Miért nem szeretem Picassót?

ALAKVÁLTOZÁSOK, 1895–1972, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA

Nem szoktak szűkölködni a jelzőkkel, Picasso valóban zseniális alkotóművész, nekem ennek ellenére nem a kedvencem. Most sem vált azzá, legfeljebb a szobrai miatt inogtam meg kicsit. A vaskályhacsőből és sütőből összeszegecselt anya és a kosárfülből formázott babakocsis gyerek nagyon frissen hatnak, holott 1950-ben készült az installáció. Kár, hogy kevés szobrot hoztak el a nagy spanyoltól Budapestre, nyilván azért, mert éppen New York-ban állítják ki őket.

Pablo Picasso (1880–1973), a 20. század egyik legnagyobb hatású alkotójának több mint száz művéből nyílt kiállítás a közelmúltban a Magyar Nemzeti Galériában, a Budavári Palotában. Az Alakváltozások, 1895–1972 című tárlat július 31-ig tekinthető meg. Van idő tehát töprengeni rajta, hogy is állunk Picassóval, ezzel a rendkívül innovatív, eruptív, hosszú életű művésszel, akinek minden alkotó periódusából kiállítottak valamit, többnyire nem is akármit, a bemutatott anyag gazdagságát jelzi a 200 milliárd forintra kötött biztosítás. De azért az Avignoni kisasszonyokat például nagyon hiányolom, simán becserélném néhány artistáért. Mindenesetre ez a párizsi Picasso-múzeummal együtt szervezett tárlat a spanyol alkotó eddigi legnagyobb bemutatkozása Magyarországon. A művek háromnegyede ebből a múzeumból érkezett, a továbbiak Bázelből, Jeruzsálemből, Moszkvából. A kiállítás egyik legértékesebb kölcsönzése, a moszkvai Puskin Múzeumból érkezett, a műgyűjtő Ambroise Vollard portréja. Személyesen ez a festmény engem nem hat meg, tudom, mérföldkő a modern művészet történetében, de a művésznek pont ebben a periódusában nincs benne az a jellegzetes picassói kézjel, ami egyébként másutt ott van, még a drótból csavart apró figuráin is. Erre a műgyűjtő-portréra nem lenne olyan nagy szégyen rákérdezni, hogy: Braque? Mint ahogy Francoise Gilot leírja a könyvében első látogatásai egyikét Picasso párizsi műtermében, amikor is az egyik festmény láttán felkiáltott: Jaj de gyönyörű Matisse! Mire Picasso titkára megfordult és szigorúan rászólt: Itt nincs más, csak Picasso! Erre még majd visszatérek, mert meg kell magyaráznom, miért nem szeretem igazán Picassót minden zsenialitása ellenére sem.

Készséggel elismerem, elképesztő könnyedséggel fest és alakítja át jellegzetesen picassói jelekké, jelképekké a világot. Óriási ötlet a rendezőktől a nemzeti Galéria feketével beborított falára óriásiban kivetített, végtelenítve pörgetett filmrészlet, amelyen Picasso a kamera elé helyezett üveglapra fehér festékkel fest, a szokásos erotikus őszibarack melleket, amiket a végén akár heregolyóknak is nézhetünk, szarvakat stb. Láthatjuk azt a hihetetlen gyorsaságot, eredetiséget és erőt, ami jellemezte és ami egyedülállóvá tette. A végén pajkosan beledugja a fejét ebbe az erotikus jelképeire lecsupaszított figurába. Mint kiderült, Paul Haesaerts műkritikus forgatta ezt a filmet Vallauris-ban 1950-ben, La visit Picasso. Óriási érték, ahogyan az a rengeteg fotó is, amikből szintén bőséggel láthatunk. Izgalmas modell volt, nem zavartatta magát, ahogy egyik magyar fotográfusától, Brassaitól is tudjuk, élvezte a fotósok és egyáltalán az érdeklődők, a kortársak társaságát. Délelőttönként nagy társasági életet élt félmeztelenül, klottgatyában vagy fehér rövidnadrágban félistenként fogadva a látogatókat műtermében. Nem csak a hőségre enged következtetni ez a gesztus, hanem ahogyan a fotókon, de a festményein is látni, fontos volt számára egyrészt a totális szabadság, másrészt a tökéletes test, az atlétikus testalkat, mint a görög szobroké. Ezt a tökéletes testet bontja le képein mintegy fordított eljárással, mint ahogyan az udvari festők működtek a test megszépítésekor. Perneczky Gézánál olvashatunk erről Picasso – Picasso után című, 1989-ben megjelent könyvében. „Ez a Picassónál megfigyelhető ’visszafelé’ működő ’eufemizmus’ már igen korán fölkeltette a kritikusok figyelmét, és többnyire a ’primitivizmus’, illetve ’archaizmus’ címszó alatt találkozunk az idevonatkozó tanulmányokkal. Csakhogy a ’primitivizmus’ csupán a kezdődő kubizmus egy bizonyos formai jellegzetességét szokta jelenteni nevezetesen az afrikai vagy prehisztorikus művészet inspiráló erejéhez való visszafordulást. A Picasso egész életművén át megfigyelhető elrejtő átírás viszont sokkal átfogóbb jelenség, és nem marad meg a formai stilizálásoknál. Abból az alapállásból kiindulva, hogy az újkori európai művészetben kimunkált illuzionizmus és a fennkölt emberábrázolás, valamint az egyénítésnek és az eszményítésnek a reneszánsz óta megszokott módja annyira elavult, hogy minden további erőltetése ’erkölcstelen’, ’dekadens’ vagy ’reakciós’ tettnek számíthat, Picasso a tárgyi világot a formák, anyagok és színek  talányos játékává költötte át, az emberi alakokat bálványszerű ősformákká vagy – később – egyetemes komédia szereplőivé stilizálta.” belecsapott a tükör közepébe a mester és az üveg szilánkokra tört. Amit ezekben a szilánkokban látott, az később az egész klasszikus avantgárdnál visszaköszön, újításai reflektálódnak és a saját életművén is végighúzódnak a legkülönfélébb formában.

A kiállítás kurátora Emilie Bouvard a Musée National Picasso Paris művészettörténésze és társkurátora, Tóth Ferenc, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze tulajdonképpen bevisznek bennünket ennek az óriási életműnek az erdejébe. Közben annyit segítenek, hogy „a központi téma a figurális ábrázolás festői megközelítésének változása a több mint hét évtizedet átölelő életműben, amelynek minden korszakában központi szerepet játszott az ember”. Mindegy nő vagy férfi, ez a két pólus, mint már említettük volt, sokszor egybe is olvad boldog erotikában. Például az 1931-ben készült Női fej című szobrában, ahol a vulvaszerű szájnyílás fölött a férfiasság jelképe, hatalmas fallosz domborodik. A szexus volt kétségkívül Picasso műveinek egyik rugója. Valami kimeríthetetlen, robbanékony életöröm, amivel a nők felé fordult a töméntelen portrén, amit festett róluk. De például Brassai Beszélgetések Picassóval című, illetve Francoise Gilot Életem Picassóval című könyvekből is tudjuk, a valóságban is szerette a nőket, mindig voltak múzsái. A budapesti kiállítás számomra legizgalmasabb festménye is ebből a motívumból táplálkozik, a Matador meztelen nővel, 1970. Az élet és halál a mediterrán-spanyol szimbólumrendszeren, a bikaviadalon, a matador lényén keresztül ábrázolva. Ez a matador magában egyesíti Picasso másik emblematikus figuráját, a kalandor harlekint is. Azt mondják életművének ismerői, hogy ez a kalandor harlekin ő maga. Amit a vásznon ebből látunk, az a legbenső ösztön teremtette kép, afrikai maszkok, ősi formák a festő belső énjén átmosva. Picasso zsenialitása abban a sajátos jelrendszerben rejlik, amivel bekódolja a világot, a gyorsasága és a robbanékonysága mellett. Azt festi, amit maga körül lát, az emberek hétköznapi világát, de nem ábrázolja az eseményt, hanem átlényegíti indulati, érzelmi motívumokra, megteremtve a látvány szellemi képmását.

Elismerem, ő volt az utolsó festő és szobrász a szó valódi értelmében, utána már minden átmeneti és mulandó. Akkor mégis, miért nem szeretem? Nem is igazán a hiperproduktivitása és a könnyedsége miatt, amivel az ecsettel és anyaggal bánt. Hanem mert a kortársai közül úgy érzem Klee univerzuma teljesebb, ennélfogva nagyobb, rejtelmesebb költő, Malevics merészebb újító, Duchamp forradalmibb.  Végig is megy a via negativán, nem csak rálép.

Bartuc Gabriella

PICASSO
Alakváltozások 1895–1972

^{2016. április 22 – július 31.
Magyar Nemzeti Galéria
Budavári Palota, A épület}