A gyanú jól szabott öltönyben-kabátban sétál, széles karimájú kalapját megemeli. Ragyog, mint egy elvarázsolt nagybácsi, aki a női báj iránt egyáltalán nem érzéketlen. Hogy van? Rémesen. De miért? Mi van? Kérdem aggódva. Mi? Kérdi vissza dühösen. Te kérded? Hát ez az egész! Hát igen, azóta a kamaszkori kirándulás óta, amelyről egy mestermű tudósít, Sorstalanság a címe, és a szerzője a Kertész Imre nevet viseli, ő igazában valaki más, egy másik, aki visszanéz, a kényszer-kirándulóra, és arra a budapesti író-műfordítóra, aki naponta ment egy időben, még nem is olyan rég a lakásából a stúdiójába Budapesten a Pasarétről a Rózsadomb aljába a mi utcánkon át, hogy ott ő bebizonyítsa: idegen. Így határozta meg önmagát. Egy érzelmes, kedves ember azt mondja: nincs közösség! Egyetlen témám van, mondta Kertész Imre, és ezen minden bizonnyal azt a megdöbbenést értette, amit ez a lágerlecke benne hagyott: ez lehetséges volt?! Mivel a válasz igen, innentől fogva minden lehetséges. A minden lehetségest pedig a világ fényesen bizonyítja. A pokol lehetséges, itt, ahol vagyunk, a maga precíz és gyakorlatias mivoltában is. Erre a benyomására, amit zsenge ifjú korában szerzett, a későbbiek bőséges példát szolgáltattak neki. A nagy gyanakvók egyike. Ebből a nézőpontból figyeli a világot, amelyben az emberi gesztusok az Auschwitz nevű negatív omegapont felé mutatnak. Újabb bizonyíték? Hatalmas kacaj. Hogy jön az Apokalipszis? Őt aztán ez a legkevésbé sem lepi meg. Sejtette, hogy itt lappang a közelben, észlelte tüneteit, nem kerülték el a figyelmét. De a pincér hozhatná már a grillezett borjúsültet salátával és fehér borral. A bershevai Ben Gurion Egyetem meghívására néhány napot egy szállodában töltöttünk: a Desert Inn-ben. A nevéhez képest megfelelő volt. Nem vettem észre, hogy Kertész hazatalált volna. Egy nyájas budai úriember, ismert és nagyrabecsült író, öltönyben szalmakalapban a Negev sivatagban elismerően bólogat a szivárogtató öntözés láttán. Szép, szép, kár, hogy nem érti a nyelvet. De hát ő itt is idegen. Fogadjuk el, most már mindig, mindenütt az, nem empirikusan, hanem axiomatikusan. Az időjárás-jelentésből is ki tudja olvasni a megbélyegzettséget. Hát még ha néha elbődül a füle mellett ugyanaz a hang, amely őt beparancsolta a vagonba. Álcázottan élt, mint annyian. Nietzsche- és Wittgenstein-fordításból megélni önmagában is teljesítmény. Fő műve már negyedszázados, és egyre inkább él, erősödik, egyenletesen halad az ismeretlenségből a klasszikusok társaságába. A hatalmas kacaj után láthatsz komoly arcot. Megdolgozott az emberi tudásáért, szembesíti az életet a halállal. Látni olykor boldog mosolyokat az arcán, még az is kitelik tőle, hogy szembesíteni fogja a halált az élettel, amely még eltart, amíg betűkből szavakat formáz, az utolsó szívdobbanásig.
(1999)
Konrád György
