Florian-kommentárok

FILIP ÉS MATEI FLORIAN KÖLYÖK UTCA CÍMŰ KÖTETÉRŐL

A Filip és Matei Florian szerzőpáros közül a magyar nyelvű olvasóközönség eddig leginkább Filip Floriant ismerhette, hiszen neki két könyve, a Kisujjak és A király napjai megjelent magyarul. A legutóbb, nyelvünkön publikált mű, a testvérpár közös könyve, a Kölyök utca című kötet két testvér gyermekkorra emlékezésének ötletére épül. Az emlékezés természetének következménye, hogy egyetlen egyén sem bir­tokolhatja a hiánytalanságot, vagyis a felek egymás kommentárjaival és átírásaival szembesülnek. Az előbbi már magában hordoz szövegen belüli reflektáltságot, míg az utóbbi az emlékezés folyamatát jeleníti meg.

A Kölyök utcában visszatérően hangsúlyozódik e mű fikciós volta, továbbá definíciós kényszere: „[…] az elvtársnő a helyére kergeti Pattanásost, és ő (mint a regény elején) lehajtott fejjel bandukol a helyére[…]”, „[m]ég szerencse, hogy őt, e regény társszerzőjét (aki  azt gyanította, vagy attól félt, hogy el fog borulni a tekintetem) immár semmi nem rágja belülről” (13., 126.). E könyvben az írásra és az irodalomra utalások nem merülnek ki a műfaji besorolás tényében, hiszen az írás eszközeinek (például a golyóstoll, 65.), a nyelvi elemek összerendeződésének említése (66.) és az intertextualitásra való rájátszás is helyet kap. Ez utóbbi azonban ténylegesen a rájátszást húzza alá, ugyanis egyik szereplő önnön régebbi szövegének beemelése történik. (Itt hiba lenne a szerzők írásai között keresgélnünk, hiszen ezzel a fikció szabályait számolnánk fel.) Az irodalomnak középpontba állítása a kötet felépítésében is megragadható: két szereplő emlékezőszövegei meghatározott rendben követik egymást, így tudnak egymásra reflektálni, azaz esély nyílik az irodalomtörténet egyik markáns szövegtípusára, a kommentárra.

A reflektáltság részét képezi − bár irányváltással, azaz a Kölyök utca befogadására összpontosítással – az olvasó célzott, egyértelmű megszólítása. E kiszólások már-már túlzottnak minősíthető használata teher a köteten.

A kommentár nemcsak az irodalomra fókuszálás miatt van jelen a kötetben, hanem az emlékezés sajátosságát is tudja. A legtöbb humorral mégis az olyan egység rendelkezik, amelyben az irodalmi, nyelvi elemek és az emlékezés folyamata egyszerre kerül bemutatásra éppen az emlék kopásának lehetőségével: „[b]izony, épp a 2. fejezet végén, a pont előtt Tim-et írtam Ştim helyett. Bevallom, hogy egyáltalán nem gépelési hibáról van szó. Egyszerűen ez a kiállhatatlan betű, ez az ş betű, sőt nagy Ş betű, addig izgett-mozgott ide-oda a sebes kis farkincájával, amíg teljesen kikoppant az emlékezetemből […]” (48.). Az emlékezéssel együtt járó felejtés tűnik itt fel. Nem hagyható figyelmen kívül tehát az emlékezés sokfélesége sem, amelynek része az átírás (vö.: Hans-Georg Gadamer: Költeni és gondolkodni Hölderlin Emlékezés című verse tükrében). Ennek velejárója, hogy az egyik testvér emlékét a másik jóváhagyja, majd utána megkérdőjelezi: „[h]a Matei azt állítja, hogy azon a napon én mentettem ki öt kölyök karmai közül, akik el akarták páholni, akkor biztosan úgy is történt. Higgyetek neki! Az ő elmondása szerint ez valóban olyan ügy, amit bajosan felejt el az ember. […] Van bennem némi kétely is, mikor arra kérlek titeket, hogy szó szerint vegyétek Matei történetét. Már nem egyébért, de egy-két dolgot túlságosan kiszínezett” (19.). E kötetben a kétségeket ugyanakkor valamiféle érdek táplálja. Az emlékezés nem lineáris volta, azaz az előre- és hátraugrások segítik az átírás érvényre jutásának lehetőségét.

Nem meglepő a Kölyök utcában annak az elméleti háttérnek a felsejlése, amely a térkép és az emlékezet közelhelyezést teremti meg: „bizonyos esetekben csak az emlékezet képes meghúzni egy adott terület pontos határait, hogy felfedezhesse és dekódolhassa a terület szívében azt a középpontot, amely körül minden forog. S mivel az emlékezet (mint minden dolog, ami nélkülözi egy gondosan megrajzolt térkép hideg bizonyosságát) annyira elhomályosulhat, hogy például Mircea nagyapa alakjából csak súlyos lépteinek visszhangja marad meg […]” (182.).

A nagyapa haldoklása és a harmadik testvér, Mircea születése egy időszakaszra tehető. A halál és a születés együttes tárgyalása már a középkori irodalomban nagy hangsúlyt kapott. A Kölyök utcában két különálló egyén esetében megy végbe ez az összekapcsolás az öröklés névvel történő megerősítésével (vö.: 162.). Ez talán kissé didaktikussá is teszi a kötet e részletét.

A Florian-testvérek könyvének leginvenciózusabb megoldása a gyermekkori és a felnőttkori én egymást megszólításai, illetve egy egyén gyermekkori és felnőttkori énjének egybecsúsztatása (vö.: kiemelten 5. és 11. fejezet). Ez utóbbi mind a felnőtté válás, mind az írás tettének viszonylatában értelmezhető. A szöveg létrehozásának utaláshálójába ily módon még egy elem beleszövődik, hiszen az írásra való reflektálás a két idősík egyénének egymásra célzásában történik meg.

Mivel a Kölyök utca az előző időszak Romániájában játszódik, nem tekinthető véletlennek, hogy az ideológia előtérbe kerül, ám a gyermeki alulnézet pozíciójából. Ez nem tenné a kötetet újítóvá, hiszen a kortárs román irodalomnak (is) sok olyan remek alkotása jelent meg az utóbbi időben, amely ezt az időszakot irodalmi igénnyel ábrázolja.

Filip és Matei Florian Kölyök utca című könyve kétséget kizáróan leginkább az írás és az emlékezés összekötései miatt jelentős kötet.

Kovács Flóra

_{Filip Florian–Matei Florian: Kölyök utca. Fordította: Lövétei Lázár László}

_{Bookart Kiadó}

_{Csíkszereda, 2014}

_{208 oldal, 2890 Ft}