát használva támasztékul, az egész mocsári gépezet anemoszkópjaként szolgált. Naomi, akinek kis korában még volt alkalma elfújnia az utolsó születésnapi tortáján imbolygó gyertyafényt, különleges sorsfordulón ment keresztül. A szelek most rajta fújtak át, az ő kis bőrtokját bizsergették odabent, hogy aztán átszervezett neuronális kapcsolásai és a teste maradványaival szimbiózisba lépő indák közvetítésével a központi agyba továbbíthassa az időjárás-jelentést, ezzel segítve a folyamatos expanzióra és öntenyésztésre vonatkozó meghatározások minél pontosabb kijelölését. A televény minden sarka, minden szegélye, minden kitüremkedése nem csak kifelé törekszik, árad, de egyúttal visszafelé is igyekszik a központ felé. A két komplementer mozgás adta meg a danse macabre ritmusát, és rajzolta meg egyúttal az általa megteremtett tér gótikus koordinátáit. A tagok a gócpont felé törleszkedtek, amely végtelen processzusban dolgozta fel a természeti környezet felől érkező adatokat, és szüntelen tervezéssel töltötte ki létezését. A negatív katedrálisok építészete megcsúfolja az öntisztító szellem gőgjét, hiszen a testek televénye befelé robban, az expanzió tehát implózió, mintha ebben a hibrid begyűrődésben megszabadulhatnánk a reakciós vertikumtól, mely felfelé kínozza mindazt, amit nem tudott elfojtani. Mert a látvány – elterelés. Az irtózatos, felmérhetetlen biomassza, a földi élet új hercege, amely ki tudja, miféle ragadozóvá vedlik át egyedfejlődése következő lépcsőfokain, valójában nem más, mint egy még nála is nagyobb szürkeállomány álcázó berendezése. A virágok és a mesterséges fémek káoszmosza nem több mint kamuflázs. Nem egyéb, mint kezdetleges protézise annak, ami valójában a mélyben szunnyad.

(A szöveg jelöletlen idézeteket tartalmaz Bartók Imre A kecske éve [Libri, 2015] és Jean-Luc Nancy Corpus [Kijárat, 2013, fordította Seregi Tamás] című művekből)

Nemes Z. Márió

(Megjelent a Tiszatáj 2015/10. számában)

 

img14 img08-2 img10 img02 img_9153 facefuck-6 img25 img22 38 img17_1 img17 img16 img12 img09 img07 debris3 img19 img08 img00


Címke: , , , ,
2021.04.21 - tiszatáj

TVERDOTA GYÖRGY: HAGYOMÁNY ÉS LELEMÉNY
Kiemelkedően fontos tanulmánykötet jelent meg éppen két éve. Nagy időhatárokat fog egybe, harminc év terméséből állt össze. Az esetleges rossz nyelvek igyekezetét állítsuk meg rögtön. A gyűjtemény nem egy egyébként létező – tipikus – igyekezet terméke, hogy egy szerzőnek legyen sok év után, akár régi szövegekből is, újból egy kötete. Az egész itt lényegesen nagyobbat ad ki, mint az egyes tanulmányok sejtetnék… – SZÉCHENYI ÁGNES KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.17 - tiszatáj

THE FATHER 
Mielőtt bárki kedvét szegné az esetleges teatralitás, nyugodtak lehetünk: Zeller színdarab-adaptációja nemcsak a formai gyerekbetegségektől szabadul meg, hanem egy tematikai irányzat kurrens csúcsdarabjává is avanzsál… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.16 - tiszatáj

Székely Örs szerény költő, még nincs Wikipédia-szócikke se, de pár adat összegyűjthető róla. 1992. május 7-én született Kolozsváron. Brassóban zeneiskolában tanult, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-német tanári alapszakos hallgatója volt, a mesterképzést viszont már az ELTÉ-n végezte esztétikán. Jelenleg a doktori disszertációját írja. Tanulmányai mellett volt kántor, alkalmi tudósító vagy service desk agent, ez utóbbi akármit is jelentsen… – BÍRÓ-BALOGH TAMÁS LAUDÁCIÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.15 - tiszatáj

SYPORCA WHANDAL: VÁKUUM CÍMŰ TÁNC- ÉS PERFORMANCE FOTÓI KAPCSÁN
A szavak elmerültek benne… A bennfentes (mégis független) nézőpontok koncentrált köröket, spirális érzeteket gerjesztettek… A mozdulatok fázisai befelé szakadtak, tér-tágító gondolatokat teremtettek, változatosan és visszatérően sokszorozták önmagukat…

Tovább olvasom >>>
2021.04.15 - tiszatáj

SUSANNA CLARKE: PIRANESI
A regényben megjelenő belső és intertextuális utalások valójában már Piranesi nevében benne rejlenek. Nemcsak a Másik neve válik beszédessé, hanem a narrátoráé is, hiszen utal Giovanni Battista Piranesire, egy olasz építészre, rajzművészre, akinek rajzai hasonlóak a Clarke által megálmodott Csarnokokhoz, mindez pedig egy újabb külső referencia lehet az olvasók számára a kötet mélyebb megismeréséhez, értelmezéséhez… – BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.14 - tiszatáj

DRY CLEANING: NEW LONG LEG
Kötelességemnek érzem azzal kezdeni, hogy annak, amit az angol Dry Cleaning zenekar csinál, tulajdonképpen nem kellene működnie – nem is úgy működik, ahogy a mezei zenehallgató azt megszokhatta kedvenc A- vagy épp Zs-listás Spotify-előadóitól. A londoni banda áprilisban megjelent debütáló albuma, a New Long Leg éppen azért érdekes annyira, mert az egyre görcsösebb pózokba merevedő gitározós-éneklős zenekarok világában egyszerre zavar össze, villanyoz fel, érint meg, és gondolkodtat el arról, milyen is a lesújtó mindennapok felemelő popzenéje 2021-ben… – NAGY AMBRUS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.12 - tiszatáj

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

Tovább olvasom >>>
2021.04.10 - tiszatáj

KARINTHY GÁBOR ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI
Ha az olvasó egy olyan költő kötetét veszi a kezébe, amelyik harminc-negyven évvel ezelőtt bizonyos újdonsággal és máig érvényes hatással volt rá, akkor kétféle szempont érvényesül a versek olvasása közben. A félelem vagy csak óvatosság, hogy ennyi idő elteltével vajon ugyanazt az elragadtatást, ugyanazokat az érzelmeket éli újra át, vagy pedig a szöveg már nem talál benne olyan mély visszhangra, az irodalmi köznyelv, az olvasók ízlése megváltozott, és a relevancia helyett inkább irodalomtörténeti meghatározásra kényszerül… – SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő