Ég a város, Tartuffe késik, Orgon tombol

INTERJÚ HOLLÓS GÁBOR RENDEZŐVEL ÉS PATAKI FERENC SZÍNMŰVÉSSZEL

Tavaszi vasárnap, minden zárva, egy Széchenyi téri padon találunk csak helyet. Elmélyülten nézzük a város peremét lassan lángokba és füstbe borító égő gumihalmot. Pataki Feri késni fog, éppen tanít, reggel próba, aztán pedig előadás. Kicsit rosszul érzem magam, hogy premier után egy nappal képes voltam interjúra hívni őket, de nekik ez nem probléma; hivatásuk van, nem munkahelyük. Hollós Gábor zavarban van, utál szónokolni, befeszül, ha előadásairól kérdezik. Fiatal, szerény és leginkább csöndesen szeret tevékenykedni, visszafogottan instruálni a többieket. Legújabb rendezése, a Tartuffe, épp hogy túl van a premieren. A klasszikus komédia fiatal kezekbe kerülve egészen új arcot kapott. A medencés villa udvarában zajlik az élet, a nappaliban pedig házibuli hangulatot csinál a Frankensteinből már ismert zenekar. A tavalyi premier nagyobbat szólt, de ez az előadás is aktualitásokat feszeget. Nagy csapás a bűnökre nézve, ha nevetségessé tesszük őket a világ szemében…

– Milyen érzések vannak benned most, a premiert követő napon?

H. G.: Nem felhőtlen, mert nem teljesen voltam elégedett a zenék és a szövegek hangosításának arányával.

– Én a 15. sorban ültem, de nem érzékeltem semmiféle problémát. Érthető volt minden szöveg.

H. G.: Akkor jó. Alapvetően úgy érzem, hogy a közönség szerette az előadást. A tekintetekből legalábbis ezt lehetett leszűrni.

– Feltételezem, hogy feszülten vizsgálod premieren a közönség rezdüléseit.

H. G.: Hát persze, nagyon is. Számomra ez az elsődleges visszajelzés a munkámat illetően.

– Ez most hányadik rendezésed volt?

H. G.: Szegeden már a negyedik. Tavaly a Frankensteint rendeztem, előtte az Öreg hölgy látogatását és a Kolpert urat. Több előadásom is volt ezeket megelőzően a kecskeméti Katona József Színházban, illetve Pesten. A Tartuffe a 12. munkám.

– A Frankensteinnek volt egy erőteljes társadalmi, társadalomkritikus olvasata, ezt a Tartuffel kapcsolatban is érzem. Sőt, annyira meghatározó ez az interpretációm, hogy elgondolkodtam, nem túlságosan didaktikus-e az aktuálpolitikai párhuzamokkal kapcsolatban faggatóznom?

H. G.: Nem társadalmi, politikai aktualitása miatt választottam a darabot. A színház részéről csupán annyi megkötést kaptam, hogy mindenképp vígjátékban gondolkodjam. Olyat szerettem volna színre vinni, amit az utóbbi években nem játszottak, ám ami mégis klasszikus, ismert darab. A Tartuffe mindig aktuális: képmutatás örökkön volt, és örökkön lesz, így hát mellé nyúlni nem lehet. Ennek ellenére nem gondolnám, hogy ez a kor képmutatóbb, mint bármelyik ezt megelőző.

– Nem is elsősorban a képmutatásra gondoltam, hanem az egyház és állam összekapcsolódására, az egyházi retorika átszüremlésére a politikai nyelvezetbe, és fordítva. Az is megfordult a fejemben, hogy a mai kultúrpolitikai viszonyok között ebből az előadásból akár botrány is lehetne.

H. G.: Amikor Moliére először előadta a Tartuffe-öt, az egyház nyomására a király betiltotta az előadást. Szerintem ma már elképzelhetetlen ekkora botrány. Sajnos.

[Ebben a pillanatban megérkezik Pataki Feri robogón. Magától értetődő természetességgel hajt keresztül a Széchenyi téren, háttérben a lángoló, füstölő gumihalommal, amit órák óta nagy erőkkel oltanak. Éppen olyan, mint egy apokaliptikus lovas. Sakkozunk, ki hova üljön, helyezkedünk, végük én ülök középre. Gyorsan felveszi a fonalat.]

H. G.: Éppen ott tartottunk, hogy Anna szerint ez az előadás lehetne akár egyházi fricska is. Mondjuk, ha a kereszt hangsúlyos használatát vesszük, akkor igaza van.

P. F.: Szerintem ezt csak az éli meg sértésként, aki olyan természetű. Mi alapvetően a bármiféle felekezettől függetlenül bigott, szemellenzős vallásosságból indultunk ki, nem a kereszténységből.

H. G.: Bár a darabban alapvetően a keresztről van szó, Nyugat Európában az Iszlám Állam terjedése ugyanígy működik, és a vallási fanatistákat napjainkban mégiscsak leginkább ők képviselik. A keresztény vallás ma már sokkal kisebb befolyással bír.

P. F.: Az idő távlatában minden átértékelődik, pedig például az inkvizíció idejében kereszt és Isten nevében sokkal több embert öltek meg, mint a Holokauszt alatt.

 – Akkor lehetne ez egy alapvetés a rendezői koncepciót illetően, hogy Tartuffe keresztje mindenféle bigottéria szimbóluma? Kíváncsi lennék arra is, vajon ki lenne a mai világban Tartuffe Orgonhoz hasonló „palimadara”? Milyen hiány, lelki sajátosság, vagy miféle gyökértelenség az, ami miatt őt képes beszippantani Tartuffe eszméje? Ő miért kevésbé reflexív, mint a környezete?

P. F.: Ha például egy bizonyos modern egyházi irányzat működését nézzük, egészen elképesztő náluk az egyházi tanok, ismeretek átadása. Csak egy bizonyos összeg befizetése után hoznak a hívek tudomására egyre több információt. Ez olyan, mintha a keresztények pénzért adagolnák a Bibliát. Döbbenetesen álságos az egész eszme. Aki ezt képes elhinni… Ma már bárki alapíthat egyházat, ráadásul ettől adómentessé is válik. Minden azon múlik, hogy az adott illetőt, aki ki van éhezve a hitre, éppen mi szólítja meg leginkább. Orgont Tartuffe személyisége nyűgözte le elsősorban.

H. G.: Igen, Orgon esetében a kulcskérdés szerintem is maga Tartuffe. Neki az a fontos, hogy az az ember mellette legyen.

– Minden embernek kell egy jó vezér, egy jó vezető?

H. G.: Szerintem igen. Ez ma a coach, személyes életmód tanácsadó fogalmával is lefedhető. Orgon számára is fontos, hogy legyen egy biztos pont az életében, számára ezt egy ember jelenti. Mindez valahol a család szerepének felbomlására is rámutat: Tartuffe-ben, egy betolakodóban jobban bízik, mint bárki másban a környezetében. Neki adja oda magát. Nem is elsősorban a társadalmi jelenség kérdése izgatott, hanem az, hogy miként lehet egyik ember ekkora hatással a másikra, és hogy ezt a hatást a domináns fél hogyan tudja kihasználni.

– Az eredeti darabban is ilyen zseniálisan váltogatja a beszédmódokat Tartuffe? Mert itt az volt a legizgalmasabb, az a fajta érzelmi intelligencia, ahogyan mindenkivel képes megtalálni a megfelelő hangot.

P. F.: Bár Tartuffe ügyes ember, mégis van benne egy komoly veszélykeresési hajlam. Értelmetlen helyzetekbe is belesodródik emiatt, például visszajön a darab végén, aminek tulajdonképpen már semmi értelme sincs. Ő nem az elfojtások embere, hanem mindent behabzsol, ami szembe jön vele az életben. A végén is azért fogják el, mert keresi a veszélyt.

– Az eredeti komédiában, és a te rendezésedben szintén, leereszkedik egy „rex ex machina”, az „aranyember”, aki megjelenésével és szövegével az addigiakat az abszurditás dimenziójába helyezi, és felülír mindent, ami korábban az előadás során történt. A legerősebb viszont az a megjelenésével beköszöntő kopernikuszi fordulat, amikor is Tartuffe helyett, immár kollektíven, egy teljesen új vezetőt (adott esetben a királyt) kezdenek követni és imádni még az addig tisztán látók is.

F: Igen, az észbontó kategóriába tartozó teljesen banális befejezés, ahogy mindenki ledobja magát előtte.

H. G.: Egészen addig halálosan komoly a dolog, amíg le nem jön az „aranyember”. Az eredeti darabnak már ezt megelőzően vége volt, a karakter monológját Moliére utólag írta a szöveghez, miután a Napkirály és udvaroncai betiltatták az előadást, neki pedig mindez nyilván egzisztenciális kérdéssé vált. A színmű végére így hát a cenzúra elkerülése végett bebiggyesztette ezt a semmiből jövő hajbókolást az akkori király számára. A Napkirály udvarában ez teljesen megszokott volt, ám mára nyilván önmagát tette ironikussá a szövegrész, holott nagyon aktuális a mindenkori elnöknek, igazgatónak való hízelgés és behódolás. Végletesen banális a vége szöveg: „Boruljunk lába elé, és teljesítsük legfőbb kötelességünket!” Itt mindenkinek a fantáziájára van bízva, mit ért legfőbb kötelesség alatt… Moliére idejében a lojalitás volt a legfontosabb. Olyanfajta hűség ez, amely később a maffiát is jellemezte, és Orgon is erre hivatkozik. Ha valaki akkoriban rosszat szólt a királyra, már a haveroknál is volt a birtoka

– Feri, az is nagyon sokkoló, amikor elborulsz a végén, csörgeted a rabláncaidat, mégis te vagy az egyetlen, aki állva marad a társaságból, és reflexivitását megőrzi.

H. G.: Számomra Tartuffe jellemében dominál egy erőteljes, mindenki ellenében menő anarchizmus. Ez főleg birtoklási vágyából ered. Neki nincs különbség aközött, hogy a házadat, a nődet veszi el, vagy megeszi a hűtődből a kaját. Számára egy lényeg van: mindent elvenni, mindenki ellen menni. Paradox, hogy épp ezáltal olyan, mintha ő lenne az egyetlen szabad ember ebben a társaságban, s talán ezért ő az a végén is, aki egyedül állva marad, és röhög a történteken, annak ellenére, hogy ezt a börtön felé vezető úton teszi.

P. F.: Poljakov: Bukottak égboltja című regényében van egy jelenet, amikor arról beszélgetnek, hogy hol van a pokol? Abban állapodnak meg végül, hogy ugyanott, ahol a mennyország, csak ezt úgy hívják, hogy a bukottak égboltja. Tartuffe kísértéseiről szól ez a darab, tulajdonképpen minden megkísérti őt, ami csak szembe jöhet velünk az életben, nő, pénz, élvezetek stb.

– Ami sok szinten működik ebben a darabban, az szerintem a hatalom kérdése. Tartuffe például az apát az atyai hatalommal való élésre biztatja. Igazából nem ver át senkit, csak erősít bennük bizonyos jellemvonásokat. Az a probléma, hogy az apa visszaél hatalmával. A konfliktus szerintem mindig a hatalommal való visszaéléskor jelentkezik.

H. G.: Tartuffe tulajdonképpen csak begyújtja a kis rakétáit, de aztán mindenki magától csinál meg mindent.

– Két dolog volt furcsa számomra. Egyrészt az, hogy folyamatosan lebegett a vicces és a komoly között, másrészt pedig a sokszor ripacskodásba hajló előadásmód. Nem tudtam hová tenni a túlzásokat.

P. F.: Nem akartam a klasszikus „unalmas” papot alakítani, ez eleve nem is illett volna az általunk elképzelt karakterhez. A mi Tartuffe figuránkat sokszor banális mondatai, és a jó értelemben vett ripacskodás, mint eszköz jellemzi. A szélsőségekbe hajló előadásmód részemről teljesen direkt: az egyik Elvirával való jelenetben nagy, szenvedélyes gesztusokkal ostromlom őt, nem sokkal később pedig teljesen passzívan viselkedem. Ezt szeretem a szerepemben: ugyanannyira abszurd karakter, mint amennyire szélsőségesen visszafogott.

– Nézőként a szélsőségesség megélése adódik szerintem a karakterekből, az abszurd mondatokat váltó súlyos gondolatokból, és az előadás dinamikájából: az eleje lassú, csendesen indul, aztán átmegy egy igazi rock and roll-ba. Sok szinten működik, ezért a befogadói hozzáállásomat folyton váltogatnom kell: drámát, vagy komédiát nézek egyáltalán?

P. F.: A nézőknek talán izgalmasabb, váratlanabb ez az új típusú Tartuffe, aki egy teljesen más habitussal rendelkező, kiszámíthatatlan ember, nem lehet tudni, hogy a következő percben mit csinál majd.

H. G.: Volt olyan nézői visszajelzés is, hogy ő nem ezt olvasta, neki a Tartuffe nem erről szól.

– Milyen olvasati lehetőségeket rejt még?

P. F.: Tartuffe lehetne egy erősen hívő ember a saját elfojtásaival, aki folyamatos kísértéseknek van kitéve. Ilyen szempontból lehetséges egy bibliofil olvasat, bár mi nem a dogmatikusságból indultunk ki.

H. G.: Nálunk Tartuffe nem igyekszik leplezni magát mindenki előtt. Viszonylag nyíltan vállalja valós személyiségét a család tagjai előtt, megteheti, hogy dőzsöl, paráználkodik. Tartuffe nem egy zseniális sakkjátékos, vagy szélhámos, nem egy Jágó-féle géniusz. Ő egy állatias lény, akinek jelmondata lehetne: „Eat everything, drink everything, fuck everyone!” Ez a mondat egy kortárs festményen szerepelt, és nagyon találónak érzem. Nem akartuk kiemelni, vagy aktualizálni, de tény, hogy a Nyugat-európai helyzetre teljesen ráillik a darab. Most is elég aktuális az újra kiépülő hűbéri rendszer kérdése. Az a fajta képmutatás az arrogancia netovábbja, hogy a politikusok, miután átverik az embereket, még röhögnek is rajtuk. Ma sokan működnek úgy, mint Tartuffe. A médiában állandóan feltűnik például egy elegáns úr neve. Azt látjuk, mennyire jól él, mindenhol ott van, de ki ez az ember? Hogy került ide? Alapélményem, hogy itt úgy vágják át az embereket, hogy az teljesen egyértelmű.

– A manipuláció is hazugság. De beszéljünk inkább a szövegről. Tavaly volt az Örkény Színházban a Tartuffe Parti Nagy Lajos-féle feldolgozása, amelynek eléggé aktuálpolitikai hangvétele volt, hiszen a hatalmi struktúrát bombázta. Ebből is idéztél?

H. G.: Nem, nem használtam sem saját, sem idegen szövegeket, mindössze kétféle fordítást ötvöztem: a korábbi Vas Istvánt, és a későbbi Petri Györgyöt. Ő annyit változtatott, hogy kiszedte a rímeket a szövegből, és csak Tartuffe-nél tartotta meg, mert ő képmutató, és ezzel is megkülönbözteti beszédét a többiekétől. Annyiban vittem ezt tovább, hogy mivel szerintem a normál emberek is ugyanúgy megjátsszák magukat, mint Tartuffe, náluk meghagytam a rímes Vass Istvánt, ahol pedig folynak az események, és nem jönne ki a rímes beszéd súlya sem, ott a prózásított részeket alkalmaztam. Ha minden rímben van, az olyan, mintha semmi nem rímelne. Parti Nagy keze nyoma nagyon erőteljesen rányomja bélyegét az eredeti szövegre, ráadásul komolyan politizál, amit mi el szerettünk volna kerülni. Aktuálpolitikai szintre lehúzva a darabot elvesztené azt a fajta összetettségét, amely az egyféle olvasatnál sokkal többet ad.

– Az egyik leghíresebb jelenet Orgon asztal alá bújása. Ti ennél komolyabban vettétek őt, az alkalmazott dramaturgia legalábbis ezt sugallta. Kivetített arcán látjuk az „átkeretezés”, a felismerés, ledöbbenés pillanatait. Ezzel a dramaturgiai fogással komolyabban lett véve, mint egy asztal alá dugott figura. Mit vetítettél ki? Melyik részeknél tartottad fontosnak az arcok totális kivetítését? A személyiség lelepleződésének pillanataiban?

H. G.: Nagyon szeretem több szemszögből, más méretben láttatni a cselekményt, a vetítés ezt is lehetővé teszi. Orgon esetében az asztaljelenetet máshogy képzeltem eleinte: akkor úgy gondoltam, hogy egy, a mennyezetről leeresztett óriás asztal alatt fog ketrecbe zárt rabként őrjöngeni, de végül a technika mellett döntöttem. A kivetítős megoldásra büszke vagyok. Úgy sikerült visszaadni a képet, mintha egy szürreális festmény lenne. Szerintem nagyon fontos, hogy felszínre kerüljön az emberi dráma, és a szemében lássuk, mi történik lelkében.

Váraljai Anna

Tartuffe
Szegedi Nemzeti Színház
Rendezte: Hollós Gábor

^{Fotó: SZNSZ}