Tiszatájonline | 2016. május 7.

Nemes Z. Márió: Szent László és a kun esete Aquila János festészeti jegyzeteinek tükrében

A táj megformálása nem okoz nehézséget. A pannon domborzat legpompásabb elemeit helyezzük egymás mellé, nem mechanikusan, hanem a Mária-himnuszok dallamára, híven ahhoz a szent valósághoz, hogy e táj eszméje minden részletében a Szűz anatómiájának felel meg. (Mindez természetesen a színek használatát is meghatározza.)
[…]

A táj megformálása nem okoz nehézséget.

A pannon domborzat legpompásabb elemeit

helyezzük egymás mellé, nem mechanikusan,

hanem a Mária-himnuszok dallamára, híven ahhoz

a szent valósághoz, hogy e táj eszméje minden

részletében a Szűz anatómiájának felel meg.

(Mindez természetesen a színek használatát is

meghatározza.) A jelenetezés során azt a pillanatot

tartjuk döntőnek, amikor a Szent Király – Deo gracias!

– a küzdelem után fejét a magyar leány ölébe hajtja.

Az átélt veszedelemtől felhevült emberpár virágként

nyújtózik az isteni kegyelem felé, hogy a manna

a magyar test igazságává válhasson. De ott a kun!

A paradicsomi idillt bokorból fitymáló emberfő.

Azonban nem is a gúny a legmegdöbbentőbb ebben

az ábrázatban, hanem a rokoni szimpátia,

ahogy a legyőzött szinte drukkol a Szent Királynak.

(Mintha testvéri hullámban egyesülne a levágott

és a megváltott hús.) Ördögi rokonságok fertőző

rendszerében közös tőről fakad immár a kun

barna teste, a magyar leány és a Szent, de akkor

mégis mi marad az arcon, ha mindenki ugyanaz?

Töröljük ki a holt és élő fejekből a lelket, illetve

van-e lelke ennek a masszának a parton? Jelen

helyzetben nem látok más megoldást, minthogy én

Aquila János foglaljam el ezt a helyet a képen.

Saját arcommal töltöm fel mindhárom fejet, erre

a megkísértésre saját halhatatlan lelkem áldozom,

bízva az ecset hatalmában és Magyarország feltámadásában.

(Megjelent a Tiszatáj MÚZEUM – intézmény, idea, ideológia című összeállításában a 2015/12. számban)