Federico Sollazzo: A tettek emberei

Politikusok (pártállástól függetlenül) és a(z egyre elterjedtebb) közvélemény egyaránt hangoztatja, hogy a kultúrából nem lehet megélni, az olvasás haszontalan, jobb mihamarabb diplomát szerezni, akkor is, ha rossz eredménnyel (vagy egyáltalán le sem diplomázni, hiszen ahhoz, hogy manapság munkahelyet találjon valaki, mondjuk a minisztériumnál, elég csak ügyesen használnia a kapcsolati hálót) stb. Akárhányszor ezt a véleményét kifejezésre juttatja valaki, felháborodott hangú cikkek és kommentek tömege árasztja el, melyek kórusban védik a kultúrát, ezáltal egy bináris, ghibellin-guelf harccá silányítva a kérdést.

Bocsássuk előre azt a kicsi és magától értetődő állítást, hogy amikor a tettek emberei bírálják a tudást, akkor a kultúrára, vagyis a humán tudományokra utalnak – és, természetesen, nem a technikai, gyakorlati, operatív tudásra, amely az alkalmazott tudományok (a „valódi” tudományokat csak azért tűrik meg, mert az alkalmazott tudományoknak szükségük van rájuk) és a know-how sajátja, ami már egyfajta cselekvési mód. Ezen a ponton már a napnál is világosabb(nak kellene lennie), hogy a szakkifejezések és a kapcsolódó gyakorlatok (mint a tudás, az ismeret, az oktatás, a képzés) átértelmezési folyamatának vagyunk tanúi, ami ezeket piaci igények által diktált készségek megszerzésével felelteti meg (amelyeket pedig a műszaki követelmények diktálnak, ám itt fejtegetés túl hosszúra nyúlik). Az iskolák és az egyetemek tehát új munkaközvetítő központokká alakulnak, amelyek kizárólag abban térnek el a korábbiaktól, hogy hiperspecializált új munkásokat termelnek – ezek lennének a „Jó Iskola” és a „Jó Egyetem”? Miközben a kultúrát (amelyre mellesleg már nem készít fel többé senki, ha az iskolák és az egyetemek csak a jövőbeni munkaerő-termeléssel foglalatoskodnak) legfeljebb, mint a cselekvés díszének, a tevékenység szüneteiben folytatható szórakozásnak tekintik… Nos, tudom, hogy ez utópisztikus és régimódi gondolkodás manapság, de véleményem szerint a munkának kellene a kultúra elvei alá rendelődnie, de már az is (egyelőre elképzelhetetlen) eredmény lenne, ha nem fogadnánk el a munka primátusát a kultúra fölött.

Mindenesetre ebben a néhány sorban, bár fényévekre érzem magam a „tettek embereitől”, mégsem akarom magam a „tudás emberei” közé sorolni. Elsősorban személyes ellenérzésem miatt, amely visszatart attól, hogy bármilyen táborhoz csatlakozzam, másrészt már meglehetősen feleslegesnek is tűnik a dolog (vagy csakis azért hasznos, hogy a médiacirkuszt táplálja, azaz épp ezért értelmetlen). Azonban ebben a cikkben mégis komolyan szeretném fontolóra venni a tettek embereinek nézőpontját, elismerni, hogy igazuk lehet, és megnézni, mi sülne ki ennek az érvnek a társadalmi alkalmazásából.

Tehát, a tudás emberei gondolkodnak, ami felesleges, hiszen egyenértékű a semmittevéssel, miközben a tettek emberei cselekednek, vagyis megalkotják a világot. A tettek emberei támogatják és elviselik tudás embereit. Rendben, de vizsgáljuk meg, a tettek emberei mit cselekszenek? Függetlenül az adott dologtól, amit éppen csinálnak, az a helyzet, hogy tulajdonképpen mindig ugyanazt teszik. Ahhoz, hogy valami mást csináljanak ugyanis, tudniuk kellene valami újat elkezdeni, ám, hogy a világra új kezdetet hozzunk, ahhoz előbb gondolkodni kell – nem véletlenül írta Arendt, hogy valami új elkezdése a jelenvalólétünk esszenciája.

Egy alapvető példa, mely a tettek embereinek is kézenfekvő. Napjainkban igen sok szó esik a nem megújítható energiákról a megújíthatókra való áttérésről. Ugyan az egyikről a másikra való átmenet elméletben csak egy kis lépés, mégis mindig egy új kezdet, egy nekifogás, egy új lehetőség világra hozása, különbség, eltérés attól, amit korábban volt, illetve, amit korábban csináltunk. Vagyis nem nélkülözheti a gondolkodást. Míg, ha egyszerűen csak cselekvéseket követünk, mindig ugyanolyan módon cselekednénk, elkerülhetetlenül a végsőkig kimerítve emésztenénk föl azt, amit csinálunk. Ha ezt a banális példát események palettáján megsokszorozva alkalmazzuk, egyértelművé válik a különbség a cselekvés pusztító leragadása a múltban és a gondolkodás életet adó kezdete között.

A cselekvés tehát önmagában nem képes másra, mint újra és újra ugyanarra a tevékenységre (hiszen egy minőségi változtatáshoz már szükséges a gondolkodás) egészen addig ismételve, amíg az eszmék és az anyag szintjén egyaránt felemészti azt. A tett tehát, gondolkodás nélkül, kultúra nélkül, kihalásra ítél és ítéltetett.

Következésképp, pont ellenkezőleg, mint ahogy a tettek Vulgátája mantrázza, a tudás, vagyis a kultúra és a gondolkodás emberei támogatják (és viselik el?) a tettek embereit. Még mielőtt sikerül kipusztítani önmagunkat, ami felé úgy tűnik, hogy nem csak fizikai értelemben indultunk el, egy pillanatig álljunk meg, szemléljük magunkat, és azt, hogy e kétfajta hozzáállás közül melyik az, amely valamennyiünket a vég felé löki.

Fordította: Draskóczy Eszter

Eredeti megjelenés: La chiave di Sophia online folyóirat, 2015. dec. 8.