Gretchen McCullough: Seherezádé foga

Dr. Samuel leemelte a koronát a fájó fogamról, majd kíváncsian tanulmányozni kezdte, mint egy ősi fossziliát, és azt mondta:

– Senki sem használ akrilt manapság. Ezért van ilyen rossz állapotban az ínye. Amerikában ezért beperelhetné a fogorvosát.

Nos, valószínűleg ez itt nem fog megtörténni. Fáj az ínyem. Egy tehénkoponyát bámultam, ami a mennyezetre volt ragasztva – Georgia O’Keefe – Dr. Samuelnek művészi ízlése volt. Le kellene lőnöm azt a Kairó belvárosában rendelő görög fogorvost, miután a korona harmadszor esett le a fogamról.

– Pocsék munka. Megtarthatjuk a fogat?

– Hogyne! – mondtam. – Nem jön a fogtündér, hogy a párnámra tegyen egyet.

Dr. Samuel kuncogott. Sötét barna szeme és dús fekete haja volt. Valaha az én hajam is fekete volt, de most már őszes.

– Nyissa ki! – mondta.

Benézett a számba.

–  Nagyobbra, ha lehet.

A doki úgy negyven év körüli lehetett.

– Járt már észak-Karolinában? Jó emberek lakják. Wilad Balad. A föld sója.

– Maga élt ott?

– Ott csináltam a nagydoktorimat a fogágybetegségekből.

– Nagyanyám egy kis Pilot Mountain nevű faluból való volt. Ő csinálta a legjobb sült csirkét – mondtam.

– Ismerem a várost. Maga észak Karolinai?

– Texasi.

– Mit csinál Kairóban?

– Újságíró vagyok. Többnyire Libanonban. De most tanítok.

– Mikor volt Libanonban? A háborúról tudósított?

– Ó, igen. Szörnyű volt. Én írtam William Buckley-ről. Emlékszik rá?

– Valami rémlik – mondta, és megvakarta a fejét. – Nem CIA ügynök volt?

– Mindenkit azzal vádolnak, hogy az – mondtam. – Találkoztam Buckley-el néhány újságíró társaságában, a Commodore Bárban, éppen az azt megelőző nap, hogy elrabolták. Megutáltam a munkámat, és kértem az áthelyezésemet. A kérvényem elfogadták, de aztán, persze, nem tudtam elmenni.

– Miért nem?

Nevettem.

– Engem is túszul ejtettek.

– Azt hiszem olvastam erről.

Ránézett az előjegyzési naptárára.

– Mary Beth Somer? A neve ismerősen cseng. Várjon egy percet. Írt egy könyvet!?

– Régen. Vagy tizenhét éve.

– Egy pappal együtt ejtették túszul….?

– Igen – mondtam.

– Olvastam a könyvét! Nem lehetett letenni. A kairói egyetemre jártam abban az időben.

– Tényleg? – kérdeztem. Éreztem, hogy hízeleg. Nem túl sok érdekes történetet írtam mostanában.

– Mit gondol az elrablásáról most? – kérdezte.

– Nem voltam hajlandó terápiára – mondtam. – Ez hiba volt. – Még mindig vannak rémálmaim. Érzem még a kötelet a csuklómon. Hogy leköpködnek, hogy azt kiáltják: “Mondd el, mit tudsz.” És folyton szomjas vagyok.

– Valószínűleg nem akar beszélni róla – mondta Dr. Samuel. – Sajnálom, nem akartam kíváncsiskodni.

– Régen történt – mondtam. – Figyeljen, doktor Samuel, ugye nem veszítjük el a fogam?

– Nem vagyunk ott, ahonnan nincs visszatérés. De…

Dr. Samy nagyon őszinte embernek tűnt. Valaki, akivel beszélni tudok.

– De… ?

Elkomolyodott.

– Van egy csúnya ínybetegsége. És meg kell szabadulnia az összes a lepedéktől. Készen áll?

– Nem! De biztos vagyok benne, hogy nincs más választásom.

Kicsi csillogó csákányt tartott az ujjai között.

– Ez nem lesz egy jó kör. Megpróbálom úgy, hogy ne fájjon.

Miután kapart egy darabig, majd megkérdezte:

– Jól van?

Szemem megtelt könnyel.

– Tessék – mondta, és átnyújtott egy papírzsebkendőt, hogy letöröljem a vért az ajkairól.

Gyűlöltem a vér látványát. Eszembe jutott egy robbanás Bejrútban. Egy két éves fiú kicsi kezét elvágta a repesz. Öklendeztem, majd elrohantam hányni.

– Van fogselyme? – kérdezte, és hüvelykujjára tekerte a szálat.

– Igen – feleltem.

– Nagyon szép fogai vannak. Gondolom, nem akar implantátumokat.

– Implantátumokat? Dehogy!

– Tömés csere?

– Ó – mondtam. – Ez rosszul hangzik. – Rosszabbul, mint egy horror film!

– Gondolom, nem – mondta. – Jobban vigyázzon a fogára!

Dr. Samy instrukciókat adott a fogselyem használatáról. Végül azt kérdezte:

– Nem inna egy italt egy rajongójával? Valószínűleg van egy csomó jó története. Nincs olyan betegem, akit túszul ejtettek.

Nevettem.

– Úgy beszél velem, mintha híresebb lennék, mint maga.

Bár igaz, miután a könyv kijött, interjút adtam a rádióban és egy talk-show-ban. Tíz-tizenkét interjút visszautasítottam. Az ügynököm visszatartott.

– De miért? A könyvet veszik, mint a cukrot – csattantam fel. – Túsznak lenni, nem vidám dolog.

A könnyed reklám nem csökkenteni a fájdalmas emléket.

– Jó – mondta Dr. Samy. Egy elkészült fogsort kopogtatott az orrom előtt.

– Most a fogmosás leckéje következik….

Péntek este a Windsor Hotelben lévő Barrel Bárban találkoztunk. A hordó alakú székek egy régi világ hangulatát idézték. Gazella agancsok lógtak a falon. Dr. Samy ajánlotta a helyet.

– Közel van a szüleim lakásához. A régi brit tiszti klub. Elég karakteres.

Amikor Dr. Samy belépett, én bekeretezett újságcikket olvastam a falon, a bár történelmét. Elképzeltem a brit tiszteket szivarjukkal, vagy cigarettájukkal. A bárban szolgált olcsó sör és a kalandvágyó utazóknak való. Dr. Samy khaki színű nadrágot és rövid ujjú Oxford inget viselt, megfelelően a szeptemberi időjáráshoz. Fehér köpenyben kisfiúsabb volt.

– Hello, Dr. Samy – mondtam és a kezemet nyújtottam.

– Na, ez egy igazi texasi kézfogás. Kérem, hívjon Samynek – mondta.

Elmondtuk egymásnak az életünket. Vagy inkább csak én. Ő nem volt túl közlékeny. Egy hónap múlva megtudtam valódi korát: negyvenhárom, tíz évig észak-Karolinában élt, egy éve tért vissza Kairóba, a kairói egyetemen tanított. Nőről nem esett szó.

Ír ivócimborám, Gaby, az UNESCO titkára, azt mondta:

– Hát … olyan titokzatos, lehet, hogy nős. A férfiak igazi gazemberek. Már az egész szemetest átkotortam, mire megtaláltam az alján az igazi szemetet. Jobb lesz, ha kitudakolod.

Mindent tudott főnöke ügyeiről, néha még pezsgőt is neki kellett rendelnie, na és hotelszobát.

– Nem hiszem – mondtam.

Samy kedves, jószívű embernek tűnt. És nem igazán tett bizalmas mozdulatot, mint a házasok szoktak Bejrútban.

– Kér egy sört? – kérdezte Samy.

Az idősebb, a festett fekete hajú pincér szinte meghajolt. Fekete nadrágot és keményített fehér inget viselt; csokornyakkendője kissé ferdén állt. Ahogy mosolygott, látni lehetett, két első foga hiányzik. Uh, oh! Túl késő már a fogselyem!

– Itt nincs sült csirke. De jó a pizzájuk. Mit szólna egy pizzához? Gyerünk, mondja el, a történetét.

– Ez benne van a könyvben – mondtam. – Késő éjjel történt, bekötötték a szemünket és elvittek minket valahová. Letérdeltetek bennünket. Azt kiabálták: “Ez az utolsó esélyetek. Tudjuk, hogy betolakodók vagytok. Kémek. Lucas azt kiáltozta “Isten a tanúnk, hogy ártatlanok vagyunk.”

Samy végighúzta az ujját a szemöldökén.

– Lucas az a pap volt, aki magával együtt esett túszul? Hány napig voltak a radiátorhoz láncolva?

– Igen. Kétszáz és öt nap.

– Nem tudom elképzelni, hogy milyen egy radiátorhoz kikötve lenni. Pláne annyi ideig.

– Én nem foglalkoztam vele. Barátom, Lucas, csodálatos lelki erőt adott. Történeteket mesélt a Bibliából. Én nem – mondtam. – Én egy totál káosz voltam.

– Tessék a pizza!

Samy egy szeletet a tányéromra tett. Bekaptam egy falatot.

– Igaza van. Nem rossz.

– És… ?

– Azt mondták, mondjam el, mit tudok. Néma maradtam. Lucas azt hajtogatta “Bízzál az Úrban teljes szívedből Mary Beth”.

– Szóval, azt hitte, hogy az már a vég.

Nevettem.

– Ó, igen – mondtam. – Ez többször is megtörtént. De mi a helyzet magával? Miért jött vissza észak-Karolinából Egyiptomba ennyi év után? Gondolom, szeretett ott.

– Elmesélhetem Hoszni Mubarakot, a sziámi macskámat Amerikában. Egy autó alatt találtam rá a Kröger parkolóban.

Kuncogtam.

– Hoszni Mubarak? Fura név egy macskának.

– Nos, igen… Én egy önkéntes állatmentő voltam. Az elhagyott állatokat mentettem. De a maga története sokkal érdekesebb. Mondja el, mit csináltak, hogy gyorsabban teljék az idő?

– Beszélgettünk. Viccelődtünk. Meséltünk. Kártyáztunk. Verseket szavaltunk. Ami az eszünkbe jutott…. Lucas jól emlékezett a középiskolában tanult versekre. Kiderült, hogy a memoriter kész áldás. Csak két könyvünk volt. A Medve klán barlangja és Mao elnök története. Képzelje el, hogy csak ez két könyv van a világon! Lucas jobban le tudta magát kötni érzelmileg. Ő tanított meg imádkozni.

Szemem hirtelen megtelt könnyel.

– Ő tanított meg imádkozni is.

Samy átnyújtott egy zsebkendőt.

– Sajnálom – mondtam.

– Semmi baj – mondta. – Sírjon, ha sínia kell.

Mielőtt Samyval találkoztam, Gabyval iszogattam péntekenként a Lucky Bobban, egy olyan angol pubban. Neki meséltem el balszerencsés történeteimet, és mondhatom, hogy nagyszerű pletykatársra leltem Gabyban. Kiveséztük a többi külföldit, amivel eltereltük figyelmünket a saját problémáinkról, de mióta Samyvel találkozgattam, könnyednek és boldogabbnak éreztem magam. Gaby tudta, hogy elhagynám egy férfi miatt.

– Nem volt az ujján jegygyűrű véletlenül? – kérdezte Gaby.

Öntött magának whiskyből, mintha tej lett volna. Én a vörös bort és a sört kedveltem. Egyáltalán nem ittam töményet. Évekig próbáltam lépést tartani a fiúkkal a történetek miatt.

– Nem vettem észre – mondtam.

– Ó, az isten szerelmére, kedvesem, hogy érted, hogy nem vetted észre? Újságíró vagy. Azt hittem, képes vagy figyelni a részletekre. Figyeld azt a kurva gyűrűt!

Vállat vontam.

– Nézd, ő nem egy nőcsábász. Különben is, csak beszélgetünk. Viccesen beszél, a szája sarkából, mintha valamit fanyar dolgot akarna mondani. Ez tetszik.

– Ó, én nem szeretem a hangját egyáltalán. Kicsit idegennek hangzik.

– Laza fickó.

– Légy óvatos, báránykám. Elmondtad, hogy mit tett a volt párod, Peter? Kész rémálom. Mi az ördög ütött beléd, légy óvatos!

– Az emlékeket elvitte a víz – mondtam. – Túl vagyok Peteren.

Gabynak kétségei voltak. Szinte élvezte, hogy feleleveníthet egy keserű emléket. Vajon én is élveztem a mérgező történeteket? Én azt mondtam neki, hogy Peter nagy munkát kapott, a New York Times-nál, én meg a Chicago Trib-bél. Peter megígérte, hogy elhagyja a feleségét, de nem tette. Soha többé nem láttam újra a hétszáz oldal emlékirata után, ami végül megjelent. Miért foglalkoznék egy másik fickóval? Kivéve, ha álmatlan éjszakánk lennének, és a bombák a kísérteties visítását hallgatnánk. Csak egyszer szeretném felhívni, és megkérdezni, “Hé Csonti, jól vagy?” Hülye neveken hívtuk egymást, ő Tuff-Tuff-nak hívott, mert azt mondta, hogy gyorsan kérdezek. Én Csontinak neveztem. Irodánkat az AP-nél bombatalálat érte, amikor Peter éjszakai műszakban volt, elvesztette a szeme világát. Kalózfoltot viselt az elvesztett szeme fölött.

A Windsorban észrevettem egy fiatal nőt, vastag szőke lófarokkal; egyedül volt. Egy kis fekete Moleskin folyóiratra irkafirkált. Néha belekortyolt a vörösborába. Régen én is kis jegyzettömbbe írtam bárokban. Vajon a fiatal nő turista vagy újságíró? De számít ez? A gondolatainkat nem kell mindig cikkbe, vagy könyvbe csomagolni.

Én már nem jegyzetelek dolgokat. Azt hittem, hogy a görög fogorvos is egy érdekes fickó. De kiderült, hogy egy goromba fráter, és majdnem tönkretette a fogínyem!

– Kik voltak? – kérdezte Samy.

– Mi van?

– A srácok, akik fogva tartottak.

– Egy csoport, amely elszakadt a Hezbollah-tól. A Föld Elnyomottjainak a Szervezete. – Szép név.

– Ó, igen – mondtam. – De nem Mr. Nice Guys. Sok túsztörténetről tudósítottam, de soha nem gondoltam, hogy bármi rossz történne velem! Naiv voltam. Furcsa, hogy mit gondolsz akkor, amikor azt hiszed, hogy az az utolsó pillanatod. Én a nagyapámra gondoltam. És Peterre.

– Ki az a Peter?

– Peter Wise. Ő is kiadott egy könyvet a Libanonról. A barátom volt. Híres.

– Soha nem hallottam a nevét.

– Ó – mondtam.

Ez meglepett. Peternek saját talk showja volt, kihasználta az USA-ban szerzett tapasztalatait, amit én sose tudtam.

– Tovább – mondta Samy. – Milyen volt az a pillanat, amikor fegyvert fogtak magára?

– Maga biztos, hogy nem egy pszichiáter?

Samy nevetett.

– Nem. Persze, hogy nem. Volt két kurzusom az orvosi egyetemen, de nem több. Az egyiptomiak nagy éjjeli orvosok.

– Azt kiáltották “Mondd el, mit tudsz”. Évekig tanultam arabul, de teljesen kikapcsoltam. Nem emlékeztem egyetlen szóra sem. Azt kiáltottam angolul Fire. Tűz. A lábam égett. Mezítláb voltam. A tövis szúrta a lábam. Egy villanás, mint egy nagy teherautó fénye. Dél- Texas. Nagyapám egy kötéllel babrált az udvaron, sétált. Féltem, hogy bal karja nélkül elveszti az egyensúlyát. De nem esik el, ha kapaszkodik a kötélbe. Annak idején egy nyugat texasi főiskola rövidtávfutója volt, hamarosan nem lesz képes járni. És mégis, egy pillanatra el van ragadtatva. Egy nőstény tatú elzárta az utat a fűben, három apró tatúval.

– Tovább! – mondta Samy.

Felajánlott nekem egy szelet pizzát. Megráztam a fejem.

– Nem vagyok éhes. Nem emlékszem, hogy kerültünk vissza a szobába. Arra sem, hogy mikor láncoltak meg minket újra. Nem tudom. Karácsonykor adtak egy szelet tortát és néhány narancsot. Fülem még mindig zúg. Magam alá szartam. Tiszta szar voltam. Nem engedtek megmosakodni.

Samy nézett rám nagy barna szemével.

– Hiwanat. Állatok – mondta.

Könnyek szöktek a szemembe. Samy adott egy papír zsebkendőt.

– Lucas és én énekeltük a „Oh Come All Ye Faithful, Joyful and Triumphant”-ot – mondtam. – Ez a dal mindig eszembe juttatja a nagyszüleimet. Amikor kicsi voltam vittek a Presbiteriánus templomba. Nem is olyan régen, a nagymamám is megjelent álmomban. Azt mondta “Ne hívj többé!” Hogy hívhatnám azt, aki meghalt?

– Nem. Nem lehet beszélni a halottakkal – mondta Samy, aztán elhallgatott.

– Jól van? – kérdeztem.

– Igen – mondta. – Mesélje tovább!

– Azt kiáltozták “Mondd el, mit tudsz. Kémek! Betolakodók! Az univerzum imperialistái. Hazugok!”

Samy hirtelen eltakarta az arcát a kezével.

– Istenem.

– Samy, jól van? Valami hasonló történt magával is?

– Igen – mondta. – Nem akarok beszélni róla.

– Rendben – mondtam. – Lehet, hogy mennünk kéne?

– Nem – mondta Samy.

Hajthatatlan volt.

– Én nem akarok menni. Végig akarom hallgatni.

– Majd máskor – mondtam. – Izgatottnak látszik.

– Folytassa! – mondta.

A homlokát törölgette egy papírzsebkendővel, pedig nem volt meleg a bárban, mégis izzadt.

Ittam egy korty sört.

– Lucas levágott egy darabot a tortából egy darab kartonnal. Nem válaszolt, amikor azt kérdeztem tőle, hogy szerinte örökre itt maradunk-e. Ehelyett azt mondta „talán maraschinoi cseresznye”. Nem kérek, mondtam, megeheti. Annak ellenére, hogy ezt mondtam, mint egy hat éves gyerek bekaptam a falatot. Ismét megkérdeztem tőle, hogy szerinte itt maradunk-e örökre. Szomjas vagyok. Lucas azt mondta, meg kell köszönnünk istennek a sok áldást. Dühös voltam. Én nem voltam áldott. Lucas belenézett a szemembe, és azt mondta, de igen. Nem mindenki gondolja ezt.

– Milyen áldás? Elfelejtett bennünket a világ.

– Nem – mondta Lucas. – Nem vagy elfeledve. Ahány láncszem van a láncodon, annyi történetet mesélj valakiről, akit szeretsz. Ez pont olyan, mintha imádkoznál.

– Beteg vagyok a tettetéstől. Hideg van. Szomjas vagyok. Pisilnem kell. Nem tudom elolvasni A medve klán barlangját újra.

– Abban a pillanatban kinyílt az ajtó. A dadogós fiú lopva behozott nekünk egy kis friss mézet és egy kis labnát[1].

– Az ünnepetekre – mondta.

Lucas azt mondta: „Látod, ez a kenyér és hal története. Lásd meg a csodákat a mindennapi életben.”

– Azt hiszem, mondtam valami gúnyosat. Nem emlékszem. De Lucasnak volt igaza.

– Mondtál Lucasnak történetet? – kérdezte Samy.

– Elmondtam neki a nagyszüleim történetét. Ő meg a feleségéről és a gyerekeiről mesélt.

– Ez úgy emlékszem, nem volt benne a könyvben.

– Nem – feleltem. – A szerkesztő kivágta. Nem bánom. De elmondom magának, ha szeretné tudni. Szeretnék egy pohár vörösbort.

Samy odahívta a pincért, és rendelt egy sört, Stellát, és egy pohár vörösbort.

Színlelhettem volna, hogy olyan optimista vagyok, mint az a fiatal nő a kövér szőke lófarokkal. Talán mert tényleg magamra emlékeztetett.

A pincér visszatért egy Stellával és egy pohár vörösborral, és egy tál aswani mogyoróval.

– Szeretem ezeket – mondtam, és egy pár mogyorót a tenyerembe vettem. – Biztos, hogy szeretné hallani a történetet?

– Igen – mondta Samy. – Kíváncsi vagyok.

Megkóstolta a földimogyorót.

– Volt egyszer egy fiatalember West Texasban, aki lövészárokban nőtt fel. Nagyon szegény volt. Eleinte stoppal járt a Tennesseebe a Peabody Tanárképzőbe, de nem tetszett neki. Ezután beiratkozott az észak Karolinai egyetemre, letelepedett a környékben, és mivel tehetséges volt, ösztöndíjat kapott, és napi egy meleg ételt. Beleszeretett egy göndör hajú nőbe, akinek apja a vasútnál dolgozott. A lány latin tanult, és szeretett táncolni.

– Inspiráló történet akarok – mondta Lucas.

– Házasságuk első évében, egy rettentő teher telepedett a férj vállára. A göndör hajú nő, aki szeretett táncolni, úgy érezte, mintha valami bokszoló verné belűről a gyomrát. Huszonnégy éves volt. Az orvos félrehúzta, és azt mondta: „Ne ess késégbe! Bízz a csodában!

A szörnyet elpusztította a csoda, és a negyvenöt éves nyugat-texasi férfi boldogan élt a göndör hajú nővel. Miután meggyógyult, mindketten tanítani kezdtek egy közeli iskolában, egy olajban gazdag környék városában, aztán a férfi tanfelügyelő lett. Geometriát, latint, angolt, spanyolt, kosárlabdát, futballt tanítottak. Két fiuk született, egyikük csendes, ügyesen szerelt motorokat, a másikuk a szavakat szerette, és mindenhová követte az anyját, aki bemutatta a fiút a Hardy Boys-oknak. A komoly férfi jogot tanult, a bíróságon kapott állást, és családjával Lubbock poros vidékéről a Mexikó melletti narancsliget közelébe költözött. Nagyon boldogok voltak, hogy megszökhettek a tornádók elől, és hogy minden nap édes grapefruitot és papayát ehettek. Jóval később a szörny visszatért, és le kellett vágni a férfi karját. Onnantól a Karmann Ghiát egy kézzel vezette. A kerék szabadon repült mozdulatára. Néha az autó magától ment. Tizenöt éves voltam, szerettem a Ghiát. Olyan volt, mint Chitty Chitty Bang Bang. Én vagyok a lánya annak, aki szerette szavakat és kiolvastam minden Hardy Boy rejtély-t.

Lucas ragaszkodott hozzá, hogy folytassam a történetet. Megkérdezte, hogy mi történt, hogy a félkarú emberrel. Nem tudtam megmondani Lucasnak. Szóval azt mondtam: játsszunk pókert. Blindman a Bluff. Go Fish-t. Bármit. Kártyázzunk kis darab kartonokkal. De Lucas nem akart kártyázni: tudni akarta a történet végét is. Azt mondtam neki: “Nézd, Lucas, nem lehet kényszeríteni senkit, hogy történeteket meséljen. Nem vagyok olyan hangulatban. Lucas öt órán keresztül nem szólt hozzám! Nem lehet hibáztatni Lucast. Ő is ember.

– Szóval nem azt mondta el neki a történet végét? – kérdezte Samy. – Soha sem?

– Nem.

– Miért nem?

– A félkarú ember megingott, és végül elesett. És a göndör hajú nő cipelte a hátán.

– Meghalt?

– Igen – mondtam. Szörnyű halállal. De látja, tartani kell magunkban a lelket. Az élőkkel kell foglalkozni, nem a holtakkal. Különben is, a dadogó fiú, az őrzőnk, a megfelelő pillanatban jelent meg. Úgy hívták, Adel. Makdus-t hozott nekünk, tudja, padlizsánt dióval és chilivel töltve.

– A nagymamám készítette – mondta. – A nagyanyám egyszerűen nem hiszi el, hogy maguk az univerzum imperialistái – mondta. Ez viccesnek hangzott, és nevettünk, és nevettünk, amíg könnyek szöktek a szemünkbe. Már régóta nem nevetettünk így. Egy nap Adel eltűnt. Nincs több kényeztetés – mondtam. – Nincs több libanoni házi koszt. Csak száraz kenyér és olajbogyó.

– Gondolja, hogy Adel meghalt? Megölték?

Vállat vontam.

– Lehet. Polgárháború volt. Az emberek csak úgy eltűntek. Voltak, akiket az utcán öltek meg, mikor kenyeret venni mentek. Aztán egyszerűen csak nem jött vissza. Mi folyton kérdezgettük az őröket, de homályos választ kaptunk. Nem mondták meg. A századik napon rajzoltam az ólommal egy képet a falra: egy padlizsánt. Rabságunk felénél.

– Mikor szabadultak?

– 1986 húsvétján. Lucas látta, hogy ez meghatározó. Lehet, hogy az volt.

– Azt hiszem, emlékszem….

– Talán. Sokan voltunk rabságban abban az időben. Szörnyű. Sokan nem szabadultak meg. Fogságban haltak meg. Árokba dobták őket.

– Maguknak szerencséjük volt – mondta.

– Ó, igen – mondtam. – Szerencsések voltunk.

– Mondja el, hogy szabadultak ki.

– Egy nap néhány soha nem látott ember jött, bekötötték a szemünket. A másodszor is azt gondoltam, ennyi volt. Elvittek minket az amerikai nagykövetség közelébe, Bejrútba. Szörnyen nézhettünk ki, de életben voltunk. Éppen esett az eső. Emlékszem, jázmin illat volt.

Felemeltem a poharam. Azt hiszem, egy kicsit becsíptem.

– Koccintsunk arra, hogy életben vagyok. – Csuklottam egyet.

Samy nevetett. Felemelte a sörét.

– Sehetik. Egészségére.

– Salud – mondtam.

Koccintottunk. Egy pillanatra úgy éreztem, szivárványt látok, de már túl sokat ittam, nem tudtam abbahagyni a beszédet.

– El sem hinné, de még egy rettenetes dolog történt. A szabadulásunkat követő hétvégén Lucas Kairóba repült, hogy találkozzék feleségével, Ruth-tal és lányukkal, Maggie-vel. Maggie Alexandriában tanított. A csodálatos találkozás után Maggie hazaindult. Útban visszafelé a busz belerohant egy vonatba. Huszonnégy éves volt.

A mosoly eltűnt Samy arcáról. Úgy nézett ki, most valóban szomorú.

– Sajnálom – mondtam. – Részeg vagyok. Ez nagyon szomorú. Koccintás után kár volt elmondanom ezt a szomorú történetet. Tapintatlanság.

Megrázta a fejét.

– Maga nem csinált semmi rosszat.

Kérte a pincértől a számlát.

Samy a következő héten lemondta a találkozót.

A Barrel Bár piros szálakkal dekorálták. Egy igazi fenyőt állítottak. Amikor odamentem, hogy megvizsgáljam a karácsonyfadíszeket, láttam, hogy apró Tutankhamon figurák. Ezt egy kicsit furcsának találtam, de a Barrel Bár egy őrült hely. Samy egy ajándékkal a hóna alatt sétált be, valahogy sokkal komolyabbnak tűnt, mint az első alkalommal, annak ellenére, hogy Levist és a flanel inget viselt. Sötét karikák voltak a szeme alatt.

Az ajándékát nagyon gondosan csomagolta. A csomagolópapírt vidám Mikulás borította és az ajándékra egy nagy piros masnit is kötött. Feltéptem a csomagolópapírt. Egy nagy bőrkötésű könyv volt benne, durva, merített papírlapokkal. A nevem volt a gerincén arany betűkkel.

– Írja le a történeteit, kérem – mondta. – Minden láncszemét…

– Nagyon szép – mondtam. – De nem vagyok író. Csak egy újságíró tanár. A Daily Mirage munkatársa.

Nevetett.

– The Daily Mirage?

Kuncogtam.

– Ez jó.

– Nevet adott az újságnak? Viccel.

– Nem, a gyerekek adták. Néhányuk nagyon tehetséges. Tényleg jó kis történeteket hoznak, különösen az iraki háború előttről.

– Kérem, tegye a tollát a papírra. Lehet, hogy meglepődik – mondta Samy.

– Én nem hoztam ajándékot magának.

Megvonta a vállát.

– Nem baj. Ez egy búcsúajándék.

– Búcsúajándék? Elmegy?

Gaby most már egyre inkább ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy Samy szélhámos. Ha ő nem mesélte el a saját történetét, biztos szélhámos.

– Igen, elmegyek – mondta Samy. – Vissza kell mennem észak-Karolinába. Csak átmenetileg voltam itt. El kell mennem.

Úgy éreztem, magyarázattal tartozik.

– Szóval, házas?

Őszintén meglepettnek láttam.

– Nem – mondta –, nem vagyok. Úgy értem, már nem. Ó, már értem – mondta. – Csak nem tudtam beszélni róla. – Kezével intett, kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de csak károgásszerű hang jött ki rajta.

– Mi történt?

– A feleségem meghalt petefészekrákban, tavaly. Még csak negyven volt.

– Ó – mondtam. – Nagyon sajnálom. – De a szavak mintha alkalmatlanok lettek volna arra, amit mondani akartam. Mit is mondhattam volna?

Megköszörülte a torkát.

– A szüleim miatt jöttem vissza. De túl öreg vagyok ehhez. Anyám folyton töltött szőlőlevéllel töm… és húszas éveikben járó szűz lányokat hozat a házhoz. De én inkább az amerikai életformát kedvelem. Szeretek egyedül lenni. Itt nincs magánélet.

– Értem – mondtam.

– Van gyereke?

– Nincs – mondta. – Nincsen. Terveztük. – Hangja újra rekedtessé vált. – Csak arra… – legyintett. – Nem számítottunk…

– Sajnálom.

– Én nem akarok magának egy újabb szomorú történet mondani. Nem akarom zavarni – mondta Samy. – Soha nem volt rá alkalmas pillanatunk.

– Ez a maga élete. A szomorúság nem válogat.

– Tartjuk a kapcsolatot – mondta Samy.

Samy időnként olyan képeslapokkal lepett meg, mint: Látogasson el a Rocky Mountain Parkba. A hátuljára az írta: „Hogy van a foga?”

A nevét egy virág alá írta. Az aláírás mellé, egy fogorvos karikatúráját rajzolta, aki éppen egy bepánikolt páciense fogát húzza.

Körülbelül egy évvel Barrel Bárban történt találkozónk után a képeslapok elmaradtak. A rossz álmaim már szinte teljesen eltűntek. Visszatértem Bejrútba és beleszerettem egyik libanoni kollégámba, Eliasba, aki AP irodában dolgozott. Egy csodálatos éttermet vezetett Ashrafiyyában, a Filomenket. Soha nem éreztem arra kísértést, hogy csatlakozzak a kártyázó vendégekhez, de körülöttük voltam, és hallgattam a történeteiket.

Elkezdtem írni egy regényt.

Samyt soha nem láttam újra.

Fordította: Boda Magdolna