Akció van!

BESZÁMOLÓ A TEST ÉS LÉLEK – VITAEST C. RENDEZVÉNYRŐL

A címet loptam. Okkal.

A címet egy, a beszélgetést szervező Filozófia tanszékhez közeli, fiatal, tehetséges írónőtől loptam, akinek kiváló kispróza kötete viseli. A lopás oka már nem ilyen tudatos (és semmi köze a kötethez, a cím kapcsolatának az írásokkal, ebbe egyszer már úgyis belesültem), inkább érzésalapú. Ami a Nyugiban történt ugyanis vitaest örvén – nos, az forradalmi volt, legalábbis megtervezhetetlen végkimenetelű és hatású, mint amilyennek az akciót általában elképzeljük. Valami remélten jó dolognak a kezdete. Az est ugyanis a tanszék tavaszi programsorozatának második állomása volt, mely sorozat célja, hogy bemutassa, mi folyik a Petőfi épület második emeletén, és, hogy igyekezzen belevonni a kialakuló párbeszédbe a nagyközönséget is.

Ezért tűnhet furcsának, hogy a résztvevők nem kizárólag tanszéki emberek voltak. Gyenge Zoltán (GyZ) tanszékvezetőn és Herczegh Máté (HM) doktori hallgatón kívül ugyanis Nagy Sándor (NS) volt hallgató és Szendi István (SzI) pszichiáter ültek kinn, padon, akik a rövid felkonferálás után nehezen és távoli pontokból induló, ritmustalan, de a szokatlan közeg és környezet ellenére a végére igazi, jó kocsmafilozófiába torkolló beszélgetést folytattak – megjegyzem, teltház előtt. Közel egy órán át egy tűt sem lehetett leejteni a Nyugi belső, foteles, dohányzóasztalos részén. Az emberek, úgy látszik, szeretik a kísérleteket.

A beszélgetés felütése Platón Phaidroszának felütése volt GyZ részéről, narrálva így alapérzésünket, hogy a test és a lélek valami egymáshoz közeli, ugyanakkor egymás szöges ellentétei is, amennyiben a lélek égi, isteni, így közvetlen kapcsolata van a szépséggel, míg a test csak puszta börtön. HM erre rögtön felvetette, hogy lélek helyett beszéljünk elméről, az a terminus hátha nem szívta meg magát ennyire teológiával az idők során. SzI viszont visszamutatott a platóni dualizmusra a modern pszichiátriából, amennyiben ők a klinikán testet és lelket egymástól független entitásokként kezelik, azaz a hétköznapi ember szemléletét alkalmazzák, amit a filozófus problematizál.

E ponton vetette fel NS a beszélgetés talán legfontosabb meglátását, hogy a filozófia, mivel hivatalból hipotéziseket gyárt, a természettudomány segédtudománya lehet: nem szolgálólánya, hanem partnere. Már csak azért is, mert az olyan megállapításokkal, mint hogy a szabad akarat nagyjából 50 ezredmásodpercben lokalizálható (SzI itt kísérleti eredményekre hivatkozott), a természettudós addig nem tud mit kezdeni, amíg a filozófus nem tisztázza, hogy mi a szabad akarat.

A beszélgetők kiegyensúlyozódtak, amennyiben HM és NS a kortárs elmefilozófiai koncepciókat képviselték, GyZ egy klasszikusabb hozzáállást, SzI pedig SzI volt: egy, a filozófia iránt erősen és jó érzékkel érdeklődő pszichiáter. Utóbbi néha mégis az „elmékkel” látszott tartani, például Descartes és az ő híres dualizmusa, vagy a skizofrénia kezelési lehetősége kapcsán: mondandója lényege az volt, hogy nem állapítható meg, hogy mi az én, csak az én-vesztés ténye és az orvosnak ebből kell építkeznie. Descartes-tal kapcsolatban pedig igazat adott abban NS-nak, hogy van valami kitüntetett rész bennünk, nevezzük ezt léleknek, elmének, vagy szellemnek (ez már a filozófus perverziója), amit nem érzünk fizikainak. Ez a rész az, amitől mi leszünk mi – de ez akadályozza azt is, hogy a maga valójában megtapasztaljuk egy másik élőlényről, hogy milyen neki lenni, ezt már HM vetette fel.

Hogy hogyan jön be a képbe a tudat – nos, ezt rövid úton elintézték, amennyiben közösen leszűrték, hogy az élet csak egy bizonyos pontig tudatosítható ott és akkor, jórészt csak később lesz életté. Előbb inkább széteső, esetleges döntések sokasága. Nem a tudaté hát a végső szó, hinnénk ezt bármennyire is. Az utóbbi mondatta azt NS-ral, hogy a régi modellt, miszerint a mentalitás egyenlő lenne az aggyal, mára alighanem felváltotta az a felfogás, hogy agy és test együtt ülnek a mentalitás birodalmának trónján, azaz, hogy az ember, az ő elméje nem kizárólag valami testetlen, transzcendentális megfoghatatlanság, hanem igenis, az alakom, a mozgásom, a stílusom nélkül nem lennék az, ami. Sőt, mint azt SzI hozzátette, az ismerőseim, az emberhorizontom is kell az énképemhez: mondhatni, az elmém bennük is van. Ez volt a végszó. Na, meg GyZ nyugtatgató megjegyzése, hogy nincsenek válaszaink.

Filozófusok (és legyen most mindenki filozófus, aki ott volt, amennyiben az életforma és nem szakma) ültek egy kocsmában és többé-kevésbé értelmesen beszélgettek. Régen megszokott látvány volt ez. Hátha sikerül most újjáéleszteni!

Nyugi Kert, Szeged, 2016. március 17.

Szabó Ferenc