Tiszatájonline | 2016. április 28.

Az Alföld vonzásában

VÁLOGATÁS AZ ALFÖLDI FESTÉSZET ALKOTÁSAIBÓL
A címadás is jelzi, hogy a kiállítás egyáltalán nem törekszik teljes körképet adni az alföldi festészetről. A kecskeméti Bozsó Gyűjteményben látható kollekció inkább olyan válogatás, amely Tornyai mester azon gondolatára utal, miszerint az igazi művészet nem türelmes, józan leltározás, „hanem a nagy gerjedés, lélekfelhevülés megnyilatkozása-a lehető legegyszerűbb köntösben”. A tárlat a XX. századi stílustörekvésekre helyezi a hangsúlyt […]

VÁLOGATÁS AZ ALFÖLDI FESTÉSZET ALKOTÁSAIBÓL

A címadás is jelzi, hogy a kiállítás egyáltalán nem törekszik teljes körképet adni az alföldi festészetről. A kecskeméti Bozsó Gyűjteményben látható kollekció inkább olyan válogatás, amely Tornyai mester azon gondolatára utal, miszerint az igazi művészet nem türelmes, józan leltározás, „hanem a nagy gerjedés, lélekfelhevülés megnyilatkozása-a lehető legegyszerűbb köntösben”. A tárlat a XX. századi stílustörekvésekre helyezi a hangsúlyt. Az elmúlt század első két évtizede volt ugyanis ennek a festészeti hagyománynak a legfényesebb időszaka. A század elejétől teljesen önálló, egyéni életművek alakultak ki a „nagy sömmi” és a festők kapcsolatából.

A Kecskeméten bemutatott alkotók, egy-két kivételtől eltekintve, az Alföld jelenségeiben (a szinte elektromos feszültséggel telített vihar előtti csöndben, a tomboló égiháborúkban, a komor, az élet jelét alig mutató ólmos téli fellegekben, puritán parasztszobákban, a konok, szívós emberekben) a valóságon túlmutató tartalmakat keresték. Különböztek azoktól az Alföldet festő realista kortársaktól, akik mintegy kívülről közelítettek a tájhoz mint motívumhoz, mintegy letapogatták annak felszínét és ezeket az élményeket örökítették meg vásznaikon. A XIX. század Alföldet megörökítő alkotói, a tagadhatatlan allegorikus tartalmak ellenére is egyfajta leíró, lajstromozó, ábrázoló festészetet hoztak létre, így reflexióik inkább a romantikus külsőségeket, az egzotikumot, a nemzeti karaktert igyekeztek megragadni képeiken.

Pogány Ödön Gábor az alföldi festészettel kapcsolatban 1960 környékén, egy a hódmezővásárhelyi múzeum által szervezett ankéton a következő gondolatának adott kifejezést. „Az alföldi piktúra problémája nem földrajzi, hanem társadalmi kérdés…” A debreceni MODEM 2014-es alföldi festészeti kiállítása lényegében ezt a gondolatot elevenítette föl, s számos kérdést körvonalazott illetve fogalmazott újra e téma kapcsán. Az alföldi festészet alkotásait számba véve első látásra szembeötlő, hogy tényleg leegyszerűsítés lenne az alföldi festészetet csak földrajzi – és rögtön hozzátehetjük – a realizmus stiláris fogalmaként kezelni. Nem beszélve a tárgykör művészettörténeti aspektusáról, hiszen ha August von Pettenkoffen 1850-es évekbeli szolnoki megtelepedésétől számítjuk az alföldi festészetet, akkor több mint 160 éves hagyományról gondolkodunk. E hosszú időszak alatt voltak évtizedek, amikor az interpretációkban a művészetszociológiai értelmezés nyomult előtérbe, kiegészülve etikai, világnézeti aspektusokkal. Volt, mikor a stiláris kérdések kerültek a vizsgálódások homlokterébe, és volt olyan is, amikor kritizált, kárhoztatott, retrográd művészetként lett megbélyegezve az alföldi festészet bizonyos periódusa.

A kézenfekvőnek tűnő földrajzi megközelítéssel is akadnak problémák. Az Alföld városaiban kialakultak festőiskolák, vagy egyes mesterek működése eredményeként, helyi változatok jöttek létre, amelyeket különböző módokon kapcsoltak az alföldi festészet vonulatához. Az eddigiek értelmében Szolnok és Vásárhely, illetve Koszta egyedülálló munkássága miatt Szentes, szinte par excellence számítanak alföldinek, viszont Kecskemét 1909-es alapítású művésztelepének beillesztése ugyanebbe a folyamatba, néhány életmű kivételével már problémásnak mondható. Itt inkább az óvatos modernizmus, némi poszt-nagybányai utózöngékkel bontakoztatta szárnyait. Ugyanígy a Dél-Alföld legnagyobb városára, Szegedre sosem tekintettek az alföldi iskola letéteményeseként, annak ellenére, hogy a most bemutatott kecskeméti kiállítás képei is bizonyítják szép számmal készültek ide sorolható alkotások. Az Alföld északi részén Debrecen hasonlóképpen kimaradt a diskurzusból, ott legföljebb Holló László életművét és a hortobágyi művésztelep tevékenységét szokták említeni az összefoglalások.

El kell gondolkodnunk azon is, hogy a több mint évszázada magát makacsul tartó szemlélet szerint, tényleg Munkácsynak van oroszlánrésze az alföldi festészet kialakulásában? Fényes Adolf, Pataky László, Bihari Sándor és még Tornyai indulásában is kétségtelen ott találhatjuk a Párizsba szakadt hazánkfia hatását. Rudnay romantikusan lobogó temperamentumos figuráiban is fölfedezhetjük a Siralomház festőjének nyers, energikus festék futamait megidéző módszert. A párizsi Julian akadémiát és római Accademia di Belle Arti-t járt Endre Béla is rövid idő alatt átesik a népiességen, hogy utánozhatatlan hangulatú képeinek sorát fesse. De a München után hazatérő, Benczúr tanítvány Koszta esetében ez már meglehetősen kétséges. Nyilasy, Heller, Szöri indulását a nagybányai plein-air, és azon belül is leginkább Ferenczy Károly szín és fény poézise határozta meg. A következő generáció tagjai közül Kohánra és Kuruczra közvetlenül az itt fölsorolt alföldi elődök voltak nagy befolyással. A Szőnyi-tanítvány Németh Józsefre pedig egyenesen Nagy István monumentalitása hatott. Szalay Ferencre Barcsay és Derkovits mellett maga az előbb említett Kurucz. Ezután pedig számos egyéni megoldással találkozhatunk: Fejér Csaba, Bozsó János, Novotny Emil, Kovács Mári, Szurcsik János stb.

Az ötvenes-hatvanas években az alföldi festészet hagyományát, a vásárhelyi iskola szellemét Kurucz D. István majd Németh József, illetve Szalay Ferenc folytatták a Tisza-parti Fiesoléban. A hetvenes évektől az akkori fiatalok, Fejér Csaba és Csikós András vették át a realista festészet képzeletbeli stafétabotját.

A XX. század utolsó évtizedeiben – néhány mű erejéig – olyan alkotókat is, mint Fisher Ernő vagy Vinkler László, akik egyáltalán nem köthetők az alföldi festészethez, szintén foglalkoztatta az Alföld ábrázolásának egészen új aspektusokat felvázoló kérdésköre. Fischernél a végtelen tér egzisztenciális problémaként jelent meg. Fő kérdése az, hogy a tér mennyire jellemezhető csak tájként. Fischer a táj téri, tehát univerzális jelentőségét hangsúlyozta. A kísérletező kedvű Vinkler a hatvanas években kidolgozott csorgatott, tasiszta technikáját próbálta ki egy akkor merevnek tartott, talán már konzervatívnak számító témában.

Annak ellenére, hogy a tárlaton látható festőink tárgya leginkább az Alföld, mégsem mondhatjuk, hogy ez a téma kizárólagosságát jelentené. A tájkép és zsánerkép (a magyar puszta kánonja) mellett számos más képtípus (csendélet, enteriőr, portré stb.) is megjelenik az alföldi festők repertoárjában. Ezek a képek szimbolikus tartalmuk révén szintén egy-egy hangulat, életérzés, élethelyzet, művészi állásfoglalás közvetítésére hivatottak. Tulajdonképpen kibővítve az alföldi festészet horizontját a tényleges síkvidéki táj ábrázolásán túl más szellemi régiók irányába.

Az alkotásokat vizsgálva természetesen azt is megállapíthatjuk, hogy e festészet erőteljes szimbolizmusa ellenére sem egyenlíthető az irodalom alkotásaival vagy pláne a társadalomtudományi, szociográfiai, néprajzi vizsgálatok eredményeivel. Még ha a XX. század második felében erre történtek is – elsősorban a vásárhelyi festők körében, napjainkra kétesnek értékelhető – próbálkozások. A leírtak ellenére a kortárs irodalom, elsősorban a költészet mindig is hatással volt festőinkre. Ha maradunk az irodalmi példánál, akkor a XIX. századi tájfestészetet Petőfi sorai ihlették az Alföld toposzának a megfogalmazására. „Lenn az Alföld tengersík vidékin / Ott vagyok honn, ott az én világom: / Börtönéből szabadult sas lelkem / Ha a rónák végtelenjét látom.”

A későbbiekben, a XX. század elején, az alföldi festészet klasszikus korszakában már ez a romantikus, nemzet karakterisztikát sem nélkülöző toposz átadja helyét egy egészen sajátos, az egyéni életművek rostáján átszűrt, a festői minőségeket előtérbe helyező fogalmazásnak. Egyszerűen kifejezve: Juhász Gyula Magyar táj, magyar ecsettel című verse már nem inspirációs forrásként szolgál a festőknek, mint korábban Petőfi sorai, hanem a költői ihlet a barát, Endre Béla festészetétől kap szárnyra, illetve próbálja felidézni a „festő-poéta” vászonra álmodott líráját: „Az alkonyat, a merengő festő fest: / Violára a lemenő felhőket / S a szürke fákra vérző aranyat ken…”

Az alföldi festők képei számot adnak egy szűk évszázad művészi törekvéseiről: vágyakról, álmokról, elképzelt valóságról, a hétköznapok poéziséről. Néhány alkotógeneráció nyomhagyásáról szűkebb pátriánkban, majdhogynem tapinthatóan érzékeltetve azt, hogy a kultúra folytonos, állandóan változó, szinte élő organizmus. A külvilágra mindig figyelve, de a belsőre koncentrálva a világ ezen szögletében olyan életművek jöttek létre, melyek a nagyon színes európai palettán, egy-egy sajátos színfoltot helyeztek el.

Bozsó Gyűjtemény, Kecskemét

Nátyi Róbert

L1180818 L1180817 L1180815 L1180814 L1180813 L1180811 L1180810 L1180809 L1180808 L1180807 L1180823 L1180822 L1180821 L1180820 L1180819